Esztergom és Vidéke, 1913

1913 / 27. szám

2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1913. április 6. vagy Careynél; — a másik csoport szóba sem áll olyan emberrel, kinek nem Stendhal a bibliája. Művészeti dologban pedigcsak az olaszok irányadók — Hogyan ? Ön nem is­meri Salamucci nézetét e kér­désről ? Hisz akkor nem be­szélhetünk e tárgyról! . . . És szánakozó mosollyal sza­kítja meg a társalgást a sze­rencsétlen „ázsiai“ magyarral, ki nem ismeri Salamucci né­zetét a tárgyról. Lehet külömben, hogy egy Salamucci nevű iró nem is volt soha; de az emlegetése érvnek elég arra, hogy a kabá­tos indiánt elnémítsa. És ha valaki bátorkodnék megjegyezni, hogy az az agyon­bámult Angolország a rideg szívtelenségnek s az igazi nagy­tőkés rablólovagoknak hazája, hol milliók pusztulnak el egye­sek miatt, miként az ókori Egyiptomban; hogy az egész angol nemzet maga egy nagy világpióca, mely a saját világ­részén ki vük még a másik né­gyet is szipolyozza, ameddig lehet; s ha valaki bátorkodnék a „nyugati magyar“ külföldi idézetével szemben Petőfinek III. Richárd kritikájából az an­gol nemzetre vonatkozó ocsár­amellett ifjúi hetykességgel ilyennek akart feltűnni, aminthogy kezdetben így is magasztalták, avagy ócsárolták őt barátai és ellenségei. Bőséges adatokkal szolgál End- rődi gyűjteménye arra nézve is : milyen Ítéleteket tett Petőfiről a ko rabeli, meglehetősen felületes kritika. Megállapítható ezekből, hogy igazi alapos és tárgyilagos bírálat az egy Eötvösén kivüf(1847.) nem jelent meg róla életében. Ócsárolták kellő mego- kolás nélkül és magasztalták föltétien hódolattal. A kisebb számban lévő ellensé­ges kritikusainak, amilyenek Nádas- kay, Császár, Zerfi Greguss stb., ál­talános Ítélete az, hogy Petőfi „tehet­séges, de neveletlen s aljas Ízlésű vad fickó.“ Két nagy hibáját emelik ki különösen : egyik, hogy túlságo­san sokat foglalkozik magával ; má­sik, hogy az egyszerűségre és népi­ességre való nagy igyekezetében gyakran válik prózaivá, póriassá. Mint tudva van, ma helyesen mind a kettő erény számba megy előttünk! Önkénytelenül elmosolyodunk, ha ol­vassuk, mily könnyelmű felületesség­gel vetnek oda ezek a „kritikusok“ egy-egy ítéletet Petőfi verseiről. Csá­szár Ferenc például a Megy a juhászt — „a sületlenségek non plus ultrájá“- nak találja ; s ugyanő erősen elitéli a János vitéz mesebeli geographiáját, mely „a tudatlan népet félrevezeti.“ Zerfi nem leli meg P. költeményei­ben a „benső kerekdedséget.“ Gre­guss kihozza, hogy alföldi leírásai „gyönge oldala“ költészetének. Stb. Jóval nagyobb számmal vannak az elismerő bírálatok és magasztalá­sok. A vezető szót ezekben termé­lást idézni, erre mérgesen ki­ált fel : — Petőfi ? Parasztlegények­nek való ! Olvassa ön Macau- layt és Walt Whitmant! A francia dicsériádák elle­nében se merd, szegény ázsiai magyar, azt hozni fel, hogy ott voltak az igazi Panama-ügyek, a nemzet egész képviseletének pénzen megvásárolhatósága, mert akkor bizonyosan ezt a lenéző megjegyzést kapod : — Ilyen nagy nemzet csak nagy bűnöket követhet el! Ott nem lehet ötforintos sikkasz­tásokkal bíbelődni! Az csak ily kis nemzetnél lehetséges, ÍR mint mi vagyunk, hol a hatos is öreg bankó ! Talán kétkedve rázod fejed jámbor olvasóm ; talán tamás- kodól benne, hogy ily nemzet- gyalázó, s idegen-istent-imádó magyarok igazán lennének kö­zöttünk ? Nos akkor még nem olvastad : mi mindent össze nem ir rólunk a Huszadik Század c. folyóiratban Jászi Oszkár, Scotus Viatornak magyar alte- regója ; nem olvastad, mit zen- gedez a magyar földről és nép­ről a „nyugatos“ költők prirn- hegedőse : Ady Endre; nem olvastad, milyennek rajzolja a magyar falut és lakóit a Nyu­szetesen a Pesti Divatlap vitte a leg­nagyobb túlzásig! Legáltalánosabb tetszést a János vitéz aratott a kri­tikusok között; ezt majd minden dicsérték. A Cipruslombok is elég sok dicséretet váltott ki, bár értéké­ről már akkor is akadtak eltérő vélemé­nyek. Pulszky Ferencé az elsőség érdeme, hogy rámutatott a Petőfi népiességében rejlő nemes költőiségre és tiszta gyengédségre. A legmara­dandóbb megállapítást pedig Eötvös tette róla, mikor a Pesti Hírlapban érdemei legfőbbikének azt emelte ki, hogy „ kitünőleg magyar, legkisebb műve a nemzetiség bélyegét hordja magán, — s ez az ok, miért nem­csak, mint sok költőinknél, szavai, de az érzés is minden magyar által megértetik, melyet dalaiban kifejez.“ Amit egyébként is könnyen érthe­tőnek fogunk találni, azt Endrődi könyve több tényleges adattal iga­zolja, hogy tudniillik Petőfit költőtár­sai nagyrészt hozsánnával fogadták. Érdekes azonban, hogy eleinte ezek is a bordalköltőt és a borivó cimbo­rát magasztalták benne leginkább. Így teszem Herényi „pogány Ana- kreon“-nak nevezi hozzá irt versében. Tompa Bártfai levelében „vízgyűlölő jóbarát“-nak szólítja. Sujánszky ma­gasztaló szavai szerint „bortul ázik minden éneke.“ Lisznyai dicsőítő versében ezt a bizalmaskodó búzdi- tást intézi a „borivó népbarát és ha­zafiéhoz : „Érdekében áll a honnak hogy igyál!“ Utóbb természetesen a költők előtt is lefoszlik Petőfiről a félrevezető álarc ; igaz valóságában ismerik meg tehetségét és sorra hó­dolnak nagysága előtt. A Kazinczy- féle klasszikus költői irány elismerését | gat belletrislája : Móricz Zsig- mond! Szemelvényeket óhaj­tasz ki- és elszólásaikból, gya- lázkodásaikból ? Bőven szolgál­hatok velük ! Adynak és hívei­nek — teszem — szűk, ala­csony ez a szerencsétlen Ma­gyarország, „ez a nagy siva­tag,“ „ez a halálszagu, bús magyar róna,“ „ez az elvadult táj,“ „ez a magyar ugar,“ „ez a téli Magyarország.“ Párist: a „szép ámulások szent városát“ sírva hagyja el, mert a „ma­gyar temető,“ az elátkozott hely neki: hazája, mert „adaltalantáj,a naptalan kelet várja koldus zsi­vajával.“ Móricz Zs. rajzolása szerint meg a magyar falu olyan hely, hol tanultabb, ön­érzetes, szellemi életet is élő embernek lehetetlen megma­radnia ; hol paraszt és úr — egyaránt hitvány : az előbbi iz­gága, duhaj, kapzsi, ravasz ; az utóbbi (jegyző, tanító, pap) durva, erőszakos, íajtalankodó. Ilyen őszintéskedéseket ol­vashatunk nap-nap után nyu­gati magyarjaink tollából or­szágunkra, fajunkra, népünkre. S a szivünk fenekéig el kellene keserednünk, ha állapotaink va­jóban ilyenek lennének. Szó sincs róla! Vannak itt hibák és hiányok szép számmal ! De Szemere Pál, a romantikusok koszorú­ját pedig maga az uralkodó Vörösmarty hozta meg neki. Ha már a költők is hódolattal és elismeréssel fogadták Petőfit, csak természetes, hogy a nagy közönség még kevésbbé fukarkodott a megje lentén való lelkes örömnyilvánitások- ban s ünneplésekben. Egész sor bi­zonyító adata van reá Endrődi mű­vének : mily szetetettel teljes foga­dásokban és magasztalásokban volt része az ifjú óriásnak mindenfelé. Amerre megfordult, ünnepies fogadás, fáklyás zene, bankett és táncmulat­ság kísérte jelenlétét. Különösen a tanuló ifjúság és a nők lelkesedtek érte egész a rajongásig. Eperjesi, kúnszentmiklósi. győri és kolozsvári útjait valóságos diadalmenetekké tette a közlelkesedés. Hogy egy-egy vidéki látogatása mily nagy fokú elragadta­tást szült, legyen itt bizonysága azon újságbeli tudósítás, melyet Szilágyi Sá idor írt kolozsvári fogadtatásáról : „Igen, ő itt volt, nálunk volt, körünk­ben volt két napig 1 Óh e két nap két évvel ér fel 1 Mert látni őt szin- ről-szinre, ki lelkünk előtt képzeletünk ideálvilágában már ösmerős; mert beszélni vele, látni őt, kinek szava velőnket rázta meg : emlékünk táb­láiba véste magat, — mondjátok meg, nem boldogság, nem kéj, nem öröm-e ? Petőfi itt volt 1 E három szó hangzik most is lelkemben, s tán fél Kolozsvár lelkében.“ Verseit már 1844-től kezdik sza­valni és megzenésíteni. Kimutatha­tóan először szavalt költeménye: a Szeget szeggel (a győri „főtanoda“ szépirodalmi ünnepén); első (Egressy Bénitől) megzenésített dala pedig az: azért nem minden salak, pi­szok és hitványság, ami Ma­gyarországon található; amint a nyugaton se minden arany, ami csillogni látszik ! Jártunk mi is eleget a külföldön; nyi­tott szemmel vizsgáltuk az ál­lapotokat; s bizony a nagy eré­nyek mellett észrevettük a ki­rívó hibákat, sőt bűnöket is. Visszajövet mindig azzal a végső tanulsággal léptünk ha­zánk földére, hogy — ha hát­rább vagyunk is valamivel nyu­gati szomszédainknál, ám egy- ben-másban elérjük, sőt felül is muljuk őket. Éppen nincs ok tehát pironkodnunk, • mert nem vagyunk Europa utolsó nemzete ! Mit, utolso ? Isten­adta tulajdonainknál fogva min­den .bizonnyal a derekabbak kö­zé számíthatjuk és számítjuk is magunkat! Az pedig min­den kétségen fölül áll előttünk, hogy az Európa közepétől ke­letre eső egész nagy területen a magyarság a legértékesebb népfaj. Nemzeti jo tulajdon­ságai olyanok, amilyenekkel sem a közvetlenül környező, sem a távolabb lakó nemzetek egy csomóban se dicsekedhet­nek ; hibái meg nagyrészt jó­szívűségéből és kényelemszere­tetéből erednek. Ezrivel terem a fán a meggy. Az újságok egyre többet fogialkozi.ak vele : személyi híreket közölnek róla ; előre hirdetik megjelenendő verseit; arcképét és megzenésített dalait ad­ják mellékletül. Amily mértékben nő népszerűsége, oly mértekben nőnek a lapokban epitheton ornansai is. Így kezdetben (1844.) csak „tehetsé­ges fiatal lyricus,“ majd hamarosan „közkedveltségű költő“ — „tűzlelkű fiatal költő“ — „legmagyarabb költő, a puszták pacsirtája.“ — „geniális költő“ — „egyetlen geniális népköl­tőnk“ — „a magyar költészetnek tündöklő üstökös csillaga.“ Népszerűsége a márciusi napok­ban érte el tetőpontját. Ettől kezdve mind jobban halovanyul rajongói szemében a „költő“ képe s helyébe lép a „népvezéré,“ „forradalmáré,“ meg a „katonáé.“ Ugyanígy válik a „borivó cimborá"-ból „nép apostolá“- vá, „a népszabadság bajnokáévá. Érdekes ehhez kiegészitéskép hoz­záadnom még azt is, hogy a szabad­ságharc után Gyulai P. es köre — nem egészen igazsággal 1 — Arany János dicsőségét igyekezett emelni Petőfié rovására; a kiegyezés után pedig eleg botorul az elsőt jobban a 67-esek, a másodikat pedig a a8-asok akarták maguknak kisajátítani. Az előadottakból látnivaló, hogy Endrődi Sándor könyve azon ritkább magyar művek közé tartozik, ame­lyeket bárki nagy lelki gyönyörűség­gel és haszonnal forgathat. Ezért avval a mottóval ajánlhatom min­denkinek: „Tolle, lege“: vedd és olvassad 1

Next

/
Thumbnails
Contents