Esztergom és Vidéke, 1913

1913 / 39. szám

Esztergom, 1913.

—»XXXV. évfolyam. 39. szám.

Vasárnap, május 18.

POLITIKAI és TRRSR

SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL :

SIMOR JÁNOS UTCA 20. SZÁM TELEFON 21.,

HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK.

FELELŐS SZERKESZTŐ : FŐMUNKATÁRS:

DR GRÓH JÓZSEF DR KŐRÖSY LÁSZLÓ

LAPTULAJDONOS ÉS KIADÓ

LAISZKY JÁNOS.

MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN.

ELŐFIZETÉSI ÁRAK :

EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K

NEGYEDÉVRE 3 K

EGYES SZÁM ÁRA 14 FILLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR.

HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA.

Kísértet.

A magyar nyelv Nagy Szótára szerint a kisértet', „véletlenül, különösen éjjel megjelenő lény, a babonás nép hite szerint ijesztő lélek.“

Anélkül, hogy a „babonás“ jelzőre pályáznék, anélkül, hogy véteni akarnék Könyves Kálmán néhai királyunk „de stri- gis, quae non sunt, nulla .quaestio fiat“ tilalma ellen: — sokszorosan igazolt százados történeti hagyományképpen állapítom meg, hogy nemzetünk nyugodalmát régóta háborgatja egy kisértet: a „ Gesamtmonarchie.“ , az öszbirodalom ijesztő kisértete. Ez a mi nemzeti kísértetünk számtalanszor megjelent már szemeink előtt, nem csupán ijedelmet, hanem boszúsá- got, felháborodást, dacot és ellenállást is váltva ki belőlünk, olyannyira, hogy többször jelezték véres nyomok csúfos visszafordulását. De azért újra meg újra feltűnt a nyugati szemhatáron, mikor legkevésbbé véltük, hogy rémítsen, izgasson és talpra állítson bennünket. Mert egy akaratlan jó tulajdonsága is volt: a renyhe álmatagságból, ha kis időre is, de talpra állított bennünket! Ijesztő voltát a nyomában járó megannyi sikertelenség s a részünkről való megszokás, egyre jobban mérsékelte. Ám még mindig nem szűnt meg bennünket kisérteni, mintha még mindig nem járt volna le bolyongásának az ideje : föl-föltünedezik a jelenben is ; s ami a legkülönösebb, olyan időpontban, mikor legkevésbbé várhatnék ! . . .

Józaneszű emberek közt bizonyára nem lehet kétség a felől, hogy — ha valamely idő, hát ép a mostani a legalkalmatlanabb hagyományos megkisér- tésünkre. Az összbirodalom fenyegető réme soha ennél véletlenebbé: időszerűtlenebbül nem jelent meg előttünk. Pedig tiszta valóság, hogy megjelent ! Megjelent az Urnák 1913. esztendejében : a kettős monarchiát oly furcsa helyzetbe juttató balkáni háború idején.

Ha a közös (Ausztriában : osztrák birodalmi!) hadseregnek valamely fényes — mondjuk — az oroszokon vett diadala után jelentkezik, nem volna annyira meglepő a dolog. Azon sem igen csodálkozhatnánk, ha teszem az ún. darabont-korszak idejében próbál vala bennünket ijeszteni. Sőt még azt is köny- nyen megérthetnők, ha a bécsi

Reichsratban — mint már sokszor ! — valamelyik magyarfaló luegerista képviselő alakjában fenyegeti meg beolvasztással országunkat. De hogy éppen most, az osztrák tehetetlenségnek világraszóló pellengére-ál- litásakor, a Habsburg-monarchia megaláztatásának keserves napjaiban, a nélkülünk és ellenünk működő udvari politika hallatlan kudarcainak közepette akar bennünket rémíteni : — ez

egyenesen csodával határos !

Maga a rémítés ténye időszerűtlenségénél és veszélytelenségénél fogva inkább bohó- zati nagyzásnak, mint nemzeti sérelemnek volna minősíthető, ha lidércszemeit nem olyan helyről meresztené reánk, ahonnét legkevésbbé volna szabad és illő ijesztenie, tudniillik az udvarhoz igen közelálló körből !

„Esztogom és Vidéke“ tárcája. Romladozó kolostor előtt.

— Magyar Bálint. —

Itt valamikor csoda-rozsák nyíltak,

Itt valamikor a nap-hymnus áradt ;

Itt valamikor, helyén e köveknek,

Tört lelkek előtt búcsút prédikáltak. Ereklye nincs már az üres oltárba’, Örökmécs lángja nem lobog felőle; Vadrepkény fut régi ház falára,

Letűnt szép idők halvány szemfedője.

Itt az elmúlás élettelen ormán,

Hol annyi tűzet hevített a lélek És annyi villám törött meg a tornyon, Már csak a hulló emlékek beszélnek. Carducci tudná lefesteni szépen.

Polenta helyett San-Damjánát mondva... A régi falat én csak nézem . .. nézem .. . Óh ha Carducci most velem itt volna !

Ketten emelnénk kalapot egy romnak :

Ó a köveknek, a vasnak, a múltnak,

Én a megkezdett ősi himnusoknak,

Amiket hallok, amik el nem múltak;

Ő a köveknek, amiket jövőre Talán egy uj, szebb templomfalba raknak; Én a bánatos dalok kedvelője A kövek alól szabadult szavaknak 1 . .,

Óh ha Carducci most velem itt volna !

Ő, a bűnbánó, ki sebbel növesztett Gyöngyöt a lelke tenyerén, a mélyben, Mig Polentáig vitte a keresztet És én, a gyöngyöt vér-habokon termő, Lelkem bánatos szelíd könnytavába’ . . . Óh ha most együtt lennénk : én esengő És ő, dörgő dalok muzsikája I

Óh ha Carducci most velem itt volna! Hogy elsiratnók a romok hullását,

De az idők barbár eltűnését,

Van, mi legyőzi az idők múlását!

Az üres templom bedőlt keresztjében A lágy dal és a dörgés duettjében Ha e romoknál most együtt lehetnénk : Ugy-e Carducci! — siratnék az —■ Eszmét! I

Akik nem értik meg egymást.

Irta: Dr. Kőrösy László.

Loránd barátomnak a Kárpátok tövében volt az esze és a szive már hónapok óta.

Ott lakott ugyanis — menyasszonya, a kit csak egyetlenegyszer láttunk Budapesten, akkor is a Szent István ünnep forgatagában.

Olyan fehér és szokatlan láto- mány volt az a leányzó, akárcsak a kárpáti hóvirág.

Szülei ellenben feltűnően piros pozsgások, szokatlanul egészségesek, mint az igazi jóvidékiek szoktak lenni.

— Hogy mi szeretnivaló van ezen a különös kisasszonyon, fejtsétek meg édes cimboráim ! — mondta józsefvárosi törzsasztalunk egyik legnagyobb tekintélye mindennemű szerelmi ügyekben! mikor mindnyájan összeverődtünk, néhány lézengő akácfás nyári vendéglőnk népes udvarán.

Eredeti társaság. írók és művészek vagy irodalom, művészet és színház kedvelők kerültek ott össze.

— Nem valami szép, de azért van benne valami titokzatos érdekesség — kezdte a fölvetett kérdést magyarázgatni az egyik kedves asztaltárs. — Chacun a son gout. Nekem már az érdekes leány jobban tetszik, mint a szép.

— Úgy tudom, hogy nem nagyon vagyonos, de azért nagyszerű házikenyeret tud sütni — mondta a másik nyájas cimbora.

— Loránd barátunknak ugylátszik a saját természete és lelke visszája tetszik abban a nagyon is egyszerű falusi leányban — vélte az itélőbi- zottság harmadik tagja.

— Hát valamennyi észrevételetek még mindig nem fejti meg a rébuszt

összegeszte a fejtegetéseket az asztal bölcse.

Nekem a nők világában meglehetős járatosságom van. Pedig tapasztalataimat nagyon is sok csalódás árán szereztem. Épen azért nyíltan kijelenthetem, hogy sohasem olyan titokzatosak a nők az életben, mint a regényekben. Mert nagyon sokat meglehet könnyen fejteni közülök. §

De a mi Lorándunk eseténél már valóban cserben hágy minden tudományom és igy szégyenszemre meg kel vallanom, hogy sehogysem tudok eligazodni rajta.

Épen ekkor toppant be a mi érdekes hősünk ragyogó mosollyal. Az asztaltársaság ekkor már a műcsarnok kiállítását tárgyalta

A beszéd természetesen nemsokára visszazökkent előbbi medrébe.

Mert maga Loránd barátunk adta elő emelkedő ihlettel, hogy milyen megható volt a menyasszonyától való válás órája. Az öreg meghatóan zokogott, a mama fájdalmasan siránkozott, „ő“ pedig alig engedte föl szállani a kocsiba.

Kiszedett azután az illatos levelek közül valami hosszú lajstromot. Általános meglepetés.

— Ide figyeljetek édes cimborák ! — folytatta azután óoldog tekintet-