Esztergom és Vidéke, 1913

1913 / 43. szám

1913. június 1. ESZTERGOM és VIDÉKE. 3 prédikáló székről való intelmek­kel, ahelyett, hogy leszállóit volna a nép közé és közvetlen érintkezéssel minden utat-mó- dot felhasznált volna a szeli- ditésére. Hibás a világi hatóság, mely egykedvűen engedte el­szaporodni városunkban a korcs­mákat és házi borméréseket: a népi eldurvulásnak ez átkos ne­velő iskoláit. De hibás a ré­gebbi világi hatóság abban is, hogy nem járt büntető hatal­mával eléggé kezére a tanító­ságnak, hogy nem szegte útját a korcsmák és bormérések sza­bad látogatásának az iskolából alig kikerült kiskorúak előtt s hogy a népi durvaság csinyte- véseit nem büntette következe­tesen kérlelhetetlen szigorral, vasvesszővel. Ha ez a három népnevelő íaktor a múltban összevágó buzgalommal teljesítette volna művelő és fegyelmező felada­tát, akkor nem kellene ma az esztergomi nép szelídségéről oly páratlan szegénységi bizonyít­ványt írnunk Ne mondja nekem senki, hogy a durvaság vérében van a mi népünknek; hogy ki nem lehet belőle irtani semmi mó­dón, semmi orvossággal ! Ilyet csak vagy azok állíthatnak, kik­nek nehezükre esik a mélyebb gondolkodás, vagy akik a lehe­tetlenség hangoztatását ürügy­nek használják a felelősség alól való kibúvásra. Elismerem én, hogy a nép­fegyelmezés nem könnyű és nem sebbel-lobbal való hamar munka; de hogy éppen Esz­tergomban volna utopia, azt kereken kétségbe vonom. Avagy itten más összetételű vére van a népnek, mint egyéb magyar városokban ? S vájjon más he­lyeken önnönmagától követke­zett be a nép szelidülése, nem hosszú verejtékes munkának az eredménye volt ? És amit má­sutt a népfegyelmező tényezők egybevágó öntudatos fáradság­gal el tudtak érni, arra az esz­tergomiakban nem volna önzet­len vállalkozó kedv, embersze­rető türelem s akadályt nem is­merő akaraterő? Nagyon rosz- szul állana a kultúra dolga fa­laink között, ha az ily magasz­tos feladatra való vállalkozás idealizmusunkat és képességün­ket meghaladná! Nem az én hivatásom, hogy részletes útbaigazítást adjak: mit és hogyan tegyenek a he­lyi népnevelő tényezők népünk erkölcseinek szeliditésére. Én a baj megállapításán s a gyógyí­tásra való általános buzdításon túl nem igen merek menni, mert az érdekeltek esetleg fél­reértik javító szándékomat s útmutató megjegyzéseimet tán még fogadatlan prokátorosko- dásra is magyarázzak. Mind­amellett — úgy érzem — fe­lületes munkát végeznék, ha álszeméremből vagy kislelkü- ségből egyszerűen megállanék a baj konstatálásánál s a „dixi et salvavi animam meam“ ké­nyelmes elvi kijelentéssel befe­jezném közérdekű felszólaláso­mat ; holott az ügy fontossága megkívánja, hogy — ha már a bajt megállapítottam, akkor orvosló receptet is Írjak szá­mára! Természetes, hogy erre is készen vagyok, de az érintett okból csupán általánosságban ! Megjegyzem, hogy felfogá­som szerint mikor fentebb a régebbi idő népfegyelmező fak­torainak mulasztásaira rámutat­tam, akkor közvetve megjelel­tem az orvoslásnak legfőbb ten­nivalóit is. Most tehát tulajdon­képpen csak ismételnem kell őket: teljesítse a tanítóság ne­velő és fegyelmező hivatását ne csak az iskolában, hanem az iskolán kívül is fokozottabb mértekben; a lelkészkedő pap­ság ne elégedjék meg a temp­lomi intelmekkel és korhola- sokkal, hanem forogjon minél többet a nép között, vonja a legvadabbakat is szeretettel ma­gához s oktassa, szelídítse az ifjúsági és olvasó körök segít­ségével ; a hatóság pedig, kü­lönösen a rendőrség a legener- gikusabban járjon kezére a ta­nítóknak és a lelkészeknek kor­látozó s büntető hatalmával. Sajnos, de úgy van, hogy nálunk a külömben legfontosabb népnevelő tényező, a lelkész­kedő papság tehet legkeveseb­bet. Miért? Mert olyan csekély a létszáma, hogy még az egy­házi és hitoktatási elsőrendű teendőinek végzésére is alig ké­pes, nemhogy a népi egyesüle­tekben fejthetne ki nagyobb nevelő működést. A nagyterje­delmű belvárosban teszem mind­össze két segédlelkész van, akik egyszersmind hitoktatók is! Ilyen állapot mellett a papság a legjobb akarat mellett se fe­lelhet meg külső népnevelő hi­vatásának. Ép ezért volna kétszeresen megokolt, hogy tanítóságunk álljon a helyébe s a népi egye­sületek szervezésében és veze­tésében az eddiginél jobban ki­vegye részét. Az esztergomi tanítók meg fogják nekem bo­csátani, — mert hisz az igaz­ságot el kell ismerniük! — ha kimondom, hogy én az isko­lán kívül önként vállalt nép­művelő munkásságukat más vá­rosok tanítóságáéhoz képest csekélynek találom. Általános­ságban beszélek s a kivételek előttkalapot emelek! Nem gondol­ja az iskolai munkában oly elismer­ten lelkiismeretes tanítóságunk, hogy szellemis erkölcsi tőkéjét az iskolán kívül az eddiginél job­ban lehetne kamatoztatni ? Nagy és szép munka vára­koznék népünk fegyelmezésé­ben a világi hatóságra, különö­sen a rendőrségre is, ha öntu- datosabban, gyorsabban és eré­lyesebben végezné hivatását. Hosszúra terjedne, ha népfe­gyelmező feladatát teljesen kö­rül akarnám Írni. Ezért csak a főbb tennivalóit említem. Ilye­nek volnának : a kiskorúaknak a korcsmákból és bormérések­ből való kitiltása; a sok pol­gári borkimérés fokozatos be­szüntetése s a korcsmák szá­mának kevesbbitése ; a népi su- hancok gyülekező helyeinek a legszigorúbb ellenőrzése; kér­lelhetetlen büntetése minden be­számítható szilajságnak és dur­vaságnak ; vásár- és ünnepna­ponként a szigeti sétálónak leg­alább két rendőrrel való őriz­tetése sat. sat. Erős a hitem, hogy ha a népfegyelmezés nemes munkája ily keretek közt és módokon történnék Esztergomban, tiz év múlva nem volna annyi okunk keseregni népünknek pusztán müveletlenséggel menthető dur­vaságain. Dr. Réthei Ptikkel Marián. » ♦» -♦»- -»♦- •♦♦♦♦♦»-♦ Munkásbiztosító pénztárról. Minden szociális és kulturális in­tézmény létének, fennállásának és virágzásának egyik elengedhetlen fel­tétele a társadalom legszélesebb ré­tegeinek őszinte érdeklődése az il­lető intézmény iránt. Ez az érdek­lődés egyúttal az ellenőrzés is, a melyre minden, de minden intéz­ménynek mulhatlanul szüksége van. E szempontból igazi örömmel láttuk és olvastuk az „Esztergom és Vidéke“ f. évi május 29-én meg­jelent számában azt a cikkelyt, a mely a helybeli kerületi Munkásbiz­tosító pénztár évi jelentését ismer­teti és bírálja. Miután azonban megbocsátja a t. cikkíró úr — egyes megjegyzései után ítélve a pénztar ügykezelése iránt nincs teljesen tájékozva, szük­ségesnek látszott a nehézményített pontokat megvilágítani annál is in­kább, mivel a t. olvasók esetleg té­ves nézeteket alkothatnának és táp­lálhatnának a pénztár ügyeinek inté­zése felől. Nem a legjobb benyomást gyako­rolja a cikkíró úrra a munkaadók nagy hátráléka. Misem lehetne kelle­metlenebb a pénztárra, mintha tény­leg oly késedelmezők lennének a munkaadók, hogy ily hátralékokat kellene rovásukra írni. A dolog azon­ban csak azért látszik oly sötétnek, mivel a kimutatott összegben azok a legutolsó kiírások is benn foglal­tatnak, amelyek természetszerűleg csak a következő hónapban vételez- hetők be. Hasonlókép van ez a pénztári tartozással is. Decemberben még nem nyújtatnak be egyes számlák. A pénztar azonban tudja, kinek, mi­vel tartozik. Mivel pedig ezek a tar­tozások az előző év terhei, termé­szetesen annak számláján kell sze­repelniük, anélkül azonban, hogy ez összegek a szó közönséges értelmé­ben vett tartozások lennének. Ami a pénztárnak tényleges künnlevőségeit illeti, azok vannak. Sajnos nagyobb összegben, mint kívánatos lenne. Az a nagy anyagi, illetőleg ipari és ke­reskedelmi válság azonban, amely a múlt évben az országra, mondhatni az egész országra nehezedett, pénz­tárunkat sem kímélte meg következ­ményeitől. Remélhető azonban, hogy a hát­ralékosok fekete könyvének adatai el fognak tűnni, amint már eddig is történtek törlesztések. A balesetekre vovatkozólag bá­torkodunk a t. cikkíró úr szives tu­domására adni, hogy a sérültek kár­talanítása az országos pénztár hatás­körébe tartozik. A kerületi pénztá­rak csak közvetítők gyanánt szere­pelnek és a gyógykezelésen kívül csak ideiglenes segélyt nyújtanak. Mit tett a pénztár a tüdőbetegek érdekében, arról legyen szabad más alkalommal külön szólani. Panlovits Gésa igazgató. Egy arab fiú magyar tanára. (Dr. K. L.) Három pilismaróti kis diák testvér került néhány évtized előtt városunkba, ahol középisko'ai tanulmányaik után a tanítóképzőt végezték. A három, megyénkbeli fiú édes atyja Pilismaróton szorgalmas és be­csült iparos ember volt, a ki a kor intő szava szerint mind a három gyermekét még jobb sorsba akarta neveltetni. Eleinte, hol a gimnázium, hol a reáliskola tanulói, egészen a szülői ház gondjaira szorultak. A jó szülők azonban minden anyagi tehetségük szerint jószivvel istápolták gyerme­keiket. — A fiuk anyja sokszor befáradt Esztergomba, hogy idegenhelyen ta­nuló fiainak hazulról vigasztaló jó­falatot, zamatos gyümölcsöt vagy egyéb — anyai szívvel kigondolt — jókedv gerjesztő csemegét hozzon. Végre mind a három derék fiú elhagyta Esztergomot és Budapestre származott. Itt már teljesen a ma­guk erejéből tartották főn magukat, sőt szerény tanítói pályájukon még ráértek tovább tanulni és magasabbra emelkedni. És ez a nemes törekvés volt a szülők legszebb jutalma és öröme. Mind a három fiatal ember az ünne­peket és a szünidőt szülőhelyükön, a pilismaróti családi házban töl­tötték. —

Next

/
Thumbnails
Contents