Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 27. szám
Esztergom, 1913. XXXV. évfolyam. 27. szám. Vasárnap, április 6. POLITIHRI és TRR5RDRLMILRR SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS UTCA 20. SZÁM TELEFON 21., HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. FELELŐS SZERKESZTŐ : FŐMUNKATÁRS : $ DR GRÓH JÓZSEF DR KŐRÖSY LÁSZLÓ $ LAPTULAJDONOS ÉS KIADÓ $ LAISZKY JÁNOS. t MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN, ELŐFIZETÉSI ÁRAK EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE NEGYEDÉVRE 3 K 6 K $ EGYES SZÁM ÁRA 14 FILLÉR. T NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. J HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT t KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA, „Nyugati magyarok.“ Nyakig legombolt, sokzsebü redingotban, mely alatt gyapjúszövetből, vagy flanellból szabott bő ruha lötyög, fején cilinderrel, lábán kamáslival, zsebeiben egy Daily News-szal és egy Temps-szal jelenik meg előttünk a „nyugati magyar“, kinek minden második szava ez : — Ah, kérem, mi ázsiai barbárok vagyunk. Sohasem lesz belőlünk semmi, amig át nem alakulunk egészen európai, nyugati mintára. Ez a bennünket szidó honfitárs nem afféle masztodon, vagy ichtioszaurusz : valami kihalóban levő ős faj ; ellenkezőleg, — egyre jobban szaporodó lármás modern magyar típus. Majd minden ifjú legényke, ki államköltségen eljutott valaha Párisig, vagy Londonig s ott egy-két hónapot töltött, többnyire úgy kerül vissza, mint „nyugati magyar“, ki szegény nemzetét igen elmaradottnak és sülyedtnek találja. Akadt olyan is, ki mindig „kabátos indiánok“-nak titulálta honfitársait és folyton Mill Stuartról prelegált és Malthusbol citált. Van, aki kizárólagosan Parisról veszi mintáit és művészi s társadalmi életünket akarja ezek képére átgyurni, szilárd meggyőződése lévén, hogy addig mi sem lesz belőlünk, mié a fiát órakor való ebédtálalást be nem hozzuk. „Ebéd este hat órakor“ : — ez az egyetlen feltétel, mely alatt még megengedni hajlandó, hogy az egész nemzet tovább tengődhessék. Ha ezt el nem fogadjuk, akkor jönni fog ama bizonyos „nagyszerű halál, hol temetkezés fölött“ stb. Szerencsére (vagy szeren- csétlenségre ? ki tudja ?) kevesebben vannak, kik az irodalmon kívül egyéb dolgainkat is német mintára szeretnék szabni. Tudomány és irodalom dolgában a „müveit külföld“ Német- C'Szágban kezdődik és végződik számunkra. Egyebet nem kérnek Németországtól kölcsön. Különösen nem kérnek a német konyhából, mely kissé németté tette — emésztő képességüket. Annál többen szentednek azonban anglo- és frankó- mániában, kik Európát Páris- nál kezdik és Londonnál végzik. A többi számukra csupa kelet, csupa Ázsia, csupa Bar- barisztán. A „nyugati magyarok“ ősapjának a néhai orrondi Pulsz- ky Ferencet tekinthetjük, kinek már a harmincas évek elején, mikor még eperjesi jogász volt, mindig egy-egy angol ujságle- pedő lógott ki a katufrékja zsebéből, s aki mindig azon sóhajtozott, hogy nincs Eperjesen angolul beszélő ember. A harmincas évek végén kiadta „Egy Angolországban utazó magyar naplójáét — németül, mert a mi barbár nyelvünket nem találta rá méltónak. Egyébként műveinek nagy részét hazai állapotaink ócsárlása s a külföld minden intézményének magasztalása tölti be, Tanítványai fölös számmal lézengenek közöttünk a fentebb megjelelt öltözetben és eszmekörben. Nem is kabátszövet, ha nem angol ; valamire való ember a testére se vehet más posztót, mint valódi angolt, más vászonnemüt, mint legalább is valódi sziléziait. Tudományuk vagy Smith Ádámnál kezdődik, „Esztergom és Vidéke“ tárcája, Távozóban. Bejárom még egyszer az erdőt, a rétét, Elbúcsúzom tőlük, messze hiú az élet. Könnyes szemmel nézek végig a határon Mint kedvesem képét a szivembe zárom. Hallgatom még egyszer a Nagyság zúgását Suttogó erdőben vadgalamb búgás át, Havasok aljáról a kürt méta hangját, Fatornyos templomnak csendülő harangját. Érzem: majd a lelkem ide vágyik vissza, Hiszen itt domborul édes anyám sírja! Kihűlt testem bárhol fogják eltemetni, Ide száll majd lelkem — álmodni, pihenni! Grigássy Jánosné. Petőfi fellépése és fogadása Irta: Priscus. A Petőfi iránt való kegyeletet szolgáló „Petőfi-könyvtár“ 29—30. kötete gyanánt nem rég egy rendkivül érdekes vaskos könyv jelent meg a könyvpiacon „Petőfi a magyar irodalomban 1842—1849“ címmel. Szerzője, Endrődi Sándor, az ismert nevű költő, ki lelkiismeretes gonddal gyűjtötte össze művében mindazon nyilatkozatokat, tudósításokat verseket, ismertetéseket és kritikákat, amelyek Petőfiről (s részben magától Petőfi tői) 1842. május 22-től (— első versének megjelenésétől) kezdve egészen 1849. augusztus 7-éig (— az elestéről való híradásig) a magyar újságokban és folyóiratokban megjelentek. Nem közönséges az az élvezet, melyet a Petőfi kultusznak eme tán legértékesebb irodalmi alkotása nyújt. Egy üstökös megjelenéséhez hasonló tüneményes költői pályának képét kapjuk benne saját kora tükrében, mely ha torzítja, ferdíti, vagy nagyítja is Petőfi sajátságait, de azért a legkisebb részletében is érdekes és tanulságos. Úgy hiszem, nem végzek hiábavaló munkát, ha lapunk olvasóit megismertetem Endrődi becses munkájának velejével. Hadd lássák az érdeklődők eredeti források nyomán- hogyan lépett Petőfi a nyilvánosság elé, hogyan fogadta őt a kritika, hogyan költő társai, hogyan a nagy közönség. W Az első, ami Endrődi adataiból kiviláglik, az, hogy Petőfi fellépése az irodalomban kissé merész, követelődző és kíméletlen volt. Egy verset küldött Garay Regélő c. folyóiratába s ennek álnévvel való közzétételét kérte a szerkesztőtől. Garay azonban az írónak saját nevén adta ki a költeményt. Emiatt aztán az é etének 21. évében levő Petőfi haragra lobbanva, újságbeli nyilatkozatban egyenesen „önkényt“ és „szószegest“ vetett a nála tiz évvel idősebb tekintélyes irótársa szemére. Mikor meg 1846-ban azt hiresztelték róla, hogy Tigris és Hiéna c. darabját a nemzeti színházi bizottság — a bukástól félve — elvetette, ezt mint „alávaló hazugságot“ utasította vissza egyik hírlapban. Ismeretes, hogy a Szózat nagynevű költőjét, aki jóakaratéi támogatója volt, éles versben támadta meg csupán azért, mert mint képviselő a kormánnyal szavazott. Kisfaludy Károlyról kicsinylő gúnnyal így merészkedett írni: „Látszik verseiből hogy nem mindennapi fájdalmak közt szülte szegény.“ Barátjának, Jókainak pedig öt rendbeli „impertinentiá“-ját tette szóvá az Életképek c. folyóiratban. Szóval: Petőfinek fellépése messze esett attól, amit közönséges szóval szerénységnek szoktunk mondani Mentségére legföljebb fiatal korát, veleszületett túlságos önérzetét s diákéletéből maradt nyerseségét lehet említenünk. A mindenkitől hódolatot követelő merészség mellett másik sajátságos vonás Petőfi fellépésében, hogy első verseiben hivatalosan nem igazi mivoltában mutatta magát a közönség előtt. Szántszándékkal torzította s olyannyira dévajnak, betyárosnak, dorbézolónak mutatta magát, hogy sokakat a legnagyobb mértékben megbotránkoztatott. Az eleinte nagy kedvvel irt pajzán bordalai s az egyéb verseiben is gyakori könnyebbvérű odavetései nem csekély szörnyülködést ébresztettek a szűk látókörnek, jámborabb maradiak és a nagyké- pűsködő farizeusok körében. S az ifjú költő szinte gyönyörűségét találta benne, hogy minél többeket megbotránkoztathat. Emelte ez iránybeli pajkos kedvét első támogatója, Vahot Imre is, aki különös szeretettel ép azon verseit adta ki eleinte, amelyek alkalmasoknak látszottak a ifiegbot- ránkoztatásra. így lassan egy léha, boriszák, káromkodó, ál-Petőfinek képe rajzolódott ki az olvasók és kritikusok képzeletében egyaránt. Pedig semmi bizonyság sincsen reá, hogy a valóságban akár iszákos, akár póriasán káromkodó lett volna. Mind
