Esztergom és Vidéke, 1913

1913 / 39. szám

2

ESZTERGOM és VIDÉKE.

1913. május 18.

Ez a körülmény íölötte alkalmas reá, hogy kicsinylő mosolygásunkat nyomban méltó felháborodássá változtassa át.

A dolog úgy esett meg, hogy a bécsi Perles-féle „udvari“ könyvkereskedésben nemrég „Die Wiederaufrichtung der gemeinsamen Reichsvertretung“ (== a birodalmi közös képviselet helyreállítása) sokat mondó címmel egy brosúra jelent meg, melynek szerzője: „dr. Kari Rit- von Jaeger, k. k. Landespräsident a. D.“, azaz: lovag dr. Jaeger Károly, szolgálaton kívül álló csász. kir. tartományi elnök.

Ez a magasrangú osztrák állami tisztviselő minden teketória nélkül azt kívánja, hogy a birodalom (Ausztria és Magyar- ország) közös kormánya helyezkedjék mielőbb az 1860.-Í októberi diploma álláspontjára és hívja össze haladéktalanul az 1861,-i februári császári pátens körvonalozta egységes birodalmi gyűlést; Ausztria és Magyarország mai parlamentjei ugyanis törvénytelenek lévén, a közös kormánynak kötelessége gondoskodni róla, hogy az egyedül érvényes törvénynek: az

októberi diplomának és az ezt kiegészítő februári pátensnek uralmát biztosítsa.

tel. — Nem is hallottatok még sohasem ilyen bizalmi kérdésekről.

„Holnap két kertész kést, hatvan befőttes üveget, hat görög dinnyét; holnapután pedig hét adag aspirint, négy függő petroleum lámpást és egy kiadós mosóteknőt kell küldenem. Nem érdekes?

Mindnyájan megdöbbentünk. A vendéglős alig győzte az uj fröccsö- ket szállítani.

Loránd valóban soha világéletében nem foglalkozott kertészkesek- kel. Azok csak novelláiban szerepeltek. A befőttes üvegeket csak humoreszkjeiben emlegette. A görög dinnyét pedig annyira gyűlölte, mint az aspirint. Minda kettőről értekezést irt, de nem valami jóindulatú hágón. És megvetéssel nyilatkozott az elavult petróleumlámpákról és mosó- teknőkről.

És ez a mi kedves barátunk ezzel a köpönyegforditással előttünk már szerencsétlen ember gyanánt tűnt föl, aki nyíltan megtagadta elvét, Ízlését és önmagát, a mikor fölcsapott udvari szállítónak, Herakles Omphale lábánál.

De Lorándunk nem vette észre belső háborgásunkat, mert folyamatosan folytatta :

— Ugyan édes pajtik, hol árulják a legjobb bajuszpedrőt ? Mert az öregemnek a jövő héten lesz a ne- venapja. Meg akarom lepni azzal, amit legjobban szeret.

Ekkor bölcs elölülőnk már nem állhatta meg tovább, hogy bele ne szóljon az eddigi előterjesztésekbe.

— Tudod mit jó Loránd ? Okosabbat cselekszel, ha elküldöd az

Nem akarom „Ritter von Jaeger“ úr nyakatekert okoskodásának közlésével az olvasókat meggyötörni. Elégedjenek meg azon összefoglaló rövid Ítéletemmel (sok szót úgy sem érdemel!), hogy alapgondolata halvaszületett képtelen hóbort s egész okfejtése bizarr észficánkolás ! Bennünket magyarokat amúgy sem a kitekert elmével megokolni akart agyrém érint első sorban, — ez már régóta megszokott valami előttünk ! —

hanem az Írónak előkelő politikai állása ! Az a legfőbb sértés ránk nézve, hogy a tartományi elnök úr a legmagasabb osztrák politikai körből való, abból a körből, mely évszázados tapasztalatok szerint soha sem a maga észjárását követte, hanem mindig az udvari politikának hű visszhangja volt. Amit Jaeger lovag kíván és hangoztat, az tulajdonképpen a bécsi Hofburg aranyozott frakkú politikusainak javíthatatlan rögeszméje? S ez az, ami méltán keltheti bennünk a legszélesebb körű felháborodást.

Érdekes találkozása a véletlennek, hogy ugyanakkor, amikor Jaeger tartomány-elnök könyve a sajtóból kikerült, jelent meg a North American Review c. teöregednek valamelyik regényedet. — Kinevetné a világ azt az iróembert, aki bajuszpedrővel kedveskedik. Hát talán a borbélya ád az öregednek könyvet ?

Loránd nem engedett.

— Nem ismeritek, jó barátaim azt az érdekes öreget. Olyan patriarchális férfiú már csak a szentirás- ban található.

Képzeljétek az apósjelöltem még sohasem olvasott regényt. Nem akarom elrontani. így tetszik nekem a maga sajat nagyszerű egyszerűségében.

— Na, nem is fogsz Lorándka te annak imponálni könyveiddel — vélte az asztal szelíd lírikusa mélázó hangon. —

De különben is a lányát veszed el, az pedig ha élettársad lesz, elvtársad is lesz és megkedveli irodalmi mesterségedet.

— Hohó ! Az én menyasszonyom nem a modern hölgyek műfajából való ! Az nem azért olvas végig három regényt, hogy a negyediket már maga is megcsinálhassa az életben. Annyit tud az a litteraturából vagy a művészetből, mint a liliom.

— Ejhaj, látod pajti, itt van a baj ! Sohase fogjátok ti megérteni egymást.. . Folytassam ? — kérdezte az asztal tekintélye olyan kemény hangon, a milyen a faltörőkos.

Loránd egy pillanatra kizökkent a sodrából, de aztán nyugodtan kinyilatkoztatta :

Kiállom. Hiszen magunk között vagyunk és én mindig megszólítalak titeket hallgatni.

— Mindjárt megértesz — kezdte

kintélyes amerikai folyóiratban Mrs. Bellamy Storertől (vagyis: Storer volt bécsi északamerikai nagykövet feleségétől) egy cikk Ausztria felébredéséről. A tiszteletreméltó Mistress bevezetőül sok érdekes dolgot Írván Ferenc Ferdinánd trónörökös egyéniségéről és családi életéről, egyebek közt rátér Ausztria és Magyarország politikai kapcsolatára is, melyről azt a jellemző (ugyancsak bécsi izű!) nyilatkozatot teszi: „Mi amerikaiak, úgymond, tudjuk saját tapasztalataink alapján, mint olyan nemzet, mely külömböző fajokból van összetéve, melyek tűz és vérpróbán mentek keresztül, hogy megőrizzék mibenlétüket, mi tudjuk, hogy a megosztott észak és dél további feloszlást jelentek volna, valamint örökös versengést. Hasonló okoknál fogva sem a magyar, sem a szláv, sem a hor- vát, román vagy ruthén nem talál majd békét és nem fog megnyugodni, csakis az egységes, centralizált osztrák uralom alatt.“ Nem különös-e, hogy Sto- rerné asszonyságnak eme politikai szentenciája nemcsakhogy egyszerre került nyilvánosságra Jaeger lovag röpiratával, hanem egészen meg is egyezik ennek

újra a táltos és előbb sorra kocin- tott alattvalóival.

Aztán hozzá fogott olyan nyu- gudt hangon Loránd barátunk szive boncolásába, mintha rideg orvos volna és nem kenyeres jópajtás.

— Ugyebár Loránd, azt már csak meg nem tagadhatod, hogy bohémnek születtél? A te aranysza- badságodat ezerféle hangulataid között is, még veszélyek között is, mindig megtudtad eddig őrizni.

Tudjuk, hogy mindenféle műfajnak udvaroltál. Mert szükséged volt thémákra, és uj gondolatokra.

Ugyebár egyetlenegy ünnepelted sem hitte, hogy nem több egy közönséges tengeri nyulacskánál. Az irodalmi és művészi kísérleteket, tanulmányokat és megfigyeléseket legszívesebben félreértik a nők, mikor íróval van dolguk, a kinek elvégre is egyszer csak szintén meg kell nősülnie. De hagyjuk ezt az egyszeri máskorra.

Te most komolyan benne vagy. Vőlegény lettél. Becsülettel kell folytatnod életed legkomolyabb regnyét.

Látod, Loránd, én nem firtatom, hogy szereted-e ? Te mindig szerettél és mindig fogsz szeretni. Csak le ne kösd hangulatodat. Komolyan veszlek addig, mig a hölgyek nem vesznek komolyan.

De most valóban őszintén kétségbeesem jövőd miatt. Te abban az órában meghalsz, a mikor megnősülsz. Nem írsz többet egy árva szót sem, mert nem Írhatsz, mert nem szabad írnod. Miért? Azért, mert meg nem értenek, föl nem fognak, hozzád nem emelkednek

célzatával ? És mit bizonyít feltűnő egyezésük ? Nem egyebet, mint hogy ugyanabból a forrásból merítettek : a bécsi udvari körök abszurd centralizáló vágyának adtak kifejezést! Storerékről külömben is tudva van, mily nagy kegyben állottak annak idején (Roosevelttől való csúfos menesztésük előtt !) a bécsi udvar legmagasabb személyei előtt.

Ha most már azt kérdeném : mit szól az ilyetén időszerűtlen nagyzó rémitéshez a magyarság, a magyar politikusok ? — meg vagyok róla győződve, hogy — talán nem is alaptalanul ! — többnyire kicsinylő feleleteket kapnék. Az optimisták igen valószínűen avval az ismert drasztikus arab példaszóval válaszolnának : „A kutya ugat, — a karaván halad!“ Vagy idéznék Goethének találó mondását: „Gegen Dummheit kämpfen umsonst auch die Götter selbst“ (a butaság ellen maguk az istenek is hiába küzdenek !). Ám a pesszimisták, kik rendszerint közelebb járnak ítéletükkel a valósághoz, biztosan nem elégednélek meg a puszta lekicsinyléssel, hanem a bizarr ijesztésnek morálját, tanulságát adnák feleletül.

azok. Csak hadd őket békén a Kárpátok közt. A havasi gyopárnak nincsen illata és ha te ezt is fogsz keresni... a liliomnak nincsen tövise ... de ha ők azt megfogják találni gondolataidban, hangulataidban és érzéseidben, mi lesz akkor Loránd öcsém ?

Barátunk elkomolyodott. Verőfényes mosolyát sötét felhő távolította el derült arcvonásairól.

Azután, némi megfontolás után, nyugodtan ezt kérdezte:

— Van még valami mondani valód édes bátyám ?

— Igenis van. Mi ismerünk, szeretünk, és boldogulásodat óhajtjuk. Ha már meg akarsz nősülni, keress magadhoz való bohém asz- szonyt. Azután hadd a havasi gyopárt a vasárnapi turistáknak, mert neked egészen más hivatásod van. Semmiképen nem óhajtjuk elzüllé- sedet.

Ugyanennyi jóakarattal nem mondtak még el ennyi kegyetlenséget.

Loránd természetesen belesáp- padt.

— Nem hiszek én a te jóslataidban — felelte erőtlenül, fáradtan. — Mi szeretjük egymást és igy meg is fogjuk érteni egymást.

— Édes Lorándunk, ez a két kinyilatkoztatás még nem jelent egyet. Hallgass reánk Mi már gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Sok mindenfajta bolondságot elkövettünk mu- tyiban. Bárcsak megismételhetnek még azokat az éretlen, de kedves bohóságokat.

De viszont gyakran segítettünk egymáson, mert az igazi barátság