Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 22. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1913. március 16. rendből az új kor világrendjébe ment át. Másik, hogy a hatalom súlypontja, mely a mohácsi vész óta Ausztriában volt, Magyarországba helyeztetett át. Végül e törvények döntötték el azt a nagy kérdést : nemzet va- gyunk-e, helyet foglalhatunk-e az európai államok sorában. Kérdés most már: kinek köszönhetjük a 48-as átteremtő törvényeket ? A válasz csak egy lehet : Kossuth Lajosnak! Elismerte ezt Széchenyi 1848-ban és Deák 1867-ben. A 48-as nagy időkben két fönséges tulajdonság nyilatkozott meg nemzetünkben : az eszmények kultusza és az áldozatkészség, mely utóbbi főleg a kiváltságos osztályban jelentkezett oly mértékben, amilyenre példa nincsen. Ha a 48-as törvényeknek végrehajtását a 48-as kormányra bízták volna, akkor Magyarország ma paradicsomkert lenne. Sajnos, mint tudjuk, nem így történt. Súlyos megpróbáltatás következett reánk, amelyben öntudatunk és becsületünk kivételével majdnem mindenünket elvesztettük. Alkotmányunkot helyreállították ugyan, de nem a 48-as törvények igaz értelmében ! Közállapotaink s erkölcseink sem a régiek többé! Beszélünk demokráciáról, de a mai demokE1 kell mennem, áldás szent porodra! Áldás szálljon apám, hamvaidra. Harci vágy. Csak az ágyú durrogna, A sok fegyver pattogna ! Hej, be mennék táborba, Oh, bár jönne az óra ! Nyugtalan már a magyar, Lelke csak harcot akar, Mert csatára született, Vitéznek teremtetett. Szablyát hogyha forgatja S fogát megcsikorgatja, Fut az ellen, mint a vad És a magyar itt marad. Dal a szenvedésről. Lehajlik a szomorú fűz ága, Mert a nemzet több év óta árva, Mostoha kéz, hej be ostorozza, Szenvedését vájjon ki okozza? Bús a madár, ha fiát ellopják, Hátha még a tollát kiszaggatják, Szegény hazám, hol vannak fiaid ? Hová lettek vitéz katonáid. Nagy ostor szállt a szegény hazára, Oh nagy Isten, tekints fájdalmára. Tekintsd sebét ez árva nemzetnek Legyen vége már a szenvedésnek 1 A zsarnokságról. Oh nagy Isten 1 mi lesz ezen nemzetből, Törülj ki már az élőknek könyvéből! Elég legyen a szenvedés, a csapás I Ha egedben nincs számunkra már áldás. ráciánk hivalkodik és terpeszkedik, címért és húsosfazékakért eseng. Ha igazán kivánnók a 48-as törvények érvényesülését, akkor mindenképpen rajta volnánk, hogy az akkori nemzedéknek erényével s erkölcseivel tündököljünk ! Teljen meg szivünk ismét a48-as eszmék kultuszával : ne engedjük magunkat az anya- giság gőzétől elkábíttatni; ne adjunk hitelt a hamis jelszónak, mely azt mondja : ha szabadok okantnk tenni, akkor előbb gazgdagokká kell lennünk, s hogy a megalkuvás politikai kötelesség! Legyen bennünk kuruc vér és szittya virtus, mely szüntelenül hajtson-ösztönöz- zön, hogy azt a szabadságot, melyet tiszta lelkesedés szült, vér és ágyúdörej nevelt s az elnyomatás izmosított meg, elárulnunk, elalkudnunk nem szabad soha ! Erre tegyünk fogadalmat március idusán. Brutus. Március 15. A szabadság ünnepét ke- gyeletes szívvel, lelkes hangulatban ülte meg a város közönsége. A fellobogózott házak kívülről is hirdetői voltak azon hagyományos kegyeletnek, mely Esztergom polgárságának szivében él e nap nagytörténelmi emlékei iránt. Vagy életet vagy halált adj, nagy biró! Mert egészen megöl a lánc, a békó. Hogy tűrheted e méltatlan nyomatást ? Elégeld meg azt a sok könnyhullatást! A csilag is homályos már az ágén, Bánatunkban tálán az is részt vészén, Még a holdnak se oly tiszta ezüstje, Meghatotta magyar nemzet bilincse. Igaz biró ! vedd elő hát ostorod, A zsarnokot egyedül te sújthatod Avagy bizd ránk majd elbánunk mi vele, Bízd reánk oh magyarok nagy Istene ! Kesergő panasz. Beteg vagyok, fájó szivem Vérezik, Hogy mi bajom, e földön nem Kérdezik. Kérdezd meg oh, magyarok szent Istene Te láthatod, hol a szivem Mély sebe. Az én szivem óh hogy is ne Vérezne, Most is benne a zsarnokok Fegyvere, Ki hegeszti be a súlyos Mély sebet, Ki gyógyít meg, ki orvosol Engemet ? Orvosolj meg, én Istenem, Teremtő m ! Légy már egyszer énnekem is Segítőm ! S a ki a tőrt beledöfte Szivembe. Az ünnepségek azon sorrend szerint folytak le, mint azt múlt számunkban részletesen jeleztük. A napnak fénypontja minden esetre az a lelkes, nagyhatású beszéd volt, melyet a honvédtemetőben végbement ünnepély alkalmával Nádler István tanitóképző-intézeti tanár tartott az egybegyült nagyszámú ünneplő közönség hangos tetszése mellett. A szép beszéd egész terjedelmében igy hangzott .Mélyen tisztelt ünneplő közönség ! Nemzetünk ezeréves édes-bús történetének ezen piros-betűs ünnepén, szabadságunknak, függetlenségünknek s polgári jogainak kiszélesítésének magasztos évfordulóján hazafias érzéssel s a márciusi ifjak tüzes leikével üdvözlöm a szabadságeszmékért életüket áldozó hősök sir ján Esztergom város nemes közönségét. íme egy nap a hosszú esztendőből, melyet a hazafias és kegyeletes érzések istapolására szentelünk. Egy nap, melyet ha lelkünk nem ünnepeltetne meg velünk, alkotmányos életünk jelen sivárságának, mondhatnám válságának vaskényszere szorítana rá bennünket, hogy politikai és társadalmi világunk ezer bajjal terhes, eszményi érzéseiből kifosztott szomorú jelenéből — végzetszerű megismétléssel — a múltnak sugárzó, dicsőséges világába menjünk vissza nem merengeni, nem vigasztalódni, hanem okulni, tanulni. Félek azonban, hogy a megszo- kottsagnak rideg hűvössége éppen a lelket öli ki a márciusi ünneplésből. Sajnos volna ugyan, ha a nagy nap emléke már hangulatot sem tudna kelteni, de ki vonja kétségbe, hogy hangulatokból egy tartalmas egyéni életet sem, annál kevésbé lehet egy nemzet életét felépíteni s tovább fejleszteni. Hangulatokból nem lesz erő, Verd meg mind a két kezeddel Örökre 1 Fohász Árpádhoz. Kelj föl Árpád, jó hős atyánk, S nézd e szegény nemzetet ! Ezer éve mennyi sok kint, Elnyomatást szenvedett! Letiporták szabadságunk, Békót adtak helyette, Hej az Isten, a jó Isten, E szenvedést, hogy nézte ! Kelj föl Árpád, kelj föl kérlek. Szabadíts meg bennünket! Mert ha így tart, nemsokára Kiszívják a vérünket 1 Egy ifjú honvéd halála. Búsan, búsan szól a harang Temetnek, Egy szép ifjút im a sírba Emelnek. Kardos úrak, hű bajnokok Mély gyászban Ki ez ifjú ? Ne kérdjétek 1 Tudva van. Most halt meg ő, midőn újra Küzdhetne, Hazájáért csatatérre Mehetne. Az fájt neki, hogy a vére Nem folyt el, Hogy mint vitéz nem csatában Veszett el. Ejtsetek egy forró könnyet Sírjára nem lesz élet ! Nekünk a március Idusának nem a hangulatát, hanem egész tüzes érzését, a lelkét kell befogadnunk s magunkban állandósítanunk a március 15-ének jelentőségét a nemzeti történelem keretében kell megértenünk s a vért-életet ontó áldozatos példán új, nemes, önzetlen harci vágyra gyuladva a megtépett márciusi alkotmány s a megnyirbált márciusi jogok kiépítésén a márciusi napok szellemében munkálkodnunk. M. T. Ü. K. 1 A közöny halálos ködje telepedett le az árnyékba borult magyar rónára. Hideg, fagyasztó dér öldösi érzéseinket. Önzetlen lelkesedés, hazafiság, áldozás a közért — történeti múltját nem ismerő, vagy történeti eszméiben csalódott népünk szótárában ismeretlen fogalmak. Az „én“ lett a minden, s a kenyér lett a jelszó ! A közösség baját, gyengülését néhány jóakaratú, de tehetetlen orvosnak gondja figyeli. Ezelőtt 65 évvel Kossuth még sikerekkel szólhatott igy: „Meg akartam kérni önöket, uraim, hogy ha van valahol a hazában egy sajgó kebel, mely orvoslásra — ha van egy kívánság, mely kielégítésre vár : szenvedjen még kissé a sajgó kebel s várjon még kissé a kívánság: ne függesszük föl ezektől a2t, hogy megmentsük a hazát“ — ma — bár nem sokkal kisebb a baj, hiszen úgy is csonka alkotmányunkat minden oldalról tépik, szaggatják, — ma fájó megtépett magyar lelkünk panaszos jajszava, avagy egy-egy ilyen márciusi ünnepség az ellobbant csóva haldokló üszkeit is alig tudja felszítani magyarjaink keblében. De azért mi ünnepiünk. M. T, U. K. Ünnep van ma országszerte. Magasröptű, szóvirágos szónoklatok hangzanak el, Petőfinek gyújtó Nemzeti dala is programmon van, van tetszés, van éljen-riadalom, külsőségeiben minden úgy van, mint 65 évvel ezelőtt; csak egy nincs meg, csak egy hiányzik : annak az igazi, annak az annyi imával várt szent március 15-ének a lelke, bűvös varázsa, kebletfeszitő érzése! — És kérjetek áldást szegény Hazánkra : Tartsd meg Isten drága honunk Sokára! Szent malasztod küld e honvéd Sírjára Gyászoló honleány. Zöld ligetben ül egy lányka Szomorún, Keseregve dolgozgat egy Koszorún. Pici ajkán halk ének zeng Ég felé. Hej, ez ének, mintha szívem Vérzené ! Jó párjáért kesereg a Hű kebel, Ki hazánkat védelmezve Veszett el. Azé lesz az illatos, szép Koszorú, Az a kis lány azért olyan Szomorú. Koszorúja kész a szegény Lánykának, Szent emlékül az ő édes Párjának, Ki mint honvéd a ligetnek Árnyában, Ott nyugoszik bemohosult Sírjában. Odatérdelt a jó lányka Hantjára, Zápor módra hull könnye szent Porára.
