Esztergom és Vidéke, 1913

1913 / 22. szám

1913, március 13. ESZTERGOM és VIDÉKE. 3 A ma fiainak szivét hevesebb dobo­gásba hozza-e, ha azt mondom, hogy a nemzet a maga egészében és a nemzet minden fia azon a na­pon lépett minden most élvezett jogának birtokába? Felcsillan-e a szemünk, ha azt mondom, hogy e jelen­tőségteljes naptól számítjuk az új Ma­gyarország éveit, ha kijelentem, hogy ez a nap az ősi jogok visszazerzé- sének s egyúttal a jogok kiterjeszté­sének napja ? Az a szivet tágító ér­zés, az a rivalló, észbontó öröm csak gyenge visszhangként is megvan-e bennünk, mely a márciusi ifjak szí­vét majdnem szétvetette s 10 millió ember arcát festette pirosra ? De ha csak néhány évre, nem, néhány napra szakadna ránk a 48 előtti idők jog­talanságának, az önrendelkezési jog, a gondolat szabad nyilvánítása hiá­nyának, a szolgaság állapotának min­den átka, nyomorúsága, ijesztő ré­mekkel benépesített sötét éjszakája, mely nem egy napig, nem egy évig, hanem 300 hosszú, keserves esz­tendőn át nehezedett a nemzetre, akkor majd volna fogalmunk a már­cius 15-ének mámoros érzéséiről. M. T. Ü. K.! Történelmi nap volt ez ! Váratlanul, meglepetéssze­rűen, a boldogság egész árját zúdít­va a szivekre hozta meg látszó­lag ez egy nap mindazt, amiért buzgó imádság epedett százezrek ajakán. Sasszárnyakat öltött az idő, századokat éltünk át egy nap alatt. A megengesztelődött Isten egyszerre kárpótolta a nemzetet minden kiállott szenvedéséért. Egy-két napra nekünk adta mindenhatóságát, hogy teljese­désbe menjen szivünk minden kí­vánsága. És csodák csodája ! — alig­hogy gondoltuk, alighogy kimond­tuk : kívánságunk tárgya testetöltve állt előttünk. Amit századok megér­lelni nem tudtak: érett gyümölcs­ként hullott ölünkbe ; amit az áldo­zatok kiontott vérözönével nem tud­tunk a haragvó Égtől kieszközölni; a megengesz'elődött Isten most vér nélkül adta meg. Soha sem volt ilv boldog napja a magyarnak ! Oh, mint ölelték reszkető kezzel repedé­sig feszült szivükre a bilincseiből Fájdalmában csöndes álom Fogta el, Hadd aludjék szegény jámbor Békével. Azt állmodta, hogy az égi Angyalok, Odaszálltak a mennyei Szeráfok. Felköltötték jó kedvesét, Hű párját, Forró csókkal áraszták el Orcáját. Égi babért tettek a hős Fejére, Kinek a mi szent hazánkért Folyt vére. Isten anyja adta reá Áldását, Reá adta mennyei szent Malasztját. Nemzeti szin volt a szent szűz Ruhája, Mert ő honunk védője Patronája. Azt mondta, hogy hazánk újra Felvirul, Hogy a vésznek fellege majd Elvonul. Hogy hazánk még mindig szent, nagy És dicső, Hogy bo'dogabb fog lenni a Jövendő. Hogy az ifjú bajnok lelke Égbe szállt, Nem hiába szevedte ő A halált. felszabadított gondolatot, a legdrágább kincset, mely az embert emberré teszi ! Hogy dörögték el eget-verő harsogással s hívő lélekkel szent esküjüket! És lázas arccal, izgalom­tól remegő hangon hogy' olvasták fel követeléseiket: felelős miniszté­rium, évenkénti országgyűlés Pesten, törvény előtti egyenlőség vallási és polgári tekintetben, közös tehervise­lés, nemzeti hadsereg, esküdtszék, képviselet egyenlőség alapján, az úr­béri viszonyok megszüntetése, nem­zeti bank, unió Erdéllyel ! Hallatlan kívánságok, a legmerészebb képze­letet meghaladó vagyak ! A felolva­sott pontokra rázúgott az — éljen ! s ebben az éljenben benne volt egy nemzet hite, ereje, lelke, benne volt az élet-halálharcra való készség fér­fias elszántsága. De még nem volt rá szükség. Még miénk volt a min­denhatóság. Ami 15 én csak köve­telmény, 18-án már eleven valóság. A régi, avult rendszer eresztékei, bordái tágultak s egy nemzet átka közt recsegve-ropogva dűlt össze a megsemmisülésre rászolgált nemesi kiváltságok ósdi vára, s a romok alól egy nemzet hozsannája között emelkedett ki soha nem látott szép­séggel a réginél hatalmasabb, 10 millió joggal felruházott polgárt ma­gában foglaló ősi, szabad, független, alkotmányos Magyarország. M. T. Ü. K! Érzünk-e már? Lobbot vet-e bennünk a nemzet má­moros lelkesedésének szent heve ? Mi, akik a 48-iki vívmányok egy részének örökösei vagyunk, megért­jük-e a megszerzés örömét ? Mi, akik szabadnak születtünk, megértjük-e a szolgasag lenyűgöző igájából szaba­dult nemzetnek boldogságát ?. . . Kép­zeljük el, hogy nem bűnünkért, de jogunk védelmeért, erényünkért az erő, a hatalom, az irigy zsarnokság legdrágább kincsünktől, szabadsá­gunktól megfoszt, bilincsekbe ver és sziklába vájt sötét börtönbe vet, hol csak tapogatózva mérhetjük végig szűk vakondok-otthonunk ; képzeljük el, hogy ebben a börtönben, — hol minden óra egy napnak, a nap egy esztendőnek, az esztendő egy örökké­valóságnak látszik, — 10—15 évet kell eltöltenünk ; nem tudjuk, hány­szor volt tavasz virulása, ősznek hervadása, azt sem tudjuk, hány éves korunkban őszültünk meg, minden reményünk elsorvadt, s petyhüdt aj­kunkon, mely eleinte az imádság varázsával akarta négy falat szétvetni — de hiába, — nap-nap után az átok szavai fakadnak a zsarnok ellen, ki a halálnál is rosszabb sorsra juttatott, a szülő ellen, ki életünket adta, végre önmagunk ellen is; kép­zeljük el, hogy a szabadulásnak még a lehetőségéről is lemondtunk : s most hirtelen, mint varázsvessző érin­tésere felpattan börtönünk ajtaja, sugárzó fény vesz körül, lehull a bilincsünk, látjuk az Isten szép egét, teli tüdővel szívjuk magunkba az éltető levegőt; egész mivoltában meg­értjük a változás jelentőségét: sza­badok vagyunk s szabadságunk bir­tokában magunk irányíthatjuk sor­sunkat, jövőnket, valóra válik a sok szép, színes álom, melyet lázas kép­zeletünk a szenvedés napjain elénk varázsolt — feszül a keblünk, foly a könnyünk s tagolatlan, érthetetlen szavakkal köszöntjük a szent sza­badságot ; ez az eszmélődés, ez az ébredés, ez az érzés, ez kábító öröm a március 15-ének a gondolatszabad­ság visszaszerzésén, a nemzet fel szabadulásán, ősi jogaiba való vissza­térésén, az alkotmány szélesebb, emberibb alapokra való fektetésén érzett öröme, boldogsága. M. T. Ü. K. A szabadságesz­mék diadalának jelentőségét, értékét azonban nem szabad csupán a már­cius idusának káprázatos, napsuga­ras világításában szemlélnünk. Ne­künk ezt a napot nem szabad fényes nemzeti múltúnk történetéből kisza­kítanunk. Nem szabad elfelednünk, hogy a márc. 15-én virulásba szök­kent szabadság-fának virágát három­százados honfiúi, áldozatos lelkese­désnek forró napja érlelte, száz és százezer szabadsághősnek forró, pi­ros vére színezte. Fájó emlékezés fogja el szivün­ket. Mohácsra, nemzeti nagy létünk nagy temetőjére gondolunk. Nemzeti nagyságunkkal oda lett eltemetve a magyar szabadság is. Nem az volt a legnagyobb csapás, melyet a vilá­got ostromló töröknek napkeletet le­verő hatalma zúdított ránk. A török a nemzetnek csak a testét akarta, a kaján szomszéd ennél drágábbat, a lelkünket, a lelkünk szentségét : a szabadságunkat, alkotmányunkat. Ke- serűbbb sors nehezedett-e valaha nemzetre ? ! Mikor az önfiainak vi­szálykodása, dúló pártoskodása foly­tán elgyengült haza élethalálharcot harcolt létért a török ellen, ugyanek­kor kellett legádázabb küzdelmeinket vívnunk szabadságunkért saját kirá­lyaink ellen. A szabadság fiainak szabadságát támadták meg ! Ha hit­vány szolganép lettünk volna valaha, ha igához, járomhoz már hozzátörő­dött volna a vállunk, ha a szabad­ság édes kenyerét csak most ízleltük volna meg, ha mind eddig rabkoszt lett volna ételünk; még akkor is, élet-halál árán is ragaszkodnánk hoz­zá. De hát nem igy voit! Szabadok voltunk mint a levegő madara, mint az őserdők vadja. Az a maroknyi nép, mely ázsiai hazájának térségei­ről erre a hegyekkel koszorúzott földre beszállóit, szabadnak született s szabadságszeretete oly nagy volt, mint a végtelen rónának korlátlan téréi. De ha már igy volna megírva a sors könyvébén, hogy szabadságai elveszítse : olcsón nem adja, inkább elpusztul, de szolga nem lesz Ezzel megnyílik a szabadsághar­cok szinte végnelküli sora. Feliünnek Bocskai, Bethlen, Rákóczy György, Thököly, II. Rákóczy Ferenc zászlói : pro libertate, a szabadságért! Száz csatának gyilkos tüzében diadallal hordozták zászlóikat Erdélytől a nyu­gati határig. Mennyi öröm, mennyi lelkesedés — aztán mennyi könny és mennyi siralom! „Fényes dicső­ség a harc reggelén; ínség, halál, gyalázat alkonyán !“ ínség és gyalá­zat a legyőzött sorsa, a győző joga a bosszú ! És bosszút vett, amilyent nemtelen, gyűlölködő lelke vehetett. Akasztófa, vérpad, golyó, számkive­tés tett lehetetlenné minden szabad­ság mozgalmat. Elfeledhetjük-e Wes­selényit és társait ? Kitörüihetik-e még a legboldogabb idők is valaha lelkűnkből az eperjesi vérnapok em­lékét ? Elmehetünk-e csak egyszer is a Vérmező mellett, hogy rá ne gon­doljunk Martinovicsra és a másik ötre? El fogjuk e feledni azokat, kik a börtönökben őrültek és haltak meg és azokat az ezreket és ezreket, kik a bosszú gyilkos fegyverei elől elbuj­dostak, hogy idegen földön azzal a fajó végső gondolattal váljanak meg az élettől, hogy meghalt a magyarok szabadsága, hazája ? — óh de közel jártunk hozzá! Rossz még emlékezni is rá ! Alkotmányunk ronggyá tépve, nemzeti érzéseink pusztulóban, nyel­vünk joga megbénítva ! Idegenek let­tünk itthon ! S ott állt a világ guny- jára és saját gyalázatunkra idegen ruhába bújtatottan, idegen erkölcsök­kel és szokásokkal szivében, idegen nyelvvel ajkán a nemzeti küzdelmek­be belefáradt, nemzeti ideáljainak megvalósithatásáról lemondott magyar. Végelgyengülésben, kórágyon múlik ki a harcok népe. Legjobbjaink el­vesztették a hitüket. Költőinknél a remény hangja elapadt. Kölcsey már koporsóban látja a nemzetet. — De ki mondja, hogy a föld alatt nincs élet, ki mondja, hogy az elveszett mag elhalt, elrothadt, sohakinemhajt? Ki mondja, hogy a téli szemfe­dő alól nincs feltámadás? Oh, csak érje a tavasz langyos lehelete, érintse a nap tüzescsókja, hogy búvik majd elő az élet ! Tárogatók harsantak, lánglelkek tüzes szavai perzseltek. Költők és államférfiak hitet, reményt, életet hirdettek. „Él magyar, áll Buda még!“ s e haza „el nem veszhet, mig az ezüst Dunának nagy tükörén egy honfi szem pihen, magyar lakik a parton s a hazának csak egy rom­latlan gyermeke leszen.“ Nekünk még hivatásunk van a földön, nekünk meghalni még nem szabad ! —dörögték a nemzet fülébe. „Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért s a keservben annyi hű kebel szakadt meg a honért. Az nem lehet, hogy ész, erő és oly szent akarat hiába sorvadozzanak egy átoksúly alatt.“ S mint ahogyan az utolsó ítélet har­sonájának hallatára éledni kezdenek a halottak, úgy keltek, ébredtek s eszméltek fel a nemzet fiai az életre. Ész, erő, akarat munkálko Itak — és a nemzet megindult a lassú fejlő­dés útján. Aztán jött 1848. Trónok dűltek össze, országok szabadultak fel, a szabadságeszmék létrehozták nálunk a vérnélküli forradalmat s március 15.-ike meghozta a mi sza­badságunkat is. Hogy örültünk, má­morban úszott a lelkünk ! — de ez a mámor belefulladt az ágyuk dör­gésébe, fegyverek zajába, árvák jaj- jába, haldoklók hörgésébe. A fellázadt nemzetiségek és a császári seregek kilenc oldalról támadták meg a hazát. Elhangzott a vészkiáltás, s mindenki sietett védeni a törvényt, az igazsá­got és a szabadságot. „Az ősök hős­korát még egyszer felidézte az uno­kák ha almas lelkesedése. A paraszt elhagyta ekéjét, a családapa tűzhe­lyét, az iskolák kiürültek, a pap le­vetette a reverendát s fegyvert fo­gott a sorokban, hol 15 éves ifjú mellé aggastyán, pór mellé elkényez­tetett mágnás sorakozott s ázott eső­ben, fázott dermesztő hidegben, gá­zolt sárban, szenvedett és nélkülözött. Nem volt német, tót, magyar, csak egy hazának közös gyermekei voltak, kik a közös jóért, szabadságért, egyen­lőségért, hazáért küzdöttek.“ S aki igy nem szolgálhatta hazáját, mint szegény filléreit, mint gazdag vagyo­nát adta oda, harangokból ágyuk lettek, az egyházak mázsánként ad­ták kincseiket. Az asszonyok meg­váltak szeretteiktől s mentek sáncot ásni, erődítéseket emelni, ápoltak se­besülteket, sőt karddal kezükben egysorban harcoltak a férfiakkal. S mit mondjak honvédeink vitézségéről? Elmondjam-e, hogy győztek a Tisza mellékén, Branyiszkón, Piskén ? Em- litsem-e a hatvani, tápióbicskei, isa- szegbi, nagysarlói és komáromi dia­dalokat? Félistenek voltak ők. Párol­gó vérükkel végigöntözték a hazát; meghaltak, hogy éljen a magyar szabadság. Soha nem múló kegyele­tünk és áldó imádságunk lengje kö­rül poraikat 1 De folytassam-e a tör­ténelem folyamát ? Általánosan ismert dolog. A 48—49-iki szabadságharc is az előzők sorsára jutott. Jött az orosz, két császárság ellen nem ve­hettük fel a küzdelmet. Világosnál lehanyatlott a magyar szabadságharc csillaga. Majd beköszöntött az abszo­lutizmus, végre a 67-iki kiegyezés. M. T. Ü. K. Történelmi szép múltúnk keretébe igy illeszkedik bele a március idusa. Vér előtte, vér utána.

Next

/
Thumbnails
Contents