Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 18. szám
4 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1913. március 2. bői mindössze három tanúság marad meg, amely argumentum-számba jöhet a pilismarótiak vélt igaza mellett. De persze erősebb rázással ezek is az ocsú és polyva közé hullanak. E három argumentum volna: 1. Jászay Pálnak tanuságtétele, 2. a pilismaród néphagyomány és 3. az ugyanottani ún. Dobozy-fák. Való igaz, hogy Jászay P., múlt századbeli történetiró a Dobozy-féle epizódnak színhelyét félre nem érthetően a pilismaród völgytorkolatba teszi. Ám ha az emlékirat szerzője kellő kritikával mérlegelte volna e tanuságtételt, okvetetlenül rá kell vala jönnie, mily ingatag alapokon nyugszik. Jászay ugyanis szó szerint ezt írja: „Marót helység fekszik itt a Vértes hegy tövében, azon korban az esztergomi érsekek kies vadász és mulató helye.11 Világosan látszik ebből, mennyire nem volt tisztában J. a helyi viszonyokkkal, mikor Marót falut 1. a Vértes hegy tővében fekvőnek s 2. az esztergomi érsekek vadász- s mulatóhelyének állította — minden történeti valóság ellenére! Látni való tehát, hogy J. tanúság- tételének igazában semmi bizonyító ereje sincsen. Nem sokkal több van a pilismaród néphag^ományénak sem ! Többszörösen erősiti az emlékirat, hogy Dobozy és hitvese tragikus halálának emléke századok óta él a pilismaróti nép ajkán — „kiirtani a leikéből azt nem szabad (miért nem, ha nem igaz? Sőt akkor kötelesség kiirtani!), nem is lehető.“ Ha most már azt kérdeznők : hol van ennek a százados néphagyománynak nem több, csak egy okleveli bizonysága ? — néma hallgatás volna rá a felelet ; mert az emlékirat szerzője bizonyára előhozakodott volna vele, ha talált volna ilyesmit! Puszta állítással pedig ezt nem lehet pótolni 1 A néphagyomány igen tágítható fogalom, mely a historikus biró előtt csak akkor számit, ha irás is támogatja. Mért nem támogatják a pilismarótiak a magukét ? Csak nem vesztették el levelesládájuk kulcsát ? Legérdekesebb argumentumuk kétségkívül a harmadik: az a három (régebben hat) „több évszázados“ (?) nyarfa, melyeket erős hitük szerint a hős eleste helyén kegyelete jeléül ültetett a pilismaróti nép. „A pilismaróti Dobozy fák — kiáltanak fel (már t. i. az emlékbizottság tagjai 1) nekibusult meggyőződéssel — nem hazudtak, lombsátoruk az elődök fülébe nem susogott álhagyományokat!“ Tökéletesen igazuk van. A „Dobozy fák“ csakugyan nem hazudtak, mert — nem hazudhattak; valóban nem susogtak az elődök fülébe álhagyományokat, mert igazit se tudtak volna súgni, lévén az igazságnak és hazugságnak egyformán örökre néma tanúi 1 Az azonban könnyen megeshetett, hogy az utódok álhagyományt koholtak alattuk és róluk 1 Az a fő különben, hogy némaságuknál fogva bármilyen tanu- ságtételre felhasználhatók. Hogy a pilismarótiak maguk számára használták ki szótalanságukat, szívesen megbocsátjuk nekik jóval nagyobb botlásaik között. Joggal kérdezhetnék ugyan még azt is : hol vannak írásbeli dokumentumaik reá, hogy e nyárfákat valamikor valóban Dobozy emlékezetére ültették ; de nemtesszünk mert tudva-tudjuk,. mily gyenge oldaluk az Írással bizonyítás a pilismaró- tiaknak 1 A fák több százados korára vonatkozó alapos kételyünket is mélyen elhallgatjuk. Az elfogulatlan érdeklődők ezek után tisztán megítélhetik : joggal-alap- pal hirdethetik-e a pilismarótiak, hogy „hagyományuk nem légből kapott, Dobozy kultuszuk nem mese, hanem valóság;“ megítélhetik: van-e a pilismarótiaknak történeti és erkölcsi jussuk arra a makacs kijelentésre, hogy a történettudósok véleménye (mely oly balul ütött ki rájuk nézve í) „Pilismarót közönségét hagyományaiban meg nem zavarja többé,“ hogy „a pilismarótiak Dobozyt ezekután is magukénak tartják és a hősnek s hitvesének örök emlékét Pilismaróton felállítják. “ Nem tudom elhinni, hogy ezt a szinte fenyegetésszerűen bejelentett elhatározásukat komolyan végre fogják hajtani. Hiszen intelligens, tanult úri emberek állnak a mozgalom élén, akiknek — ha higgadtan veszik a dolgot — át kell látniok, hogy sokkal tanácsosabb a Justitita előtt férfiasán letenni a fegyvert, mint a hamis Glória kétes fényében sütkérezni akarni ! Vaknak nem lehet napot magyarázni ! Vájjon a pilismaróti intelligenciát annyira elfogta volna a vélt történelmi dicsőség fanatizmusa, hogy teljesen vakká vált az igazság fényes napja iránt? Hihetetlen! Vagy minden áron olyanoknak óhajtanának feltűnni, kiken nem fog a vereség ? Olyan gummilabdának akarnak látszani, melyet minél jobban földhöz ütnek, annál magasabbat ugrik ? Difficile est satiram non scribere 1 Gondolják meg, hogy a nevetségességöl! Már pedig ők azzal, hogy előbb véleményt kértek a Történelmi Társulattól, utóbb meg tultették rajta magukat, tagadhatatlanul a nevetségesség örvényének szélére léptek. Ha fogadkozásukat meg találják valósítani, minden bizonnyal bele kerülnek az őrvénybe 1 Vagy visszatarthatlanul kompromitálni akarják magukat és községüket ?*) Prise us. *) Ezzel a vitát lapunk hasábjain befejezettnek nyilvánítjuk. Szerk. Beszámoló Irta és az Esztergom vármegyei jegyzők egyesületének közgyűlésén előadta: Lévay Sándor. (Vége.) Lépten-nyomon, úgy fenn, mint lent csak azt tapasztaljuk, hogy a magyar jegyzői karnak nincs barátja, csák ellensége. Az annyit hangoztatott mostoha pénzügyi viszonyok — kicsinyes dajkamese, s a kormány által bekivánt magán munkálatok felsőbb hatósági ellenőrzés mellett összeállított kimutatása pedig meggyőzhette az illetékes faktorokat arról, hogy az a sokat felhánytorga- tott magán munkálati jövedelem mi arányban sem áll azzal a jogosan követelt és más hasonállásu és képzettségű kar javadalmazásával. Mert mig azon esetre is, ha ezen jövedelem számot tevő volna, a fizetésrendezésnél már csak azért sem jöhet figyelembe, mert mig annak nagysága egyrészt a változó viszonyoktól és körülményekről s a javadalmazó egyéniségétől függ, addig másrészt az — s ami az egyedül fizetésére támaszkodó testületnek kell, hogy a legelső és legfőbb legyen — a nyugdíjba be nem számítható Azt, hogy más, különösen magasabb állású tisztviselők is élvezhetnek a fizetésen kívül álló javadalmakat, nem is említem. Ezeket már nem látja a társadalom és a törvényhozás, mert sok esetben ezekért csak a nyugtákat kell aláírni. Mig a községi jegyző magán munkálkodása sok álmatlan éjszakába kerül, s azonfelül anyagi felelősséggel is jár. Hogy az ország mostoha pénzügyi viszonyaira való hivatkozás nem egyéb, rosszul és rossz helyen alkalmazott meddő kifogásnál, elég ha rámutatok a tanítói fizetés rendezésére. Es nem mellőzhetjük hallgatással a törvényhozásnak és kormányzatunk tevékenységét a néptanítók javadalmazása és nyudijügyük szabályozása körül. Mert a népoktatási magasztos célok megvalósítására irányuló kulturharc fokozottabb mérvben követeli meg, hogy a vidéki lakosság életerős helyhatósági, illetőleg közigazgatási kötelékek phalanxában tömörülve lépjen ki a küzdőtérre. A népoktatási szervek napról-napra lesznek arra utalva, hogy a közigazgatási hatóság szervezett támogatását vegyék igénybe. Ennek hatékony támogatása nélkül céljaik gyakorlati megvalósulása van kockáztatva. Az állam és a nemzeti lét viszont a népoktatásügyi szervezetek hatékony közreműködésében tudja a haladó fejlődés biztosítékait, tehát a legteljesebb reciprocitásnak kell uralkodni a két szervezet között. Egyik szervezet életképessége a másik szervezet életerős működését vonja maga után, valamint az egyik szervezetben működő kóros tünetek feltétlenül káros következményeket fognak a másik szervezet életműködésében is fölidézni. És erre a községi reformnál feltétlen figyelemmel kell lenni; valamint arra is, hogy a községi reform domináló alapelve az legyen, hogy a községi administrátitó képes legyen úgy automatikus jogkörében, mint az állam által reá ruházott administ- rátió feladatokban megfelelni, ez azonban csak úgy történhetik, ha oly tisztikar áll rendelkezésére, mely nemcsak hivatalának magaslatán áll, de anyagilag jól dotált is. A körülmények oly sokoldalúak, a teendők oly sokfélék, hogy azok egy teljes embert kívánnak, de a tisztviselőktől nem csak azt kell kívánni, hogy az állami akaratnak, a törvények- és rendeleteknek buzgó és hű végrehajtója legyen, hanem kell viszont az, hogy a tisztviselő állását, közigazgatási hatáskörét arra használja fel, hogy a gondjaira bízott területre a jólétnek minél nagyobb mértéke háramoljon. A községi szervezetnek oly alakot adjunk, amely azoknak anyagi és szellemi fejlődésére alkalmas, egyúttal az önrendelkezésnek azon mérvével bir, mely a hagyományos szabadságszeretetét kielégíti. Most lenne az ideje annak, hogy a községi jegyzők egyetemes egylete megnyilatkozzék, kifejtse az álláspontjait, hogy a helyi közélet közvetlen ismerői miként vélekednek a politikai factorok által annyira összekavart állami és önkormányzati kérdésekről és pedig azon megvesztegethetetlen szemléleti rendszer alapján, melyet tisztük betöltésében szereztek, vagy legalább szerezni kellett volna. De ennek első feltétele az, hogy az eszme az országos jegyző egylet kebelében gyökeret verjen, hogy az egylet azt lelkesen felkarolja és,hasz- náljon fel minden vonalat, módot és eszközt annak megvalósítására. A tanítóság a 1907. évi XXV11. t. cikktől a mai fejlődését Tisza István szerint: csakis annak a szívós kitartásnak köszönheti, mellyel a köz- oktatásügyi miniszter a tanítóság kívánságait képviselte. Hát mi kinek és mit fogunk köszönhetni ? Nálunk jegyzőknél még mindég régi és gyáván megtűrt szokás járja: „sine me, de me.“ Pedig befejezett tényekkel szemben csak erős, agilis, egyedül a cél magasztosságában és szentségében bizó, s a lelkes sereg bizalmát biró vezér alatt lehet nem számolni, de szembe szállni. A megyegyűlés. A régebbi vármegyei életben, — mint azt nagy íróink oly színes tollal megírták, — mindenkor eseményszámba ment a megj^egyűlés. A vármegyének ügyeit-bajait meghányva- vetve, a régi magyar társasélet vidám, közvetlen megnyilatkozási ideje is volt a megyegyűlést követő idő. A gyűlést megelőző idők pedig a gyűlésre való előkészületek epizódokkal teljes lázas napjai voltak. Ma már nem igy van. A vérbeli megyebizottsági tag a gyűlést megelőzőleg egy negyedórával autóra ül és a kezdetre pontosan beköszönt. Aki pedig a vármegye adózó népének bizalmából élvezi a tisztséget, egy napot rászán a dologra, de azalatt megteszi a szükséges bevásárlásokat is a városban, mert „ki tudja mikor jut megint lélekzethez.“ A pénteki megyegyűlés ismét a városház nagytermében folyt le élénk érdeklődés mellett. A Széchenyi-tér képén is meglátszott, hogy „van valami“, mert a városház előtt puha ülésű automobilok pihentek, (körülvéve iskolásgyerekekkel,) hintók jártattak és egyes csoportok álldogáltak, a bent tanácskozó megyebizottsági tagok hozzátartozói, vagy cselédei. Bent, a városház nagytermében pontban 10 órakor kezdődött meg a gyűlés, melyen Dr. Perényi Kálmán alispán elnökölt. Mindenekelőtt lelkes éljenzés mellett bejelentette, hogy az uj hercegprímást a vármegye tisztikara és közönsége nevében küldöttség üdvözölte, majd áttért a tárgy- sorozatra. A gyűlés tárgysorozatának legelső pontjait egy beérkezett indítványból
