Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 24. szám
4 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1913. március 23. baj nem volt olyan súlyos, Hegyesy végig játszhatta a szerepet, s a láb- ficamodás másnap estére javult is. Tizenhatszor ment azóta Rafael s egyszer sem maradt el többet — a legújabb időkig, amikor végkép lemaradt a szerzőjével együtt a színpadról. Drinápolyról. A kiújult balkáni háborúnak úgyszólván egyedüli oka: Drinápoly, még diadallal állja a fegyvernyugvás megszűnte óta szakadatlanul rája zuduló bomba-esőt. Már II. Szelim szultán világhírű mecsetje is áldozatul esett a bolgárok ostrom-ágyúinak. Ez a szomorú sors visszaidézi a hires város nevezetes múltú történetét. Hadrianosz császár alapította és a maga nevéről nevezte el ezt a várost, a mely évszázakon át volt a keletrómai birodalom egyik dísze és erőssége. Mikor a törökök betörtek Európába, először Hadrianápo- liszra vetették magukat, és a város elfoglalásával szilárdult meg helyzetük Napnyugaton. Murad szultán Kallipolisz és Csorlu bevétele után 1361-ben ráküldte hadát a megerősített városra. Burgaszban ült össze Lalasahin, a szultán hadvezére generálisaival. hogy megvitassa az ostrom tervét. A várost Hadrianosz védte, mint a hogy Konstantinápoly utolsó görög védőjének is Konstantinosz volt a neve. A vitéz Hadrianosz kitört a várból, hogy nyílt síkon szálljon szembe az ozmán haddal, de súlyos vereséget szenvedett és kénytelen volt a várban meghúzódni. Itt is azonban látnia kellett, hogy nem bir sokáig helyt állani a túlnyomó erő ellen. Éjnek éjszakáján elmenekült családjával és értékesebb ingóságaival a Maricza folyón. A fej nélkül maradt város aztán önként megadta magát az időközben megérkezett szultánnak. Drinápoly uj hódítások kiinduló pontja és négy esztendő múlva a szultán fővárosa lett. A Tundzsa partján Murad fényes palotát építtetett magának és utódainak. Ebben a kastélyban lakott a hős XII. Károly svéd király, mikor a poltavai katasztrófa után menekülvén, a szultán oltalmához folyamodott. Murad szultánt, aki Gusztáv Adolfként diadalmasan esett el a csatatéren, elsőszülött fia, Bajazid váltotta föl a trónon. A szeszélyes despota egyképen réme volt tulajdon alattvalóinak és ostora a görög és szláv népnek. Drinápolyból indult ki azokra a rabló-hadjáratokra, amelyek nyomán átok, szenvedés, férfiak he- katombája, rablánczra vert asszonyok siránkozása járt. Ekkor Ázsia sötét méhéből egy ismeretlen, vagy már rég elfeledett rém tört elő, a pogány tatárság. Timor az angorai (anéyrai) sikon tönkretette Bajazid roppant seregét 1402-ben. Európa föllélegzett, Magyarország is, amely már Nagy Lajos idejében összetűzött a törökkel és Zsigmond király alatt még egy súlyos vereséget szenvedett el Bajazidtól, azt hitte, hogy vége a veszedelemnek. Ha Nyugat népei összefognak ebben a válságos időben, amikor a török erő összetörve hevert, a szultán trónja elárvult és Bajazid fiai közt véres viszálykodás célja volt, akkor örökre leszámolhattak volna a közel Kelet veszedelmével. De az egység és összetartás, a céltudatos politika e napokban ép úgy hiányzott, mint később megannyiszor, ha a török belső gyengesége rést tart föl és alkalmat adott rá, hogy a megtámadottak megfordítsák a fegyvert és rátörjenek szorongató- jukra. Bajazid legtehetségesebb fia, I. Mahmud, okos és körültekintő politikájával kigyógyitotta a tatárok és a belső villongás ütötte sebeket. Ő aztán végképpen áttette a szultanátus székhelyét az ázsiai Brusszából Dri- nápolyba. Ekkor kapta a görög gyarmatváros a török Edrenech nevét és lett ékessé azokkal a pompás palotákkal, amelyek fölemelték uj jelentősége színvonalára. A görögök lassankint elhúzódtak a városból és beljebb vonultak a bizánci birodalomba. Drinápoly egészen törökössé lett, külső képe megváltozott, noha a háború rombolásaitól megkímélve maradt. Mire a török hatalom egészen fölocsudott a tatár pusztítás okozta kórjából, körültekintett uj székhelyén és sorra foglalta el a közelségébe eső régi, virágzó telepeket. Elesett Tesszaloniké (SzalonikiJ, ahol egykor Markusz Tulliusz Ciceró, a nagy római szónok és államférfi nyögte volt a számkivetés keserűségeit. Végre aztán hosszú és irtózatos kegyetlen ostrom után a törökké lett maga Bizáncis, Konsztantinoszvárosa. Drinápolyból indult el 1453. március havában a hóditó Mahmud rettentő hadával és még rettentőbb dühével, hogy a gőgös Paleológot kiszorítsa utolsó, legféltettebb, legbüszkébb erősségéből. Konsztantinosz császár vitézül harcolt és fővárosával együtt életét is elvesztette. Mahomed elvadult katonái kíméletlenül rombolták a gyönyörű műemlékeket, a klasszikus stilü templomokat és palotákat s ha féktelenségüknek a szultán belátása nem szab határt, rombadöntik a Szent Bölcsesség csodálatos templomát is. A Hagia Szófia török mecsetté lett. A bizánczi császárok felséges otthona a szultán palotája. Mohamed elhagyta Drinápolyt és átköltözött Sztambulba. De nemcsak maga változtatta meg lakóhelyét, hanem az előkelő muzulmánokat is áttelepítette az Aranyszarv mellé. Drinápoly másodrendű provinciális várossá lett, de megtartotta sztra- tégiai fontosságát és megtartotta he lyét a szultánok kegyeletében is. A nagy Szelimán építtette a varos díszéül Szinan-nal, a mesterrel, gyönyörű mecsetjét, a melyet 11. Szelim alatt fejezett be a művész. És mind e mai napig Adrianopo- lisz egyike az európai Törökország legfontosabb pontjainak. A vergődő, vonagló török népet e városhoz a múlt dicső emlékei és a jelen legvi- tálisabb érdekei csatolják. Csoda-e hogy heteken át alkudozott, vitázott, könyörgött, fenyegetőzött megtartásáért ? A piros csizma. Irta : Pakots yóssef I. Ids apám, ne vigye el a tordai vásárra azt a piros csizmát. Pünkösd napjára ide gyön a püspök, jaj, de szeretnék benne bérmálni ! — Nem lehet Kalári lányom. Kell a pénz. Az anyád szemfedőjét sem fizettem még ki a gyolcsos tótnak. Aztán gyűjteni kell a kereszte is. A szenicei kőfaragó furton fúrt dolgozik rajta. Ujholdra kész lesz s akkorra ki kell fizetnem az első rátát is. — Hajh! A Kalári leányzó sóhajtott igy aztán megadással tette hozzá: — Igaza van kiednek, ids apám! Nagypál Estánnak, a tordátvöl- gyí csizmadiának kezében szaporán járt a dikics, vagdosta, szabdalta a piros szattyánböröket, a fényes kordovánokat, amelyekből apró, ezer ráncu csizmák készültek. Egy hét múlva volt a tordai vásár, három láda csizmát akart odavinni Nagypál Están. A három láda csizma között ott lesz a legszebb piros csizma is, az, amelyikben nem fog a püspök elé járulni Nagypál Están leánya a szép Kalári. II. Hahóha ! Messze van e még a szenicei fogadó ? — Ahajt az éren túl ! Csak még a hídon kell általvetődnünk. A csizmadiák hosszú szekérsora lassan döcögött végig a nagyenyedi országúton a vak éjszakában. Ke- resdről, Tordátvölgyről, Szenthárom- ságfalváról kerültek össze a tordai vásáron s most lassan baktattak hazafelé, felig megürült ládákkal s megtelt bugyelárissal. Köztük volt Nagypál Están is. Ott ült a szekere tetején, a legnagyobb ládán s a vendégoldalhoz kö- tözgetett sátorfák madzagát bogoz- gatta, hogy szét ne hulljon. — Ejhaj i — sóhajtott fel nagy busán Nagypál Están és nehézkesen dörömbölt a nagy ládán lábaival. Üres volt a láda és mélyen kongott a Nagypál Están szórakozott rugdo- sásától. — Mit takál kied szomszéd ? — szólt rá szekeréről a hátul jövő Csipók András, a keresdi céhmester. — Elmúlt már nagypéntek. — El a 1 — dünnyögött Nagypál Están. — De én mégis böjtölni fogok. A legszebb piros csizma a nyakamon maradt. Remekbe készült nyolc pengő forintra tartottam s a kutyának se kellett. Pedig, hogy kérte tőlem a Kalári lányom. Ejszen az Isten akarta igy ? 0 is Kalárinak szánta ? — Hogy a sátán rúgja meg, fél ez a dög a fahidtól! A Zsótér szekeressé káromkodott igy, aki a csizmadiák szekérsorában legelöl hajtott s éppen az ér fahid- ján akart átdöcögni. A nyerges ló azonban megkötötte magát, s az Istennek sem lehetett rábírni arra, hogy a hidra lépjen. Ágaskodott, ka- palódzott és majd fel borította a szekeret ládástól csizmadiástól. — Ez aztán a csizma-szomszéd — vetette fel a szót újra Nagypál Están Csipók előtt és a saroglyába nyúlt, ahonnan az átalvetőből előhúzta a remekbe készült piros csizmát. Ezt a csizmát Nagypál Están vásár után már be sem tette a ládába. Gondosan gyöngéden az átalvetőbe dugta, úgy se fog az több vásárt látni. Abban fog a Kalári bérmálni. — Szippantson rá, szomszéd s a fényinél nézze meg a varrását. Magam öltögettem sárga fonállal. Géppel sem lehet szebben várni — mondotta nagy dicsekedve. — Rablók ! Rablók 1 — ordított a Zsótér szekerese egyszeribe a vak éjszakában. — Mi ? Mi az ! — riadtak fel a csizmadiák a szekérén.- Utonállók vannak itt! Rablók! Meneküljön, aki tud ! — Csakugyan a tordai vásárról jövő csizmadiákat utonállók támadták meg az ér fahidjánál. Hát azért nem akart a Zsótér lova a hidra menni ? Sötét volt, olyan vaksötét, hogy az ember még a testvérét is el tudta volna adni benne. Nagypál Están ijedten ejtette ki kezéből a piros csizmát. — Ki a bugyellárisokkal! Adja a pénzét ide az, akinek az élete kedves! A csizmadiák reszketve nyúltak be a ködmönük zsebébe és előkerültek a zsíros kövér bugyellárisok. Sok szép szattyán és kordovány- csizma ára. Nem tudták, kinek adják, csak az acélos kemény kezeket érezték, amelyek átvették a bugyel- lárisokat. De már tisztában voltak azzal, hogy nem jó okoskodni. Hej, mert sok vásáros ember hagyta már itt a foga fehérít, aki okoskodni mert. A szenicei keresztútnál elváltak egymástól a csizmadiák, mindenikük a maga falujába ment. Ki Keresdre, ki Szentháromságfalvára, ki Tordát- völgyre. Mindenikük üres ládával és üres zsebbel. III. — Vásárfiát hoztam neked Kalári 1 Nem lesz olyan Tordátvölgyén egyetlen egy lánynak sem ! Nagypál Kalári boldogan simult az ajándékozó kebelére. Feketeképű jegenyeszál termetű legény volt az. Nem Tordátvölgyéről való. Kint a hatarban ismerkedett egyszer meg vele Nagypál Kalári. Sarjut vágott s akkor köszönt rá a legény a dülő- utról. Nagypál Kalári akkor sem kérdezte meg, hogy ki a legény, később még úgyse. Onnantovább már a szive felelt volna a kérdésére. A szívnek pedig olyan mindegy, hogy ki az, akit szeret. Szereti és vége. — Jaj, de régótától nem láttam kiedet! — panaszkodott Nagypál Kalári a legénynek, miközben a fejét egészen odadugta a szive tájára. Kedves duruzsolás volt ez, és a legény mosolyogva, hetykén pödörte meg a bajszát: — Bizony lelkem, Kalárim van már egy félesztendeje! Nagy földet bejártam azóta. Hanem hoztam ám valamit. Ehol a .... — Mért nem gyön kied többször felénk ? — Mert másfelé járok. — De egyszer, ejszen csak, eljön úgy, hogy itt is marad . . . örökre ?.. A legény kelletlenül fordította el a fejét. — Erről még fogunk beszélni. De figyelj csak 1 Nem hallasz valami csengőt ? Mintha szekér jönne. — Az apám szekere! — riadt fel a leány. — Úgy ! akkor eltűnők. Itt van ebben a szeredásban az ajándékom. A tordai vásárról való. Használd egészséggel 1 Tüzes csókot nyomott a legény a Nagypál Kalári ajkára és átvetette magát a kerítésen. Elment. IV. Megérkezett Nagypál Están. Komor volt az arca és csak futólag csókolta meg leányát. A leány észrevette a rossz kedvét. — Mi baja ids apámnak ? — kérdezte félénken. — A zsiványok a rablók! — tört ki Nagypál Están. — Nincs már pénz, nincs már piros csizma sem. levetkőztettek. Egyszerre csak észrevette a pitvarban a szeredást. — Mi az ott? — kérdezte. A leány arca tűzpiros volt. Az apja megérkezése miatti zavarában elfelejtette az ajándékot elrejteni. Még azt se tudta mi van benne. Nagypál Están a szeredás után nyúlt. Bedugta a kezét és kivette onnan — a piros csizmát.
