Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 18. szám
7 913, március 2. ESZTERGOM és VIDÉKE. 3 akarjuk szolgálni a jó ügyet, a kölcsönös megértést, méltánylást és megbecsülést, a vállvetett és egyöntetű tanító — s főképen nevelő munkálkodást. Nem kezdhetünk azonban tárgyalásunkba anélkül, hogy elismerést ne követeljünk a szülői magasztos állapot iránt. Nemcsak az isteni parancs, hanem a nemzeti érdek is azáltal éri el teljesülését, ha számunkkal betöltjük az eget és tőidet. Ha a német vagy japán erőnek fönséges megnyilatkozását csodáljuk, az aránylag nagy népességi viszonyaik jutnak eszünkbe. A számbeli túlsúly még oly rosszul vezetett népeknél is, mint a kínai, rendkívüli mértékben nyilvánul meg; viszont Amerika összes államai még hosszú idők múlva, a többi népekhez viszonyított teljes be- népesedéssel érik csak el, mire természeti kincseik képesítik őket. Kezdettől fogva örülnünk kell tehát a gyermeknek s hálásaknak kell lennünk a szülők iránt. A legújabb fizetés-javítási rendszer, a gyermekek után járó családi pótlék, csak örvendetes kezdete egy szebb jövőnek, mert ha többet nem nyújt is, de megadja a társadalmi fejlődés irányát. Hogy a szülőnek sok öröme van gyermekében, azt épen ő sohasem tagadja ; sőt igen sokszor busás kamatot, élveznek a gyermektelen családokkal szemben, mert nemcsak, hogy énüknek újjászületését látják gyermekükben, hanem öreg korukban esetleg sok anyagi haszon dik a fiúcska Kovák oldala mellé és félénken meghúzta a kabatja csücskét. Novák épen valami vidám kalandot mesél a társaságnak, midőn kabátját valaki megrántja. Dühösen arrafelé tekint és abban a szempillantásban Novák arca mosolygósra válik, lelkében hirtelen meleg boldogság lopódzik és vad szenvedély- lyel fölkapja a kis fiúcskát és össze vissza csókolja. — Drága kis fiam. Egyetlen kis fiam. Csak hogy itt vagy. Hát hogy kerülsz ide, ebbe az undoritó fészekbe ? Féltett kis gyöngy virágom, ru- bintos drágám. A kis fiúcska már nem fél, ártatlan azúrkék szemeit édesapjára függesztve, karjait apja nyaka köré fonva, csak azt hajtogatja édes sej- pitéssel: — Aputám 1 Aputám ! Úgy szíj az anyuta. Esz én isz szotat szijtam. — Sírtál kis csibém ? — Sotat szijtam, dele haza, dűn apuszta ? No dűjjön haza. Novák Imre keblében az érzések, melyeket el akart altatni, újból felébrednek. Erős férfiú létére, nem bir a fiacskája kérésének ellentallani, azok a kis cseresznyepiros ajkak, azok a kék szemek hatalma lényü- gözi a nagy férfi akaratát és mint egy engedelmes fiúcska az érett ember mellett, ép olyan meghunyászkodva fogja meg kezét a kis pöttön fiúcskának. — Gyere fiam haza 1 Gyere. és dicsőség sugárzik rájuk visz- sza azoktól. De mennyi mindent tűrnek, szenvednek és nélkülöznek addig, mig a jutalmat elérik, annak csak a jó Isten a látója s tudója! — Igaz, hogy életünknek, munkánknak és fáradságunknak csak az ad igazi tartalmat, ha másokat, s elsősorban véreinket boldogítjuk vele; de a társadalmi szereplésben, jótékonyságban, fényben és jólétben mennyire mögötte marad a több gyermekkel megáldott család más hasonló allásuakkal szemben ! S hogy mily kimerítő, úgyszólván a sorssal dacoló munkát végeznek egyes családapák, hogy gyermekeik napról- napra való ellátását biztosítsák, azt elégszer van alkalmunk tapasztalni. És feledteti-e a gondot, megszünteti-e az izgalmat, elsimitja-e az izzadság szántotta redőket a családi fészek melege? Vájjon az a gyermek égből szállott angyal-e, ki csak azért küldetett, hogy legyen kit becéz- getni, legyen kin mulatni s örvendeni ? Mily nehéz föladat vár a hivatali kötelességeitől megszabadult apára, mikor a házi munkában, fegyelmezésben kifáradt anyát mintegy fel kell váltania, az apai szigorral egyet-mást helyre kell hoznia, s a gyermeknek, a diáknak munkájában kell segédkeznie ? Nemes, de lankasztó törekvés! Isten az ő áldását nem osztja mindig azonnal, s nem mindig két kézzel ! Pare satui Henrik. á pilismaróti Dobozy- emlék-bizottság címére. Élve a szerkesztőség adta szives felhatalmazással, a Hegedűs Gy. bizottsági elnök úr névaláírásával megjelent és személyemet több helyt aposztrofáló emlékiratra a következőkben teszem meg észrevételeimet. Én tulajdonképpen a Dobozy halála helyéről való vitát teljesen eldön- töttnek és befejezettnek tekintem Sörös P. úr legutóbb közölt válaszával, vagyis a halál helyének kizárólagosan csakis Pusztamarótot fogadom el, mig a pilismarótiak véli igazát a mesék országába valónak Ítélem. Következőleg a bizottsági elnök úrnak azon patétikus végső kijelentésére, hogy „Dobozy halálának színhelye ezek után is még nyitott ajtó lesz (?) a történelmi tudósokra nézve, de Pilismarót közönségét hagyományaiban ez meg nem zavarja többé,“ (ami ha csakugyan igaz lesz, nem nagy dicsőségükre fog válni !), én a történeti igazság biztos ismeretében csak mosolyogni tudok. Mindamellett szükségét érzem a hozzászólásnak bizonyos oknál fogva. Hogy egészen őszinte legyek, kimondom, hogy ez a bizonyos ok nem egyedül a pilismarótiak emlékiratának kirívó gyengéiben, hanem részben a szakvéleményt adó Sörös urnák hibájában is van. A nevezett történettudos úr bizonyára megfogja nekem bocsátani, ha rideg elfogulatlansággal hibának minősítem abbeli eljárását, hogy a pilismarótiaknak vélt igazuk mellett felsorolt argumentumaira egyetlen cáfoló szava sem volt; megelégedett a bár jól megokolt, de nagyon is szűkszavú véleményadással. Eme joggal kicsinylésnek magyarázható sommás eljárás bizony rosszul eshetett a véleménykérőknek, kik ha téves alapokon is, de kétségkívül jószándékkal szállottak síkra meggyőződésük mellett. Nos hát én ki akarom köszörülni ezt a bizonyára akaratlanul ejtett hibát: foglalkozni kívánok a pilismarótiak emlékiratával, vélt igazuk bizonyságaival. Talán nem is szükség külön hangsúlyoznom, hogy a legteljesebb érdekeletlenséggel és elfogulatlansággal szólok az ügyhöz, mert előttem tökéletesen egyre megy : Pilis- vagy Puszta-maróton fognak-e Dobozynak és feleségének emléket állítani ! Az én ép igazságérzetem nem engedné, hogy egyiknek megillető jussát elvitassam s a másikat hamis joghoz segítsem ! Az én tiszta erkölcsi felfogásom visszatart attól, hogy a pilis- marótiakat — habár ellenük csatázom is — kárörvendően kifigurázzam ! S ha itt-ott megcsipkedem is őket, csípéseim nem a személyeknek szólnak, kik iránt becsüléssel vagyok, hanem a hibáiknak és tévedéseiknek. Egy dologért megérdemelnék, hogy erősebb gúnnyal tamadjam őket. Arra a fonák eljárásukra gondolok, hogy előbb a Történelmi Társulathoz fordultak szakvéleményért (persze a kedvező döntés biztos reményében!); s amikor ügyükre kedvezőtlen választ kaptak, akkor az elnök az emlékbizottság nevében ünnepie- sen kijelenti, hogy a szakértő hely- megállapitás „Sörös Pongrác egyéni véleményét képezi és nem a Történelmi Társulatnak végleges döntését“! Hogy is mondja csak az írás ? — — „Ember nincs igazság a te szavadban, és hamis a te beszéded!“ Mikor egy tudós társaságtól szak- véleményt kérnek, az rendesen valamelyik, a kérdéshez leghozzáértőbb tagját szokta megbízni a feleletadással. Az adott véleménnyel a társaság természetesen azonosítja magát. A Történelmi Társulat se tett és tesz máskülönben. Hogy Sörös P. tagtársának szakvéleményével is mennyire azonosítja magát, nyilván kitűnik abból, hogy a múlt évi okt. 24-én tartott választmányi ülésén még külön jegyzőkönyvi köszönetét is mondott Sörösnek fáradozásáért és szakvéleményét mint közérdekű tudományos fejtegetést Századok c. ‘ folyóiratában is közzé tette. (Lásd a választmány határozatát a Századok januári füzetének 73—74 1-ján !) Ha tehát a pilismarótiak a kétségbevonhatatlan tény után is egyéni véleménynek merik hirdetni a Tört. Társulat döntését, akkor tudatos makacskodásuk legszelídebben szólva: megismert igazság ellen való tusakodás; s mint ilyen a legmaróbb gúnyra volna érdemes! Ha most már magának az emlékiratuknak szemébe nézek, első tekintetre észreveszem, mily kirívó gyengeségei vannak. Ügy tűnik fel előttem, mint ama három, még élő pilismaróti Dobozy-fa: „óriás testükön óriás sebek tátonganak“ (a bizottsági elnök szavaiként!) Az emlékirat is feltűnően nagyterjedelmű, de emellett ugyancsak nagyfokú, mondhatnám : gyógyíthatatlan argumentumhiányban szenved. Legkevésbbé sem állítom róla, hogy nem volna annak rendjén-módján, sőt egyik-másik részében szépen megírva ; de mi haszna, ha nincsen meg benne az, ami ily történeti bizonyító iratban főfő fontosságú : az alapos forrásbiralat és a tanúbizonyságok megdönthetetlen fa- lanksza! Ha képpel akarnék élni, azt a régi magyar szokásmondást kellene rája alkalmaznom, hogy — „szépen szól a hegedű, de üres belül“ ! Azaz hogy nem is üres! Mert tátongó rései ki vannak párnázva: bizonyítás nélkül való állításokkal (magyarán ráfogásokkal !), meg nem okolt tagadásokkal, erőszakos belemagyarázásokkal, sőt egyenes valótlanságokkal! Sajnálom, hogy ilyen erős kitételekkel kell élnem, de az emlékiratnak hangja tettetett szerénysége mellet is oly önérzetesen követelő, hogy nem érezhetem szükségét a kifejezésbeli gyengéditésnek. Hosszúra terjedne hozzászólásom, ha a felsorolt főbenjáró hibákat mind idézésekkel akarnám megvilágítani. Kénytelen vagyok csupán egy-ket szemelvényre szoritkozni. így teszem igen merész ráfogása, az emlékiratnak hogy a Brodarics Zermegh és Verancsics régi történetírók hely- megállapitásai „teljesen ráillenek Pilismaróira.“ Hogy persze miképpen illenek rá, azt az emlékirat nem tartja szükségesnek megokoltan kifejteni. A lehető legerőszakosabb bele- magyarázásba téved, mikor a pálosok pilismaróti erdőségét az esztergomi érsek vadászó és kiránduló helyének akarja feltüntetni. Ilyetén módon akár birtokának is állíthatta volna ! Erős költői tehetségre, de igen gyönge historikusi vénára vall abbeli megállapítása, hogy Pilismarót tágas völgye alkalmasnak látszott egyrészt a menekülő kb. 25000 magyar szekértáborának elvonulására, másrészt az ütközet elfogadására, mert a szekértábor egyfelől a Duna, másfelől a pilisi hegyek természetes oltalmára támaszkodhatott. Ezen megállapítás alaposságának még a legelemibb hadi ismeret is ellene mond ! A pilismaróti völgy mindenre alkalmas volt, csupán rejtezésre, megütközésre és esetleges menekülésre nem ! A Duna és a mellette vivő út elsőben is biztos árulója lett volna akkora rejtőző tömegnek. Támadás esetén pedig éppen minden oldalról való zártsága miatt vált volna a völgy a védekező és menekülő magyarságnak vesztére. Szóval : a pilismaróti terep milyensége a történeti adatok ellenmondása nélkül is meggyőzhetne róla bárkit, hogy Dobozynak és társainak gyászos epizódja ott nem történhetett. Szembeszökő valótlanságot állít az emlékirat mikor megfontolatlanul odaveti, hogy hajdan „a mostani Pilisi hegyeket s az ottani erdőket általában Vérteseknek nevezték.“ Mikor és mely források szerint ? Hiszen a Pilis (kopaszság) név jóval régibb a Vértesnél: még a magyarok idejövetele előtti időből való szláv elnevezés (az Esztergom-mal és Viseg- rád-dal egyetemben !) A Vértes nevet pedig egész biztosan már őseink adták a ma is igy nevezett (s az előbbivel nem azonosítható) hegységnek. Ilyen és hasonló ráfogásokkal és valótlanságokkal vannak kitöltve az emlékirat tulajdonképpeni argumentumainak tátongó rései. Hát maguk az argumentumok ? Nos, bizonyító erőre nézve ezek se sokkal nyomosabbak a közbe tömött töltelékeknél! Pedig észrevehetően nagy arcverítékkel vannak össze kovácsolva. Ám azért nem nagv öröme tellenék bennük se Klió múzsának, se Justiia istenasszonynak ! A kritika szűkebb rostáján az emlékirat magtalan bőbeszédűségé-
