Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 35. szám
9 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1913. május 4. Egyik az Ázsiából magunkkal hozott s vérünkbe rögzött lassúságunk, lomhaságunk. Ezen öröklött hibánk adja magyarázatát annak, hogy a dolognak mindig a rövidebb végét szeretjük megfogni, hogy irtózunk a nagyobb s tartósabb erőkifejtéstől ; hogy „lóhátról“ szeretjük ügyeinket intézni, az „apostolok lovain“ pedig nem szeretünk járni. (Jellemző fajunkra e tekintetben annak a bakonyi kondásnak esete, ki pajtásának kérdésére : mit tenne, ha királlyá lehetne ? — azt válaszolta, hogy lóhátról őrzené a disznait!). Több emberöltőnek kell majd alkalmasint elmúlnia fölöttünk, mig e faji hibánkat kinőhetjük. Addig pedig a megerőltetést kivánó turistaság iránt aligha fognak általánosabb érdeklődést tanúsítani. Másik ok az önfegyelmezés, az akaraterő hiánya. Ez már nem öröklött, vérbeli bibánk, hanem müveltségbeli fogyatékosságunk. Sajnos, éppen olyan általános, mint az előbbi ! Kártevő hatása pedig határozottan nagyobb az előbbiénél! Ez a fő kerékkötője a kultúra külöm- böző ágaiban (tehát a turisztikában is !) való nagyobb előrehaladásunknak. Ezt nem tabátorban bizakodunk, titoktartótól tanácsot kérünk. A magaviseletünk életéveinkkel és külső viszonyainkkal kellemes ösz- hangzatban kell lenni ; ez azon egyetlen mód, mely által az ifjú a társas életben tiszteletet szerezhet magának. A jó magaviselet a legjobb ajánlólevél, melyet az ifjú maga felöl a társaságban adhat s egyszersmind a legelső illemszabály, mely a többieket majdnem mind magában foglalja. Mindamellett szólni fogunk az illem szabályairól részletesebben s leginkább azon viszonyokhoz mérten, melyektől az ifjú mindenkor körülvétetik, midőn az illető körökben megjelen. Az illem szabályai közt első helyen áll az udvariasság, vagyis azon törekvés, mindenben úgy viseli magát, hogy maga iránt figyelmet akar ébreszteni. Ezen fontos illemszabály ábrázat, arcvonás, szó, állás és cselekvény által nyilvánul, melyek tanúsítják, hogy mi mások kívánságai iránt megelőzők akarunk lenni. Arcunk belsőnk tükre legyen, úgy hogy abból mások kiolvashassák érzelmeinket. Részvétet, szánakozást, megindulást kell éreznünk és mutatnunk, valahányszor ok és alkalom van. Az udvariasság kívánja azt is, hogy ne kételkedjünk abban, mit a társaságban más mond ; ezt tegyük meg akkor is, ha az illető csupa hazugságot beszél is; mert ezáltal azt zavarba hoznánk vagy épen innulással, hanem a gyermekkorban kezdett hosszas neveléssel lehetne csak leküzdenünk, de a leküzdéshez ma még, fájdalom, egyrészt a tanuló ifjúságunk sem elég fogékony anyag, másrészt a szülők és a társadalom sem nyújt segítő kezet a nevelőknek. Pedig az akaraterő teremt igazán nagy dolgokat ; az akaraterő változtatja a pusztaságot dúsan termő talajjá ; az akaraterő varázsolja át az ijesztő rengetegeket vonzó édenkertekké ! A tanultság csupán utat mutat: merre haladjunk ; tulajdonképpen az akaraterő visz bennünket előbbre minden akadályon keresztül ! Ha majd a magyarságot lassan át fogja hatni az a tudat, hogy boldogulását nem elég egyedül a tanultságban keresnie, hanem önfegyelmezéssel kell magát megedzenie a tervszerű cselekvésre, akkor sok más kul- túrmunka mellett meg fogja állandóan kedvelni a turisztikát is, mint olyan foglalkozást, amely erősiti testét, fölemeli s finomítja lelkét és az idegen forgalom révén tetemes hasznot hajt országának. Nagy hiba volna természetesen tőlünk, ha turisztikánk fejletlenségének okait kutatva, megelégednénk a meddő sopándulatba, melynek aztán az egész társaságra rendbontó befolyása van. Vannak dolgok, melyeket társaságban, hol senkit sem ismerünk, épen nem érinthetni. Ilyenek a vallási, politikai nézetek és hírek stb. Nagy vétek az udvariatlanság ellen az is, ha minduntalan kalandozunk szemeinkkel a társaságban, mintha mindent látni akarnánk. Szóval : az udvarias tekintete nem vizsgáló, bíráló, ítélő, megvető, gőgös, gúnyolódó, bizalmatlan, nyugtalan, mert az ilyen tekintet jobban sért, mint a szó vagy toll. Az udvarias ifjú hangja lekötelező. Ne mondjon olyast, miáltal a társaságban valakit csak távolról is megsérthetne, hanem halk, szelíd, illedelmes hangon beszéljen. Magát soha el ne dicsérje, de igenis másokat, főleg pedig oly egyéneket, kik épen a társaságban jelen vannak. Ezáltal nemcsak a méltán dicsért egyénnek, hanem önmagának dicséretét is nagy mérvben előmozdítja. Egyáltalán pedig társaságban az udvarias ifjú mindig kér, köszön, tisztel, mást dicsér mások erényeit kiemeli s ezek által a szó szoros értelmében mulattat. Nagy fontosságú a testtartása és mozgása is. Ha az ifjú akármily körben fordul meg és bizalmat akar ébreszteni maga iránt, minden előtt a testtartásra ügyeljen. A legszebb külső is elveszti hatását, ha a testállás nem kellemes és hajlékony! Az önhitt ifjú egyenesen jár, mig a képmutató fejét előre hajtja és vállai közé huzza ; a hiú, a kevély hátrakodással s nem keresnők egyszersmind a vigasztaló momentumokat, valamint az utat-módot is, mely a javuláshoz legkönnyebben elvezethet. Én az elszomorító gátló okok feltárása után se tudok annyira pesszimista lenni, hogy némi vigasztaló mozzanatokat ne vennék észre turisztikánk jelen gyengébb állapotában. így örvendetesnek találom, hogy vidéki városainkban sorra alakulnak a turista egyesületek. Még örvendetesebb, hogy éppen a fiatalabb generáció tódul ezekbe az egyesületekbe. Az is megnyugtató, hogy a nyári időben az ország minden részében látni immár turistákat járni- kelni nemcsak elvétve, egyenként, hanem csapatokban is. Ránk, esztergomiakra meg különösen vigasztaló, hogy oly lelkes turista csapatunk van, amely már eddig is nem csekély érdemeket szerzett városunk idegen forgalmának emelése körül, a jövőre nézve pedig vezetőinek és tagjainak nemes buzgalmánál fogva a legjobb reményekre jogosít fel. Szóval : ha vannak lehangoló akadályok előttünk, vannak biztató, reménykeltő jelek is. Nem szorul bővebb magyarázatra, hogy a javulásnak legveti fejét és társait lenézi ; a ravasz, a kétszínű csúszik, rpászik, minden mozdulatával jellemét árulja el és gyűlöletessé válik. Minden test mozgásánál az illemnek és udvariasságnak kell látszania, anélkül azonban, hogy termé- szetietlenségbe esnénk. A gyakorlat önmagunkra és masokra figyelés ebben eléggé kiképez. Kiváltkép a karok és kezek, melyeknek mozgása és tartása majd kellemetlen, majd nevetséges lehet, főfigyelmet érdemel. Vannak ifjak, kik nem tudják mit csináljanak kezeikkel, azoknak ugylátszik kezeik terhűkre vannak, mert hátuk mögé dugják, csípőikre teszik, mások zsebükbe rakják vagy dörzsölik. Épen ilyen illetlen társalgás közt az asztalon fekvő dolgokat tapogatni. A karok és kezek jártatásának csak szavait kell a beszélőnek gyámolita- nia, de nem a kifejezést adni. Ki minduntalan kezeivel és karjaival beszél, annak szavai csekély értékűek lehetnek, mivel csak ilyen kellemetlen segédeszközök által kellene hatást elérniük. A lábak helyes tartása hasonló figyelmet kíván. E felöl is némely ifjú nagy zavarban van; ülésnél soknak terhére van, ha a lábak egymás mellett párhuzamosan és fügőlegesen nem helyezkednek a padozatra. A keresztberakás, egyiknek a másik fölé helyezése, a lóbázás vagy a lábak szétterpesztése stb. olyan szokások, melyekből a művelt ifjúnak ki kell vetkőznie, sőt még a járásnál is vigyázzon magára és se aprózza lépkönnyebb és legbiztosabb útja- módja: ifjúságunknak a turisztikára való tervszerű ráneve- lése; minél fiatalabb korban, annál jobb! „Quo semel im- buta est, —- mondja Horatius — servabit odorem testa diu“: a cserépedény sokáig meg fogja tartani a szagot, melyet először vett magába. így az az ivadék is, melyet kis korától nevelnek a természet szeretetére, később nem lesz hűtlen legjobb anyjához : a szabad természethez. Ezért üdvözölheti a turisztikának minden igaz barátja legnagyobb örömmel az önfegyelmezés klasszikus hazájából, Angliából mostanában átplántált ún. cserkész-mozgalmat, melynek sok egyéb szép hivatása mellett egyik fő célja, hogy a tanuló ifjúsággal a szabad természetben való bolyongást megkedveltesse. íme : legjobb nevelő iskolája a turisztikának ! Minden kétségen fölül áll, hogy a cserkész-diákokból a turistaságnak lelkes bajnokai fognak válni. Kívánatos tehát, hogy e mozgalom a lehető legszélesebb körben terjedjen el hazánkban. Szülőktől és mecénásoktól nem tudok ez idő szerint szebb áldozatot képzelni, mint a melyet az elterjedésért hozhatnak. A magyar turisztika szebb teit, se szétterpesztett futásnak ne eredjen. Csöndes, a testhez, a korhoz és állapothoz szabott léptetés, kissé gyors a nélkül, hogy rohanna vagy ugrálna. Ez olyan szükséges illem- szabály, mely minden művelt ifjút jellemez és mindenkinek tulajdonává kell lenni, ha a „művelt“ jelszót igényli. Menés közben egyenesen lépdeljen az ifjú, de anélkül, hogy a feszesség hibájába essék. Karjaival ne hadonázzon vagy ne lógassa azokat ernyedten lefelé. Pálcával vagy bottal járni ifjúnak nem is illő. A művelt ifjúnak tekintettel kell lennie a ruhát illetőleg is. A ruha megválasztásánál arra kell ügyelni, hogy az egyes ruhadarabok valamint alakjuk, színük és anyagukra nézve is összhangzó arányban legyenek, mert hogy az ellenkezők összeállítása föltűnő. Éz egyébként lélektani szabály is. Opposita iuxta se posita ma- gis elucescunt. Nem ajánlhatom továbbá eléggé a tisztaságot mint testben, mint ruházatban. A legpompásabb külsejű ifjú is, ha valamije tisztában, kedvetlen benyomást tesz. Tiszta fehérnemű és fényes lábbeli különösen figyelemre méltóak. Nélkülük a legdrágább íuha is veszt becséből. Legyen végül a ruházat nemzeti, azaz magyar ifjú ne viseljen német, angol vagy lengyel öltönyt. Elég szép a magyar viselet, mely leginkább díszíti a magyar ifjat, mert kiemeli termetét. „A mely nemzet elhagyja nyelvét, öltözetét, dalait, szokásait, az romlásnak indult,“
