Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 34. szám
Esztergom, 1913. XXXV. évfolyam. 34. szám. Csütörtök, május 1. POLITIK FII és TfíRSRDRLMILRR t SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : | SIMOR JÁNOS UTCA 20. SZÁM $ TELEFON 21., $ HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ ♦ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI T ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. t FELELŐS SZERKESZTŐ : FŐMŰNKATARS : DK GROH JÓZSEF DR KŐRÖSY LÁSZLÓ LAPTULAJDONOS ÉS KIADÓ LAISZKY JÁNOS. MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ARAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 14 FILLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA. Gyökerek nélkül! Az olyan fának élete, melynek mélyen fekvő régi gyökereit elvágták, nem igazi élet, csak tengődés. Bármennyi mesterséges éltető nedvvel, táplálékkal pótolják is a gyökerek fenntartó erejét, nem bírják ezeknek természetes életadó működését helyettesíteni ; előbb vagy utóbb, de biztos gyengülés, csenevészedés lesz a következménye az erőltetett gyö- kértelen éltetésnek. A kép eléggé világos; csak alkalmaznunk kell : nem él valódi nemzeti életet az a nép, melyet múltjától teljesen elszakítottak, amelyet természetellenes kényszerrel forgattak ki faji hagyományaiból s tettek modernné, európaivá. Még sa- játlagosabb alkalmazással joggal kimondhatom és erősíthetem, hogy a modern magyar nemzet, bármennyire lépést tart is az európai kultúrnemzetek- kel, — nem él igazi gyökeres életet, mert újkori reformátorai átteremtő lázas igyekezetükben elég oktalanul jóformán minden ősi eredetiségétől megfosztották. Szégyen megvalla- nunk, de igazság, hogy a 19. és 20. századok magyarsága többé nem Európa legsajátosabb eredetiségéi nemzete, hanem igazában a nyugati népek kópiája. Érdemes lesz e sajnálatos tényről egy kissé elmélkednünk ! Ma már jobban csak tudósok előtt ismeretes, mily nagy bámulat tárgya volt Ázsiából hozott s itt századokon át megőrzött faji eredetiségünk az európai népek előtt. Csokonai Vitéz Mihály még büszkeséggel jegyezhette fel rólunk a következő eredetiségi tanuságtételt: „Jusson eszedbe, édes magyarom, a halhatatlan Kaunitznak ama mondása, hogy nemzeti karaktere csak az ánglusnak és a magyarnak van.“ Ha ma élne, kétségkívül ' szégyenkezve hirdetné velem együtt, hogy az újkor magyarjának lehet sok jó tulajdonsága, de ősi sajátosságaiból alig-alig van valamije. Világos, hogy azok a magyarok, akik előtt csupán a „haladás“ szónak van varázsa, meg azok, akik múltúnkat felületesen ismerik (és hányán vannak ilyenek!), nem fognak emiatt szomorúságot érezni. A kisebb gondjuk is nagyobb ennél ! Ám akik öntudatossá fejlesztették faji érzésüket, s akik egész történeti életfolyamában igyekeztek megismerni nemzetünket, lehetetlen, hogy a legélénkebben ne fájlalják hajdani eredetiségeinktől immár alig leplezhető megfosztottságunkat. Óriási az űr, mely a mai kor magyarját a régitől elválasztja; akkora, hogy szinte át se lehet többé hidalni. A mostani ivadéknak njár arról sincs alaposabb ismerete : milyen volt az élet Magyarországon csak öregatyja korában is. Hát még a régebbi korok életéről hogy volna tudomása! Ezekre nézve, fájdalom, csupán azzal a köznapi frázissal állíthatunk ki a mai generáció számára bizonyítványt, hogy „halvány sejtelme sincs róluk“. S talán az ő bűne ez az ismeretbeli fogyatékosság ? Nem, azoké, kik a modern Magyarországot nem faji sajátságaink és történeti múltúnk alapján, hanem elsietve, nyugati minták ránkerősza- kolásával teremtették meg. A 18. század végén Besse„Esztogom és Vidéke“ tárcája. Meg ne döbbenj! fia úgy látszik, hogy rosszra fordul Az élet útja, meg ne döbbenj ! Az ég nem mindég napsugáros, Fürdik gyakorta szürke ködben. A lomb se rezdiil egyre lágyan; Vihar letépi, elsodorja . . . Természet, ember egy úton jár S a földi létnek ez a sorja . . . Nem egyszer fájó könnyet ejtünk És szenvedünk a kínok árján S nem csillog át remény sugara A gyötrelemnek vak homályán ; Véges eszünkkel harcba szállunk A sors, a lét, Isten ellen . . . Pedig csak éj van, melyre nap kél És fénylik annál melegebben . . . Oh boldog az, ki nem remegve Imádja Istent s mondogatja : Hiszek, remélek, nem vitázom, Legyen az Ur szent akaratja ! . . . Ssémiér Ferenc. A modern Don Juan. Irta: Gabriele Timmory Irány és cél nélkül kóboroltam a boulevardon, amikor véletlenül megpillantottam André Morville barátomat, aki egy fiatal, elegáns nőt üldözött. Eleinte alig ismertem rá, mert amikor utoljára láttam, külsejét nagyon elhanyagolta. Szakálla éppen olyan gondozatlan volt, mint a ruhája, cipőjéről néhány gomb hiányzott és gyürődött puha kalapján feltűnően észrevehetők voltak a sors kemény csapásai. Ma azonban egészen kifogástalan elegánciával taposta a járda aszfaltját. Vadonat uj, finom zsakett simult karcsú termetéhez és fényes cilindere több sugárt lövöldözött, mint a leáldozó nap. Olyan ruganyosán lépdelt, mintha megakarná hódítani az egész világot, vagy legalább is azt a nőt, akit szerelmével üldözött az utcán, a nő hirtelen kitért előle a járda túlsó oldalára és eltűnt a „Galerie“-ban, Pá- ris egyik legelőkelőbb áruházában, ahová André is nyomon követte. Másnap a véletlen ugyanarra a helyre vezérelte lépteimet és ismét láttam, amikor Morville üldözőbe vett egy polgáriasán öltözött nőt, aki mint üldözött vad, hirtelen átszökött a boulevard túlsó oldalára és Morváiéi együtt a „Magasin des Nouve- autés“-be. Azóta alig telt el egy nap is, hogy Morváiét valamelyik szép asszony nyomába ne láttam volna és el kell ismernem, hogy nem nagyon volt válogatós, alacsony-, közép- és magas-termetűt egyaránt ostromolta a szerelmi ajánlataival. Azt kellett hinnem, hogy Don Juan példájára rekordot akar elérni a nőhóditásban, mert olyan heves és szenvedélyes volt kalandjainak haj- hászásában, hogy gyakran elrohant mellettem, anélkül, hogy észrevett volna. Az eset annál jobban izgatott, mert tudtam, hogy André szegény családból származott és bizonyosan nem örökölhetett senkitől semmit. Vagy talán olyan jövedelmező állásba jutott, hogy nem csak a hódításokra, hanem fényűzésre is berendezkedett ? Saját izgató kérdéseimre azonban nem találtam megnyugtató feleleteket. Már majdnem kétségbe estem a gyötrő bizonytalanságon, amikor egy napon észre vettem, hogy az a nő, akit magának Morváié kiszemelt, a rendes szokás ellenére nem futott át a járda másik oldalára, hanem egy autóba ugrott, mely gyorsan elrobogott vele. Morville magánkívül volt meglepetésében, hirtelen megfordult és belém ütközött. — Te vagy? — kiáltotta hangosan. Milyen szerencsés véletlenség! Az első baráti ömlengések után meghívott egy pohár sörre, szívesen elfogadtam, mert kiváncsi voltam az életére vonatkozó felvilágosításokra. Alig foglaltunk helyet, máris arra a témára tereltem a beszélgetést, amelyik iránt legjobban érdeklődtem. — Engedd meg, hogy gratulálhassak ! Olyan vidám, jó kedvű és elegáns vagy, mintha évjáradékból pazaml élhetnél. — Csalódol barátom, nincs semmi járadékom, de dolgozom. — Dolgozol ? Ugyan mit ? — Fényes állásom van a „Galerie“ áruházban. Erre elmodtam neki, hogy naponként megfigyeltem, de sohasem láttam dolgozni, hanem folyton az utcán járó nőket molesztálni. — Ez az én speciálitásom . .. ebben dolgozom én a „Galerie“ érdekében ! — Válaszolta diadalmas mosollyal. Látod vannak olyan kereskedelmi utazók, akik a vidéken házalnak a cégeik érdekében. Én csak a
