Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 40. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1913. május 22. áprilisban (ugyan hol szokták még áprilisban végezni a fakivágást !) az illetékes hatóság. A mely cselekedet — sétahelyről lévén szó — kell, hogy a legjogosabb közfelháborodást és elitélést vívja ki, már csupán arra való tekintettel is, mivel egyrészt a kivágott fákat újakkal nem pótolták, másrészt a földből magasan kiálló törzsö- köket dísztelenül ott hagyták. 5. A helyreállításért régóta (hiába !) esdeklő Cifia-hid szigeti fejénél levő Spóner-ven- déglőnek szennyvize szabadon és fölös mennyiségben ömlik a Gőzhajó-útra, orrcsikklandő illatával nagy gyönyörűséget szerezve a keresztülugrálóknak. (Hála érte rendőrségünk humánus elnézésének!) Ezek csak a főbb panaszaink. Kisebb egész sereg volna. Ilyenek teszem, hogy a sétáló öntözést legnagyobb szárazságban se kap ; hogy a Klomann- féle kerttől küljebb eső felét, valamint a második sziget útját nemcsak hogy soha nem söp- rik, de a legcsekélyebb gondozásban se részesítik; hogy a városi hatóság nem kényszeríti rá a szigeti kerttulajdonosokat sétahelyhez illő kerítés készitetésére (egyenesen botrányos pl. a Torna-Egylet kerítése ennek szomszédjáéval egyetemben !); hogy nem tartanak életerős szolgát, ki egész nap magára hagyta. Az elhanyagolás pedig — mint Karola nevezte — még inkább elkeserítette őt. Állapotán az sem változtatott semmit, hogy anyává lön. Gyermekét nem igen halmozta el anyai szeretetével, mert minden mozdulata, halvány arcocskájának minden vonása folyton gyűlölt férjére emlékeztette. Négy év múlt el igy, szerencsétlenül, midőn Dezső, a régi ideál egyszerre csak otthon termett a kis városban. Nem sokáig váratott magára, már más nap ott ült a szép asszony szalonjában; és Karola lángoló arccal hallgatta az eszeveszett szavakat, melyeket a tengerésztiszt sugdosott fülébe. Miért nem mond ilyeneket a férje? Mert nem szereti ! Kezdte szívesen hallgatni az őrültségeket. Régóta nem érzett mámor fogta el. Akkor sem tiltakozott már, midőn Dezső rábeszélni igyekezett, hogy hagyja el »az urát és kövesse őt egy ismeretlen világba — a végtelen tengeren túltra. És miért ne ? Miért kell neki azzal az emberrel együtt élnie ? Még a véletlen is segített. Vámosnak néhány napra el kellett utaznia hazulról éppen a legalkalmasabb idő, hogy örök búcsút mondjon boldogtalansága, rabsága aranyos kalickájának. De mi lesz gyermekével ? Magával vigye ? Van-e joga elrabolni őt atyjától ? Nem ! Gizi csak atyjáé marad. De egy burendesen végezné a tisztogatást s egyengetné az utat; stb. stb. ; hosszúra terjedne, ha minden hibát és hiányt el akarnánk sorolni ! Az a baj, hogy nem tudjuk panaszainkat kihez intézni. A Szépészeti-Egyesülethez nem intézhetjük, mert rája nézve a szigeti sétáló gondozása tud- tunkkal csak afféle „noblesse oblige“: ha elvégzi, igen szép tőle, ha nem végzi, felelősségre senki se vonhatja érte! Egyébként is végelgyengülésben szenvedő egyesület, melynek elnöke névtelen, tisztikara bizonytalan, s rövid kimúlása egészen bizonyos ! Nála tehát nincs mit keresnünk ! Felfogásunk szerint ebben a dologban egyesegyedül a város vezetősége volna illetékes. Ennek hatáskörébe tartoznék a közsétahelynek megíelelő gondozása. Következőleg, ha valaki, hát csakis a város tanácsa vonható felelősségre az elhanyagolt állapotokért! Ezért mi jogos panaszainkat egyenesen a tekintetes tanácsnak címezzük, illő tisztelettel kérve: teremtsen sürgősen rendet és tisztaságot a szigeten ! Tapasztalásból tudjuk, hogy az itt megforduló idegeneknek — ha nem második, hát harmadik útja biztosan a szigetbe vezet. De vájjon jól fogják-e ott magukat érezni, vissza fogcsucsókot mégis csak szabad lesz elvinnie magával. Gyermeke fölé hajolt, Gizi nyugtalanul mozgott ide- oda, arca égett és apró kezecskéje olyan forró volt. Az anya aggódva nézett gyermekére. Félig nyitott sápadt ajkai közt elakadt lélegzete; mellecskéje nehezen emelkedett föl és alá, szemét bágyadtan nyitotta fel s gyönge elhaló hangon suttogá: — Mama, mama ! — Itt vagyok édesem. Mi bajod, hol fáj gyermekem ? Giziké nem tudott válaszolni. Szemei újra bezáródtak, úgy feküdt hófehér párnái közt, mint egy halott. Az anya kétségbeesett kiáltással futott át a szomszéd szobába. — Orvost! orvost! Mit törődött most a tengerésztiszttel, aki már türelmetlenül várta az állomáson. Nem gondolt most senkire, semmire, csak beteg, haldokló gyermekére. Megjött az orvos. Valami csillapító szert adott a kicsikének és a mama gondos ápolásába ajánlotta őt, mert veszedelmes gyermekbetegség támadta meg Gizikét. — Melletted maradok gyermekem, zokogott a szép asszony. Nemsokára jelentették Dezsőt. Borzalom futott végig a lelkén. — Nem fogadok senkit, — kiál* tá hevesen az inasnak, mondja meg a kapitány urnák, hogy nem hagyhatom el beteg gyermekemet. A tengerésztisztet nem elégítette ki a válasz. nak-e oda kívánkozni, mig benne a mostani, kiáltó gondozat- lanságot tapasztalják ? Szó se lehet róla! Csin, tisztaság és rend az, ami a müveit embereket magához vonzza; a piszok és rendetlenség elfordít és visszataszít! Hogyan akarunk ide szoktatni másokat avval, ami önmagunkban is csak bosszankodást és szégyent ébreszt ? Miként az egyes embereknek, úgy a városoknak sorsa is saját kezükbe van letéve. Valamint az ember, úgy a város is saját szerencséjének kovácsa ! Aki nem tud élni a természet és a szerencse nyújtotta kedvezésekkel, az csupán szánalmat érdemel, de jobb sorsot semmi esetre sem, mert saját gyámoltalanságával rontja le jussát a boldoguláshoz ! Ha Esztergom városa nem tud, vagy nem akar kellően előkészülni ahhoz a nagy haszonhoz, mely az emelkedő idegen forgalom révén kecsegteti, akkor ne ábrándozzék szebb jövőről, hanem maradjon meg továbbra is gondviseletlen sétahelyével harmóniában annak, aminek maliciózusan nem alaptalanul nevezték el: „kriptavá- ros“-nak. Tövis. — Igen fontos ügyben óhajtok beszélni őnagyságával, üzent be ismét. Karola felkelt, még egy gyöngéd pillantást vetett a kis betegre s belépett a mellékszobába. — Mi ez ? — kérdé ingerülten Dezső. — Miért várakoztat? — Mert nem akarok önnel menni. — Ezzel sarkon fordult s bement kis betegéhez. A tengerész pedig lefőzve távozott s a legelső vonattal elhagyta a várost. — Végre, végre I — kiáltá köny- nyes szemekkel, — az orvos éppen most mondta, hogy van remény ! A meglepett férj á' ölelte hitvesét. — Mi történhetett távollétemben ? Karola igy még sohasem fogadta. Nem akart hinni szemeinek. Mily változás állott be neje egész lényében. Karola aztán bevallott mindent férjének, aki megbocsátott ' neki. A nő szólt: Azért akartam távozni innen, mert azt hittem, hogy nem szeretsz és nem is tudsz szeretni. — Tekints reám 1 — válaszolt a férj. Hallgatagon csiiggeszté fejét keblére a nő, karjai átölelték a boldog férjet, aki csak annyit tudott meghatóban mondani : — Ki fogom érdemelni szerelmedet 1 A. L. Háború vagy béke? Két cikk. Irta : Agatsin Gyula. I. Nulla salus bello — inter arma silent Musae ! Nincsen a háborúban semmi jó — fegyvercsörgés köze- petté hallgatnak a Múzsák ! Két régi igazság, melyet manap az emberiség nagy része már megért, átérez és kellően értékel. Tények ténye, hogy a háború a népek mivelődését határozottan hátráltatja, a kereskedelem és ipar haladását megakasztja, az irodalom, tudomány és művészet fejlődését bénítja. Nézzük csak közelebbről a háborút és az érveket, melyek látszólag mellette szólnak! A háború az az államok és nemzetek között a megzavart jogrend helyreállítása fegyverés erővel, ha a megelőző békés tanácskozások eredményre nem vezettek.Fegyveres erővel! Mint ilyen mindig szörnyű dolog, akár az Ég valami csapása. — Csata előtt állanak a háborús felek: szemben egymással néhány 100,000 daliás férfiú, élete virágában. Szivükben nem honol gyűlölet, nincsen harag, nagy részök azt sem tudja, hogy tulajdonképen miért folyik a háború. Két ember intésére, kik ugyanolyan húsból és vérből vannak, egymásra támadnak : ropognak a puskák, bőgnek, bömbölnek az ágyuk, csattognak a kardok, állati orditozással egymásra csapnak. Egy-két óra alatt egész sorok földre terülnek, holtak és sebesültek borítják a csatateret — „deli termetök összerutitva száguldó paripák vasszegü körme alatt.“ Aki halálát lelte, még boldognak mondható azon szerencsétlennel szemben, aki mint nyomorék, vagy betegen tér haza. A győztes fél országa ünnepet ül, a házakat kivilágítják, a templomokban felhangzik a Tedeum : a sajtó világgá kürtöli, hogy örömmámorában ujjong a lakosság. Azonban vajmi kevesen fontolják meg alaposan, vájjon csakugyan és minden tekintetben nyert-e a nép. Ki vigasztalja azokat a családokat, melyek fenntartóikat és gyermekeiket elvesztették ? Ki törődik azon anyai és hitvesi szivekkel, melyek lassan- lassan elvérzenek ? Sokszor a győzelem dacára óriási teherként nehezednek a hadügyi költségek az államra, a községekre és egyesekre, így pl. általános nézet, hogy Tripolis nem éri meg és talán soha nem fogja megérni azt a pénzt, amelybe Olaszországnak a törökök ellen indított háborúja került. A háború sohasem nyújt kezes- j séget arról, hogy a sértet fél fog győzni; hisz többnyire a nyers erő i és a véletlen dönt, sokszor a leg- j ügyesebb vezérek terveit valami vé- j letlenül támadt förgeteg vagy hózi- I vatar meghiúsítja, vagy a fővezér valamely balesete, rosszulléte miatt jj üt ki a dolog máskép, mint min- , denki várta. Bir-e a háború valami áldásos; j állandó állapotot teremteni ? Nem, a
