Esztergom és Vidéke, 1913

1913 / 41. szám

2

ESZTERGOM és VIDÉKE.

1913. május 25.

ténik akkor, ha a magánmunkálatok a jegyzőktől elvétetnek? A jegyző valószínűleg a fize- tésjavitással kárpótolva lesz, de a nép hol fogja megtalálni az utazás, időtöltés és fáradságán kívül a többszörös kiadását. így tehát a magárimunkálatok meghagyása a jegyzőknél szintén a nép érdeke. Miért nem mondta ki az ügyvédi kamara, hogy a kir. közjegyzők államosittassa- nak ! Ha ezek államosittatnának, kétségkívül az ügyforgalom szerint lehetne annyi ügyvéd meg kir. közjegyző, hogy ezeknek jövedelme többre menne, mint az összes jegyzők mellék- jövedelme. Minek akarja tehát az ügyvédi kar mindenáron a magánmunkálatokra való jogosultság elvonását a jegyzőktől, főleg akkor, amikor a népnek ezen intézkedés határozott kárára lenne, amely a jog és igazsággal sehogyan se volna összeegyezhető!

Ezek volnának nagyjában az államosításból folyó azon következmények, melyek a községi lakosságra nézve határozottan károsak lennének.

Most már nézzük, hogy államosítás nélkül a törvény reforembert, mintha nagy bántalmat követett volna el rajta, — holott alapjában örvend neki, mint a pók a hálójába tévedt légynek. (Hiszen oly gazdag itt az unalom, s oly szegény a forgalom.)

— Jegy, — felel a paraszt.

— Jegy ? — riad a főnök az emberre. •— De hova ? Párisba ? Londonba ?

— Dehogy is, könyörgöm.

— Talán Csi-ká-gó-ba ?

Egészen kétségtelen, hogy az

ember nem kívánkozik a világ e távoli metropolisaiba, meg, hogy a hajó sem vinné oda, de kell egy kis szórakoztató fontoskodás az unalom e tengerében.

— Piszkére, — mondja a paraszt. —

— No, csakhogy bevallotta kend. Miféle jegy ?

— Vízi jegy, — felel a vallatott.

— De miféle ? Ember, miféle ? Első osztály ? Második osztály ? Vagy külön kabin ? (Noha az is kétségtelen, hogy a jegykérő nem aspirál ez előkelő helyekre.)

— Harmadik, — böki ki az utas.

A főnök morog egy kicsit, hogy

az embernek mennyi drága időt kell vesztegetnie ezekre a tudatlan parasztokra, aztán kiadja a jegyet.

— Mi az ára ? — kérdi a mándlis.

— Öt hatos.

— Olcsóbb nincs ?

— Nincs.

— Adja ide négy hatosért. Azért a kis utért négy hatos is elég. Ehen ni, itt a négy hatos. — ne legyen olyan pogány az úr.

Ez már sok. A főnök most már igazán haragszik.

— Pusztuljon kend a négy hatosával. Ne állja el a helyet a többi

málása keresztülvihető volna-e. A változott viszonyok beálltával kétségkívül a már 27 év óta fennálló községi törvény reformálása feltétlen szükséges. A jegyzői kar mást nem kíván, mint hogy a község élére állítassák, megfelelő hatáskörrel, képzettségének megfelelőleg fize- tésjavitásban részesüljön, a segédjegyzők tisztes megélhetése biztosítva legyen, nyugdíj és fegyelmi ügye rendeztessék. Ez államosítás nélkül is egész szépen keresztül vihető lenne. Ha nézzük a községi életet, látjuk, hogy a jegyző áll tényleg a község élén, s ezt most már törvényileg is biztosítani kellene ; s ha ez megtörténne és bizonyos jogkört is kapna, a fejlődési viszonyok rohamosan emelkednének a községekben.

A fizetésjavitás már mindenütt megtörtént, csak éppen a jegyzőknél nem. Miután a községeknek általában magas pot- adójuk van, nem lehet követelni a községektől a fizetésja- vitást annyival is inkább, mert a jegyző túlnyomó részben állami munkát végez, méltányos tehát, hogy a fizetést az állam egészítse ki. A fegyelmi ügy

utas elül. János ! (A legénység megjelenik.) János, hadd jöjjön a többi utas !

— Jelentem alásan, több utas nincs, — felel János.

Végre valahogy leszúrja az ember a jegy árát, de látni való, hogy megcsalatottnak érzi magát. (Kis is vallatja azon melegiben János „ro- konyt“, hogy mi a becsületes ára a jegynek piszkére.) E közben a vár fokára fölleng a zászló, a főnök a kopott sipkát legott vadonatújjal cseréli föl, melynek aranya tündökölve ragyog és méltóságosan megindul a kikötő hídja felé. Vele tart a legénység és az utazó közönség. (Vagyis a piszkei ember.)

Ez a nap legnagyobb eseménye. A hajó ! Minden megreszket és megelevenedik a parton. A vitorlavászonnal betakart halmok is mintha megmozdulnának s titokzatosan suttognák egymásnak. A hajó, a hajó ! A révháznál megjelenik egy csomó ember és mereven bámul arra, a merről a hajó föl fog tűnni. A kis- papok kis kék folyama, mely eddig nesztelenül keringett a rezgőnyárfás sétautban, megállapodik egy magaslaton s a viz széles, ezüst selymén úsztatja a szemét. A püspöki palota egyik ablaka is megnyílik s valamennyi parti ház kíváncsian fordul az állomás felé, melynek hajóján frissen ragyog a főnök sipkájának aranyzsinórja, a mint nagy grandez- zával tiszteleg a közelgő gőzös kapitányának.

A kikötő hidjánál pedig ott áll, fontossága teljes tudatában Kalány Gergely városi rendőr, csákósan, zsinóros egyenruhában, rezes karddal oldalán. Senki sem tudja, mikor jött, csak egyszerre ott állott, minha

ma olyan a jegyzőknél, hogy arról nem is lehet beszélni. Mikor meghozták, akkor sem felelt meg, annyival is inkább nem felelhet meg ma. Reformálása feltétlen szükséges.

Véleményem szerint a jegyző — államosítás nélkül — meghagyandó lenne a községeknek a fentiek szerint.

A hirtelen változás a községekre nagy megrázkódtatással járna. A községi lakosság még oly helyzetben van ma, hogy értelmi vezetőre, tanácsadóra feltétlen szüksége van. A jegyzők eddig is hivatásuknak éltek s államosítás nélkül ezután is annak akarnak élni, azt tartván szem előtt, hogy mi vagyunk a népért és nem a nép mi értünk.

Szakáll Rezső

jegyző.

A rendőrségről.

Vidéki városaink közgyűlésein, a vidéki és fővárosi sajtóban sok szó esett már róla, hogy azokat a terheket, melyeket a városok állami feladatok- képen viselnek, az állam bár részben átvegye, illetőleg költségeiket a városoknak visszaa földből nőtt volna ki és harsány hangon kiáltja:

— Vissza, vissza ! . . . Ne tolongjon kendtek a hidra . .. Nem tudja, hogy mi a rend ? Előbb a kiszállók, azután a beszállók 1

Az ember ászt hinné, hogy legalább is ezer báránybőrsipkával és szűrrel kell Gergelynek viaskodnia, holott csak a piszkei ember tolong a hidon. Most már ő sem, mert Gergely vitézül helyreállította a közlekedés megzavart szabadságát. Most a sorompó mögött áll és még gyanakvóbban néz a világba. No, de a hajó kiköt, az érkező közönség — egy szál lábatlani ember — végigrecseg a kikötő hidján és Gergely hangja fölharsog :

— No, most a beszállás 1 Mehet kendtek .. . Micsoda ? Hogy mennyit kell fizetni Piszkéig ? Majd mindjárt semmit se, ha nem siet kendtek !

A piszkei embert elnyeli a gőzhajó, melynek hosszú füstkigyója a folyóról a partra csúszik, hogy végigvonszolja sötét, lenge testét a fákon és házakon. A hajó megindul, a révház környéke elnéptelenedik, a kispapok kék oszlopa tovább rezeg a napfényben, a parti házak becsukják szemüket és Kalány Gergely rendőr, izzadt üstökét törülget- ve, a jól teljesített kötelesség tudatában, tűnik el ismét a világ színpadáról.

Egy napon azonban, — no, de előbb bocsánatot kell kérnem, hogy most mindjárt egy ócska, noveilisztíkus fogáshoz nyúlok, nem vagyok azonban egész hibás benne. Akárhogy bolygatom az elmémet, azon csöndes folyóparton ennél modernebb dolgok nem igen történtek.

Hat egy napon egy olyan utas

utalja. így alig léiévé, Pápa város körirata, melyhez a vidéki városok mihamar csatlakoztak, határozottan rámutatott, hogy főleg a közrendőri szolgálatok végzése elsősorban állami ügy s ennek terhét* ma a városok mégis maguk viselik illő ellenszolgáltatás nélkül. A falvak is könnyített helyzetben vannak e tekintetben, mert ott nem számítva a lótó-futó községszolgát, a közrendre az állami csendőrség ügyel fel. Nem is csoda azután, hogy elég sok tekintélyes alföldi szinmagyar város, melyeknek alkotmányvédő hazafiságában nincs okunk kételkedni, a maga területének közrendi felügyeletét átadta a csendőrségnek.

Budapestnek, a vidék rovására még mindig annyira hizlalt Budapestnek, van állami rendőrsége, de miért nem jutnak hozzá e teher-megköny- nyebbitéshez a vidéki városok is, melyek a közterhek viselésére Budapestnél annyira aránytalanul kevesebb előzetes erősítést kaptak s melyek erősítése, kivált nemzetiségi vidékeken, napjainkban annyira előtérbe nyomul.

Igaz, tett kísérleteket pár évvel ezelőtt a darabont kormány, hogy vidéki városainkba az államrendőrséget, vagyis inkább a maga darabontjait bevezesse. Ez pedig főleg a debérkezett az állomásra a Dunán, a kinek jövetelét nem jelezte a lobogó, még csak jegyet sem váltott a hajóra. Úgy történt, hogy Jánost, (be csületes nevén Vidra János) a hajóállomás alkalmazottját nagy munkaláz fogta el és addig csavargatta a kikötőhajón, le és föl, a mindenféle kötelet meg láncot, a mig rája szakadt az éjszaka.

Csodálatosan szépen érkezett meg nálunk az este. Nem is hiszem, hogy másutt ilyen szépen nyomogatta volttá az est a házakra a hegyekre, a Duna partjaira s magára a folyamra az alkony színeit. A várost feketére festette az ablakait pirosra, a fehér tornyait ezüstösre, a hegyeket ametiszt színűre, az eget pedig bodza szinti bársonnyá, mely milliónyi sárga gyönggyel és ezüstpitykével volt kivarrva. A Dunán két híd nyugodott. Az egyiket a hold fektette a vízre s olyan volt, mintha teméntelen fehérhasu halacska úsznék át szakadatlanul a folyamon. A másik volt a hajóhíd, melyről a lámpák szórványos világa úgy ereszkedett bele a vízbe, mintha tüzes fonállal horgászna ott néhány láthatatlan ember.

A mint János fáradtan ült a hajó egyik cölöpjén, belebámulva az éjszakába, a füzes mellöl (mely a Duna merész kanyarodásánál úgy nyomult be a vízbe, mint egy roppant csapat gém) valami feketeség szakadt el és úszott lassacskán a kikötő felé.

— Már megint hoz valakit az ördög, — morgott János fölrezzenve.

Azok a hallgatag és sáppadt utasok ugyanis, a kik szépen hanyat- fekve, mint ingyenutasok érkeznek a Dunán, rendes stációt tartanak a füzesnél. Ott keringenek egy darabig, körüllibegik a csalitosabb füzvessző-