Esztergom és Vidéke, 1913

1913 / 20. szám

2

ESZTERGOM és VIDÉKE.

1913. március 9.

nyúlt; mig ellenben a feminizmus merészebb igényű : a

nőknek a férfiakkal való teljes egyenjogúsítására tör. Új nevet és tartalmi bővülést Amerikában kapott e mozgalom, ahol egyes államokban több-kevesebb gyakorlati eredményt ért már el. Mai nevével s jelentésével eszerint oly amerikai importnak tekinthetjük, melynek gyakorlati eredményei azonban a vén Európában ez ideig még nem nagy méretűek. Hogy a közel jövő nem billenti-e a mérleget javára, az már más kérdés.

Habár szelidebb, társadalmi formájában mint „nőemancipáció“ Magyarországon könnyen érhetően nem talált nagyobb számú követőkre, mindamellett egyes mélyebben látó magyar elmék, főleg költők pro és kontra foglalkoztak az emancipáció eszméjével. így egyebek közt érdemes megjegyeznünk, hogy a fenséges eszmék prófétai szavú költője, Berzsenyi Dániel lelkes hive volt a nemes értelmű nőemancipációnak. Bizonyítják a következő, kevésbbé ismert vers sorai :

„Hogy a szelíden érző szép nemet Letiltva minden főbb pályáiról, Guzsalyra, tűre kárhoztatni szokta A férfi törvény, vájjon jól van-e ? Igen, ha az csak úgy tekintetik,

Mint ösztöninknek szenvedő edénye S nyers kényeinknek játszó eszköze ! De hát csak erre vannak-e teremtve Azok, kik embert szülnek és nevelnek? . . .

Jóval konszervativabb s következőleg elitélő volt a felfoa falépcső szőnyegére téve, halkan zokogott. Az egész felső teste reszketett, vonaglott, a keze összerán- dult.

Valami érthetetlen nagy vihar tombolt a lelkében, melyet a fajdalom korbácsolt. De egyszerre csak sarkantyú pengést hallott és felemelte a fejét aztán hátra pillantott

Egy tiszt állott mögötte. Kelemenné ránézett, mintha villámsugár csapott volna keresztül a szivén, lebukott a feje az oltár lépcsőjére.

A tiszt izgatottan sietett hozzá:

— Asszonyom — szólt részvéttel és gyengéden megfogta a karját, fölemelte.

Kelemenné homloka fehér volt, akár a leesett hó, az arca pedig sárga, mint a viasz. Fel akart emelkedni, de a lába reszketett, a két karja lehanyatlott, a térde össze- csuklott.

A tiszt átkarolta és fölemelte.

— Rosszul van, asszonyom? Jöjjön ki a szabad levegőre, mindjárt magához tér.

Kelemenné lehajtott fővel, roskadozva követte. A templom küszöbén, a hogy kiértek a félhomályból, a nap sugarainak arany kévéi az asszony arcára omlottak. Es a mint a tiszt rápillantott, a melléhez kapott, mintha erős ütés érte volna.

— Mariskám! — tört ki ajkán a

gása a középnemesség prófétájának, Kisfahidy Sándornak, miként eme verséből kiviláglik :

„Gyűlöllek én, asszony férfi,

Ki kiléptél rendedből,

S téged férfiasszony, aki Kicsaptál lágy nemedből: Herculest, ha rokkát pörget,

Nem lehet nem nevetnem; Minervát ha fegyvert zörget, Lehetetlen szeretnem.

Határa van a két nemnek,

S nem toldása az érdemnek, Hanem hiba s csorbaság,

Ha ki ezen általhág.“

Hasonló volt az álláspontja Tompa Mihálynak is, kinek kü- lömben lágy szavú lyráján szokatlanul éles hangokat hallunk a „szellemdús hölgy“ és „lelkes honleány“ névvel nevezte emancipált magyar nőkre. „Flo- rentina Zsuzsánnához“ c. költőilevelében az önállóságra törő bátor magyar amazonok típusát szatirizálja, kinek „jelszava: jogegység, vagy végelszakadás!“, s aki büszke önérzettel igy dicsekszik a nők jogának térfoglalásáról :

„Igaz, nagy tért nyertünk pár rövid év alatt,

Bár még nem rontánk le sok gyűlölt közfalat,

S a nőnemnek, amely futvást halad

vele,

Mindent meghoz lassan a kor jó szelleme.“

Más régebbi költőinkből is sorolhatnék el idézeteket annak eklatáns bizonyságául, hogy a feminizmusnak eredeti, szelidebb formája — ha nagyobb hódítást nem tett is a magyar nők körében, de — elméletileg

fojtott kiáltás, amelyben öröm és meglepetés, boldogság és keserűség olvadt össze.

A plébános húga a szivére szorította a kezét, arca pirosodni kéz dett, a szeméből vizcsöppek szivárogtak, a melléből hosszú forró sóhajtás szakadt föl.

— Emil ! Csak ennyit tudott re- begni halkan, mintha egy falevél fordult volna a csendes tó vizére.

A tiszt ránézett, hosszan, mélá zón és szemén a múlt eltűnt tengerének minden vihara átsuhant, mint egy ködfátyolkép. Az arcán az idegek reszkettek, a melle zihálva hullámzott, aztán felpillantott az égre.

— Mennyit kerestelek, édesem — sóhajtotta és megfogta az asszony kezét oly tisztelettel, mint a pap az oltári szentséget.

A vér forró hullámokban öntötte el az agyát, a szivét, az arcát s kigombolta a köpenyegét

Az asszony meglepetve látta, hogy most már ezüst szironymezőben van a három csillaga.

Az ezredes észrevette ezt és sóhajtva mondta :

— Tizenkilenc éve szivem, hogy elszakadtunk s azóta kapitányból ezredessé lettem.

— Istenem, sohse hittem volna hogy még látni fogom,

foglalkoztatta és izgatta a magyar elméket.

Ma már természetesen egész más a helyzet! Minthogy mi fejlettebb kultúránk révén a művelt nyugattal szorosabb kapcsolatban vagyunk, mint apáink és nagy apáink valának, magától érthető, hogy a nyugati szellemi áramlatok hamarabb jutnak hozzánk és jóval nagyobb mozgalmat keltenek társadalmunkban, mint csak pár évtizeddel is ezelőtt. Hogy a feminizmus a maga modern értelmében nem csak egy-két gondolkodó főnek afféle szellemi csemegéje többé, hanem lelkeket izgató s magával ragadó gyakorlati mozgalom: azon egy cseppet sincs mit csodálkoznunk. A nagyratörő művelt magyar nők sem akarnak szellemi inferiori- tásban maradni nyugati jogkereső társaik mellett. Amily mértékben erősödik nálunk a nőművelődés, ugyanoly tokban erősödik a nőknek az önállóságra, a jogszerzésre való törekvése. Manap talán kevesebb Magyarországon a feminizmusnak elméleti tudósa, de annál több és egyre több női gyakorlati követője. A magyar feminizmus nem bohózati tárgy többé, hanem nagyon is életbe vágó dráma!

Egy-két éve még legtöbb ember csak mosolyogni tudott rajta, ha a magyar Pankhurst asszonynak: Schwimmer Rózának a nők jogtalanságán

— Tegezz édesem, bár fehér fürtök hullanak már halántékunkra, mi a boldogság gyönyört lehelő lángjában visszafiatalodtunk tizenkilenc évvel és most is csak úgy remegek az édes izgalomtól, mint akkor, ha keblemre vontalak.

Az ezredes önfeledten tárta ki karját, hogy átölelje a bús tekintetű asszonyt, de az gyöngéden elhárító mozdulatot tett és szelíd mosollyal felelte :

— Az istenért édesem, még megtalálják látni.

— Hadd lássa az egész világ, csakhogy megtaláltalak, most már csak az Isten választhat el minket.

— Nem akartam utadba állni, a pályádat tönkre tenni az óvadék miatt.

E pillanatban Mariska lebbent az édes anyja elé. Az ezredes ámulva nézett rá.

— Gyermekem, Mariskám! —

szakadt föl szivéből az öröm reszkető szava.

Mariska riadtan állott meg.

— Szakasztott olyan, mint te voltai tizenkilenc évvel ezelőtt — mondta ellágyultan az ezredes.

— Az édes atyád - szólalt meg halkan a bús tekintetes asszony.

A menyasszony szeme karikára nyílva meredt az őszes daliára. Az ezredes átölelte és összecsókolta.

való íeljajdulásait olvasta. És manap mit látunk ? — Azt, hogy éppen a legműveltebb magyar nők oly nagy számmal csoportosulnak köréje, hogy már politikai jellegű gyűléseket tartanak, országszerte agitálnak, pártokhoz és országgyűléshez fordulnak jogkérő memorandumaikkal. (S hogy nem egészen sikertelenül, bizonysága, hogy az országgyűlésen tizenöt képviselő szavazott minap a női választójog megadása mellett !) A magyar feministákat tehát ezentúl már nem lehet egyszerűen semmibe vennünk !

Ismerkedjünk meg csak egy kissé közelebbről ezekkel a mi házi feministáinkkal! Bátran közeledhetünk feléjük, mert a magyar amazonok szelidebbek angol kartársaiknál: nem fogadnak bennünket kővel, parittyával, bombával, sőt még nyaklevessel sem ! Lássuk hát: mit kívánnak az eddig egyedül uralkodó féríinemtől.

Bédy Schwimmer Rózának országszerte tartott feministaelőadásaiból vegyük szemügyre ezt rövid kivonatot:

A nők férfiakkal nem akarnak egyformák lenni. Csak egy értékűek! A fiú és leány közötti érték-külömbség a születéssel egyidejű. — „Fiam született!“ — vágja ki büszkén a boldog apa, mikor az anyakönyvvezetőnek jelenti az örvendetes családi eseményt. — „No mi lett,

— De hiszen . . . szabadkozott Mariska.

— Igen, én azt hittem leányom, hogy özveggyé lettem, apád eltűnt a csatában és most oly hosszú idő múlva viszont láthatom őt.

Mariska kábultan hallgatta ezt. Az úton porfelhő verődött föl s kocsikerekek kattogtak. A menyasz- szony arca hirtelen piros lett, mint a a láng.

— Itt van Elemér — szólt örömtől repesve.

— A vőlegénye felelte az anyja az ezredeshez fordulva.

Csakhamar megérkezett Borkuty Elemér, es roppant meg volt lepve , amikor a plébánián egy ezredest látott, amint átölelve tartja Mariska édes anyját.

— Az én elveszett uram, akit tizenkilenc éven át sirattam — mutatta be a bús tekintetű asszony az ezredest. — Azért hivattam édes fiam, mert az uram pár héttel el akarja halasztani az esküvőt.

— Miért ezredes úr ? — kérdezte Elemér itedten.

— Azért fiam, mert még nagyon hiányos a kelengyéje.

— Nem baj az.

— Na, * csak türtőztesd magad, két három hét nem a világ, annyit csak várhatsz.

— Ha muszáj! dadogta az ifjú.