Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 36. szám
Esztergom, 1913. XXXV. évfolyam. 36. szám. Csütörtök, május 8. POLITIHRI és TRRSRDfíLMILfíP. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : 4 SIMOR JÁNOS UTCA 20. SZÁM $ TELEFON 21., $ HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ 4 KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI T ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. t 4 FELELŐS SZERKESZTŐ : DK GRÓH JÓZSEF FŐMŰNKATARS: DR KŐRÖSY LÁSZLÓ LAPTULAJDONOS ÉS KIADÓ LAISZKY JÁNOS. MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K NEGYEDÉVRE 3 K $ EGYES SZÁM ÁRA 14 FILLÉR. T NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. * HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT t KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA. Uccai koldulás. Hogyan ? Hát ilyesmiről is lehet beszélni? A huszadik században? Egy, kulturális jóhi- rére valamit adó városban ? Bár ne lehetne beszélni! Magyarország legtöbb városában már alkalmasint nem is lehet! De, sajnos, Esztergom nem tartozik eme városok közé! Nálunk az uccai koldulás ügye nagyon is aktuális ez idő szerint ! Erősen hangsúlyozzuk, hogy ez idő szerint, mert 4 — 5 évvel ezelőtt még nálunk is tiltva volt az uccai koldulás. Csak újabban kapott erőre a hajdani patriarkális állapot; s mondhatjuk: napról-napra jobban erősödik — illetékes hatóságunk gyöngéd lelkülete folytán ! Akinek kétségei volnának állításunk hitelességéről, annak ajánljuk, győződjék meg saját szemeivel (és zsebeivel!) róla : hogyan áll az uccai koldusok dolga Esztergom városában. Bárki könnyen meggyőződhetik, akinek egy kevés érkezése van rá s nem sajnálja a fáradságot végigmenni a Lőrincz-uccán és a szigeti töltésen vásári napokon. Arról előre is biztosithat- juk, hogy épületes megáredá- lásokban lesz része, mig a nagydunai hídfőt eléri. S erre való tekintettel ajánlatos, hogy ellenőrző sétája előtt aprópénzzel jól ellássa magát! Mi hosz- szabb tapasztalat alapján mondhatjuk, hogy szombati napokon a fenti útrészen nem egyszer hét-nyolc, különböző helyen álló koldust számoltunk össze, akik éppen nem tartoztak a „szemérmes koldusok“ közé, mert egyik-másik ugyancsak tolako- dóan jajgatott az alamizsnáért ! Hát járja ez ? Szó nélkül tűrjük ezt a szégyenleni való állapotot, amely falusi színvonalra süllyeszti le 18 ezer lakosú városunkat ? Amely komp- romitálja jónevünket a körünkben megforduló sok idegen előtt ? Amely fölötte kétes színben tünteti fel szegényügyünk rendezettségét s még inkább a lakosság (közte a jótékonyságáról régóta ismert helyi papság) adakozó erényét? — Könnyen gáncsoskodtok ti, szenzációt hajhászó újságírók, — fogják mondani az érintett hatósági személyek ! — kik a szúnyogot is elefánttá duzzasztjátok, kik, jólétben élvén, a nyomor iránt kevés érzékkel birtok, kik lármás vádolással szeretnétek ilyeténképpen az alamizsnálkodás közös keresztényi kötelme alól kibújni... Előrehaljuk az efféle hivatalos mosakodást; de már előre is módfelett gyengének, elfogadhatatlannak kell kijelentenünk. Azt bátorkodunk kérdeni a szegényügyben illetékes városi hatóságtól, annyira elégtelenek nálunk a közeltartásra szorulók anyagi forrásai, hogy lehetetlen belőlük szegényeinket eltartani ? Ez szinte hihetetlen! Hihetetlen különösen Esztergomra nézve, ahol a főpapság tudvalévőén tetemes állandó és alkalmi pénzsegitséggel támogatja a városi szegényalapot! Ahol testületek és egyesek önkéntes évi összegekkel adóznak a betiltott házi koldulás címén! Ahol több jótékonysági egyesület segédkezik a hatóságnak a szegények eltartásában! Vagy mindez a segítség és adomány kevés volna arra, hogy szegényeinket a koldulás meg„Esztejom es Vidéke“ tárcája. Verebek románca. Lengedez a szellő a viruló lombok felett. Szálldogál a felhő az ég azúrján ; elsuhan a képzelet is messze tájra, — madárszárnyak selymes vitorláján száll, száll a napsugárral enyelgő tengerhabok végtelenébe, messze ki a múlt időbe ! .. . Régen, régen, amikor még a hajnali csillag fénye is szebben ragyogott ; — mikor a teli holdban Szent Dávid hárfája is jobban volt látható, mint napjainkban ; mikor még a verebek is istenfélőbbek voltak a jelenlegi cucilista, anarkista, nihilista érzelmű utódoknál, — messze Ber- gengóciában az üveglábakon forgó Kerektemplom irányában, — az ör- döngős Krinolinhidon is túl, ott a délibáb sorsára jutott : Mária-Terézia szobor közelében élt egyszer egy incifinci szürke kis veréb . .. Abban a hamupipőke ruhácskában úgy elvegyült az utca porában, hogy fel sem tűnt a létezése senkinek. Senkit nem bosszantott, semmit nem bántott, legfeljebb magára vigyázott, hippegett, tippegett egyik ágról a másikra, mig egyszer csak, gyöngéd! alakjára, szerény hangjára figyelmesé lett a hozzá hasonló ugrifüles bozontos tollú, de mégis erősebb nemű: virgonc másik kis veréb . .. Egy budautcai ház félszere mellett volt az első találkozás. Apró- cseprő szemük csillogott villogott; parányi csőrük alatt mosoly játszadozott, mikor egymást igy megismerve ; verébnyelven társalogtak. Két egyforma lélek miről is tudott volna másról egymással beszélgetni, csipogni, csiripelni, ha nem a Minden- hatólól beléjük lehelt kiolthatatlan magasztos érzelemről: az örök szerelemről. — Diktum-faktum, nemsokára rá elcsattant köztük az első legédesebb s legártatlanabb mátkacsók Es ezentúl mindig együtt lehetett őket látni, kivált estenden, mikor szép csendesen tervezgeiték, készitgették a családi élet puha pelyhes fészkét. .. Egy gyönyörű szép tavasz megnyíltával, — midőn már a dolgos méhikék is zsongtak, bongtak, dön- gicséltek; a fecskepárok illantak, villantak az illatterhes légben. Midőn: hajnalhasadtával a gyöngyvirág csilingelt reggeli misére ; — mikoron az édes piros gyümölcsbogyók csókra vágyva érintkeztek üde ajkaikkal és I az elkészült kedves kis fészek is hivólag, reményszinű gályák enyhe ölében, biztosnak Ígérkező helyzetben lengett, integetett feléjük : a rokonság üdvriadalmas csiripelése kíséretében eljegyezték magokat egymásnak, annak rendje es módja szerint! Teltek, múltak a napok. Napokból hetek ; — hetekből hónapok ; — hónapokból évek kerekedtek. Az évek is szaporodtak, — de a mézes hetek csak nem fogytak el soha ! Nem is tudták hogyan, hogyan nem : közben a nászünnepély is végbement, és egyszer csak kezdtek a fiókák is növekedni, pelyhesedni . . . Hej 1 pedig de sokat kellett az éhesen tátogató szájacskákba rakni. De sok nyugtalan éjszakát töltöttek el a szűk kis fészek körül repdesve, gondoktól gyötörve, aggodalmaktól remegve, mig megérheiték, hogy a csöppike ivadékok szabad szárnyra kelve, felcseperedve szintén csicser géssel, énekszóval dicsérjék életadó fenséges napját a jó Istenkének, a ki róluk is csakúgy, mint a mezők liliomáról, gondoskodott. Hányszor kerülgették addig őket a betegségek vérengző kányái, apró balesetek vijjogó vércséi s a vihart jelentő sirályok rémes csoportjai ? A gonosz indulatú ellenségek, hányszor törtek szabadságuk, életök ellen ? — és viharban, vészben, hogy összebújt az egész család, hogy egymást védjék, vigasztalják, melegítsék ------— —! D e im ezt az édes összetartást, ezt a földöntúli nagy szeretetet maga a térmészet irigyelte meg ! Jött egy kegyetlen téli zuzmarás idő, mely jéghidegen markolt bele a gyöngéd szivek szerelmes tűzhelyébe. S épen akkor, midőn már ismét új hajtásra serkent volna az üvegházba menekült drága szép növény, mely keblét ékesítette volna egy páratlan jó anyának, egy zimankós bús napon elárvult a szegény kis fészek férfilakója, mert ellankadt, kővé me redt, aranyszívű párja, mert ott feküdt megfagyva, mindnyájuknak égő fajdalmára!---------N em is ébredt fel többé, még a szivettépő kesergő hangokra sem, melyeket a kétségbeesés váltott ki hozzátartozói ajkán. Sokáig gyászolták a kis mamát, kinek képe, emlékezete folyton olt lebegett felettök, — s egyben meg is elevenedett talán, — csak lassan, nagysokára, az idők mindent gyógyító írja varázsolt némi kis megnyugvást bánkódó lelkűkbe. A pár fióka is mindig nagyobb,
