Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 41. szám
Esztergom, 1913. XXXV. évfolyam. 41. szám. Vasárnap, május 25. P0UT1HFH és TfíRSPDfíLMILfíR t SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : i SIMOR JÁNOS UTCA 20. SZÁM $ TELEFON 21., $ HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ i KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ’ ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. ♦ FELELŐS SZERKESZTŐ : FŐMŰNKATARS: DR GRÓH JÓZSEF DR KŐRÖSY LÁSZLÓ LAPTULAJDONOS ÉS KIADÓ LAISZKY JÁNOS. MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 14 FILLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA. A jegyzők államosítása. A m. kir. belügyminiszter kijelentést tett arra nézve, hogy a jegyzőket az új választói jog kérdésével kapcsolatban a törvény végrehajtása előtt államosítani fogja. Hogy az államosítás a közigazgatás reformjával, vagy anélkül történik, arról egyáltalán tudomásunk nincs, így tehát az államosítás kérdése még talány. A jegyzők egy része az államosítás mellett, a másik része az államosítás ellen Van. Abban azonban mindnyájan egyetértenek, hogy az 1886. XXII. t.-c. minél hamarább eltöröltessék. Ezen törvény reformálása, hogy államosítással történik-e vagy sem, nem annyira e jegyzőket,' mint inkább a községi lakosságot érdekli. Ugyanis, ha a jegyzők államosítva lesznek, kétségkívül jobb helyzetük lesz, mint most van. A jegyzőkre nézve az államosítás csak any- nyiban lenne káros, hogy mivel az államosítás eszméje az új választói joggal hozatott íel, félő, hogy a jegyzők politikai ügynökök fognak lenni. Az államosítással a közigazgatás nem veszítene, mert a vármegye tisztikara végrehajtó közegét nem veszítené el a jegyzőben, ép úgy lenne, mint a járási számvevő és a m. kir. állatorvosok, de kárt szenvedne a közönség, mert értelmi vezetőjét teljesen elveszítené. A jegyző, mihelyt államosítva lenne, ki volna téve annak, hogy más helyre áthelyezik. Már pedig, hogy a jegyző a lakosságot vezethesse, legfőbb kellék az, hogy az emberek érzületét, gondolkodási módját megismerje. Ha ezen ismeretek nincsenek meg nála, a rideg törvény parancsoló szavaival nem sok eredményt ér el. A jegyzőt, ha államosítva lesz, nem fűzi a néphez az a szoros kapocs, amely eddig fűzte, meg lesz állapítva a kötelessége ; s csak azt fogja tenni, ami kötelessége, s a nép magára fog maradni. Nem dicsekvésképpen, de valljuk meg őszintén, hogy a nép jegyzője iránt bizalommal viseltetik. Bármiféle ügyes-bajos dolga van, bizalommal fordul jegyzőjéhez, mert tudja és megvan győződve, hogy javát akarja. Államosítás esetén bizony nagyon sokszor megtörténnék, hogy a jegyző azt mondaná, nem érek rá, vagy nem tartozik hozzám az ügye. Ilyen esetben mit fog tenni a szerény megszorult ember! Bizonyára azt, hogy nagy költséggel és fáradsággal oly egyéntől kér tanácsot, akitől már előre fázik, A jegyző államosítás esetén elvesztené szép hivatását, nem lenne a nép tanácsadója, értelmi vezetője, hanem lenne egy közönséges irodai alak, aki egyebet nem tenne, mint a törvényeket végrehajtaná. Hogy komoly az államosítás eszméje, megmutatja a következő. A budapesti ügyvédi kamara évi jelentésében ezeket mondja; „sürgősen követeli, hogy a községi jegyzők államosítása alkalmával a magánmunkálatokra való jogosultság a jegyzőktől megvonassék.“ Elég rövid, de határozott követelés. Eddig a nép érdeke vétetett figyelembe s a magánmunkálatokat a lehető legcsekélyebb díjazással a jegyző kifogástalanul elvégezte. Mi tör„Esztogom es Vidéke“ tárcája, Aprócseprő emberekről. Elbeszélés. Irta : Sebők Zsigmond. A Kisfaludy- és Petőfi-Társaság illusztris tagja, a Budapesi Hírlap kiváló belső munkatársa, már régóta megalapította irás- művészete értékét. Mint derék foldink a régi esztergomi világ hires típusát Rajcsányi de eadem címmel örökítette meg. A ki személyesen ismeri a kedves Írót, az a legszeretetreméltóbb szerénységé férfiút becsüli benne. Ez a szerénység íratta vele lapunk olvasói számára ezt az erdekes magyarázatot: Kedves Kőrösy Úr! A Kisfaludy Társaságban felolvasott novellámat, az Aprócseprő em- berek-et, készséggel átengedem közlésre. De miután az Esztergom és Vidéke közli, nagyon is előtérbe lép a történet esztergomi jellege, (holott én nem említettem a város nevét.) Egy körülmény megemlítését kérem. Ez a következő : Távol volt tőlem a novellával Esztergom akkori viszonyainak és embereinek kigúnyolása, mert bár Esztergomból vettem a miliőt és némely népies alakot, a történet teljesen a képzelet szülötte. A legtöbb olvasó bizonyára nem is gondolt Esztergomra, mert az elbeszélés lejátszódhatott volna bármely más dunai városban. Ez okból nem említem a város nevét sem és irom püspöki városnak, holott Esztergom érseki, sőt hercegprimási székhely. Régi hive és tisztelője Sebők Zsigmond Bpest, 1913. máj. 14-én.“ A nobilis magyarázat után már most megszólal novellájában maga az édes ajkú mesemondó : A színhely a Duna partja a szülőföldemen. A parton a gőzhajó-ál lomás. Közelében a hajóhíd, jeléül, hogy ez a történet abból a nem nagyon régi időből való, mikor a Dunán még hajóhidak is voltak. A hid közepén a Szent János-szobor. Az öreg szobor, melynek karingj ét szürkévé mosta az eső, fején a hétcsillagos diadémmal. nyájasan néz ki a faköpönyegből, mintha mindenkitől meg akarná kérdezni, hol járt, merre megy, mit vásárolt, jó áron kelt-e el a csirkéje, hát azt a mé- zeskalácsos szivet kitől kaptad, hé ? (ha tudniillik hajadon hetyke csizmája nyikorog a hid deszkáján). Azaz nem is a szent kérdezi mindazt, hanem Borz Mihály, az öreg jegyszedő, a ki a révház hűvös tornácán ül, az asztalkája mellett. Most is egy menyecskével évődik, a ki egy nagy kassal a hátán illeged magát előtte. — No, majd megmondom az uradnak, hogy kire kacsingattál má-1 ma. Csak küld ide, hogy beárulhassalak neki. — Kocsin vagy gyalog küldjem ? — Kocsin. Hanem ha egy csókot adsz, egy szót se szólok. — Úgy ám ! Majd, hogy kikaparják a szememet az idevalósi menyecskék ! — Az öreg Borznak tetszik ez a hízelgés és kiszolgáltatja a jegyet a menyecskének, a ki suhogva indul a hídnak és egy ideig még hallatszik, a mint a deszkák recsegnek a ritmikus lépésétől. A folyóra és a hidra ünnepies merengéssel néz le a várhegyről a nagy székesegyház és a kavicsos utón lassan ereszkedik alá egy sor kispap. Reverendájuk üdén kéklik a napfényben. Piros és sápadt ifjú arcok, köztük néhány pufók gyermekarc, melyből két világiasan kiváncsi szem pislog szét a napsütötte világba. Aztán elnyeli őket egy nyárfasor. A hajóállomás egy hajó, egy hid, meg egy épület. Viaszkos vászonnal betakart halmok púposodnak körülötte. Mi van a vászon alatt: senki sem tudja, mert már évek óta érintetlenül pihennek ezek a halmok a helyükön. Olykor megjelenik egy napbarnitotta ember, hajóssipkával a fején, valamit kiált egy másik hasonló sipkás embernek, a ki abban különbözik az előbbitől, hogy mig annak a sipkáján szinement aranyzsinór pompázik, az övén csak néhány zsirfolt. Az aranyzsinóros ember az állomásfőnök, a zsirfoltos az állomási legénység. — Látszik már? — kérdi a főnökség. — Még nem, — feleli a legénység, kezét ellenzőül a szeme elé téve s föltekintve a magasba, arra, a várhegy felé. Annak egyik fokán van egy árboc, melyre, ha hajó érkezik, fölhúzzák a zászlót. Most azonban még nem leng odafönn a jel. — Késik — morog a főnökség. — Késik — dörmögi a legénység. — A főnökség bevonul az irodába, melynek ablakán már kocog egy utas. Gyanakodó szemű, kajla bajuszig népies ember. A főnökség egy darabig engedi kocogni, — ne higyje a paraszt, hogy semmi dolga sincs az agenciának. Kutat is valami poros rekeszekben. Végre kinyitja az ablakot. — Mi kell? Olyan tekintettel súrolja végig az