Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 18. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1913. március 2. vagy igen csekély forgalom van. A forgalmas uccáknak más helyeken még külön seprőik is vannak, kik reggeltől estig jár- nak-kelnek s tisztogatják az úttestet. Föltétlenül kívánatos volna, hogy nálunk is igy legyen minél előbb. A Széchenyi-tér és a négy-öt legforgalmasabb uc- cánk minden bizonnyal állandó seprő embert kívánna, kik reggeli 8 órától esti 8-ig (szigorú ellenőrzés mellett!) kötelesekvol- nának kijelelt területükön a szemetet és hulladékokat összegyűjteni s eltávolítani. így aztán nem fordulna elő olyasmi ami most majdnem minden második nap sajnosán tapasztalható, hogy teszem a Széchenyi-tér, ahol legtöbben sétálnak, s ahol legtöbb idegen megfordul, dísztelen ló- trágyateleppé válik. Sokszor valóságos odysseusi bolyongást kell végezniük azoknak, kik az állati maradványok nagyszámú szigetei közül tiszta lábbelivel akarnak haza kerülni! Nem sokkal jobban megy az öntözés dolga sem ! Ez minden rend és mérték nélkül, össze-vissza történik nálunk. Vannak napok, mikor az öntöző kocsik reggeltől estig járják az uccákat s egész kis tengereket hagynak a kövezeten. Olykor csak reggeli időben öntöznek, máskor csupán este felé. Számos esetben a napoknak egy lobé, ahol azóta se volt, mióta megnősült. A vendéglőben sok régi ismerősre talált, akik vivátozva fogadták őt és vége-hossza nem volt a kérde- zősködésnek a változás okáról. A férfi nem felelt, csak mosolygott, egyre mosolygott de úgy, mintha legalább is vadkörtébe harapott volna. Fekete Józsi, az örökös ügyvédbojtár meg nem tudta állni, hogy egyet mást ne kérdezzen tőle. — Hát te Novák Imrüs hogyan kerülsz ide, ahol ilyen ritka madarat sosem lehet látni ? Az szent egy igaz, nagy ok kellett ahhoz, hogy te kedves Imrüském ott hagyd azt a boldog puha meleg fészket, amelyről te egy időben valóságos legendákat regéltél. — Ne faggassatok fiuk tovább, kérlelte a vig pajtásait Novák Imre, mert istenuccse megharagszom ! Hanem az áldóját annak görhesoldalu világnak, hát mióta lett az divat, hogy az érkezett vendéget ennyi ideig hagyjátok szomjazni. Hej fiuk, ez se volt abban az időben, midőn még én voltam a hajnali fiatalság vezére ! . . . — Hurrá, hurrá, üvöltötte egyszerre az egész lump kompánia és hatan is megrohanták Novák Imrét boros poharukkal. És igy fogott újból a mulatozásra Novák Imre. Körülbelül öt-hat éve annak, hogy véget vetett a zajos életnek az által, hogy megnősült. részében sem ! Egyik-másik ke- vésbbé poros uccát agyonöntözik ; a porosokat pedig csak amúgy gyengéden megpermetezik. Szóval : nincs semmi rendje-módja az uccaöntözésnek. Pedig egy kultúrvárosban száraz időben ennek minden nap kétszer: délelőtt és délután meghatározott (s a közönségre nezve legalkalmasabb) órákban kellene történnie, természetesen az öntözés mértékének hivatalos ellenőrzésével ! Arról meg ne is beszéljünk, hogy az öntözést nem volna szabad pusztán a nyári időszakra korlátozni! Mintha por és piszok csak nyáron teremne ! Például a mostani, egy hónapnál tovább tartó száraz időben mennyire elkelt volna az öntözés, főkép az aszfalttal burkolt városrészeken ! De gondolt-e rá valaki ? Már hogyis ne ! Mikor ennek a hivatalos bölcseség szerint megvan a maga záros ideje, miként a fűtésnek az államvasutakon : október 15.-től április 15.-ig! Eszmetársitás révén eszembe jut itt közbevetőleg egy újsághír, melyet a napokban egyik kisvárosi lapban olvastam. A cikk szinte dicshimnusszal adja elő, mily váratlan és nagy örömet szerzett a város vezetősége a lakosságnak, mikor a poros főuccát — a téli időszak dacára! — szombaton délután végig Barátaival azóta se érintkezett, kerülte azok társaságát. De a hosszú távoliét után a pajtások Novákot mindég a régi kedves, víg cimborának találták. Az ivászat során még Kabók Bercit is legyőzte, noha az e téren szerzett köztapasztalat szerint Kabók Bercit illete a bajnokság. Előkerült a füstösnépség is és fáradhatatlanul húzta a vidámabbnál vidámabb nótákat s a nótázáskor az is kitűnt, hogy Novák Imre tenorja még mindég elsőrendű. így tartott ez már harmadik napja. A lump kompánia bírta a ricsajt, hiszen mindegyiknek nagy prakszi- sa volt ebben. Ha elálmosodott egyik másik, lehajtotta ittas fejét az asztalra és úgy aludt. Novák Imre feje már kegyetlenül zúgott a sok alkoholtól. Gondolatai valósaggal befagytak agyában s szörnyen vágyott már egy kis pihenés után. Végig feküdt tehát a vendéglő egyik hosszú asztalán és behunyta szemeit, rögtön azon mód el is aludt. Nagyon változatos volt Novák Imre álma. Azt álmodta, hogy bálban van és egy forró pillantáséi szőke leánnyal járja az andalító keringőt. És egyszer csak hirtelen leszakítja a leány kebléről az egyik piros szekfűt. Mikor az orrához akarta tartani az egyik szekfűt,annak kelyhemegnyílt ésabból Ágnes asszony, az ő felesége feje tűnik elő és látja amint azokból a szép gyöngy szemekből patakként ömlik a íorró könny. És Ágnes aszöntöztette. Istenem! — kiáltottam fel önkénytelen, — ha nekünk ilyen figyelmes magisztrátusunk volna ! S irigyléssel gondoltam arra a szerencsés városra ; mikor mi itt, a Duna mentén még álmodni se merünk róla, hogy február hónapban öntözés érhesse porosságban versenyen kívül álló főuccánkat v. főterünket ! Nagy gyengéje Esztergom kultúrvárosi jellegének a nyilvános illemhelyek teljes hiánya is. Ilyenek nélkül ma már egy, jónevére valamit adó város el nem lehet. S hogy mi még mindig el tudunk lenni (a főváros közvetlen közelében!), az csak tisztasági érzékünk fogyatékosságának szomorú jele. A szomszédos Komárom és Vácz már rég megelőztek bennünket. De mit nekünk Komárom, mic nekünk Vácz ; —hejh, ráérünk arra még! Ezért történhetik meg Esztergomban. az a mélyen szégyenleni való skandalum hogy szombat napokon a vásári forgalomhoz közel eső mellékuccáinkat használja fel a betoduló nép a maga módján illemhelyeknek. Ha nem hiszi valaki, figyelje megteszem szombat délelőttökön a Főapát- uccát, melyben a két középiskola ifjúságának szeméremérzetét nem nagyon erősítő, ugyancsak illetlen jelenetek játszódnak le hosszú évek óta. És vajszony szelíden hozzá akar simulni, úgy mint valamikor és ő durván ellöki magától, És ahogy hevesen ellökte magától az asszonyt, Novák Imre felébredt, felnyitotta a szemét és látja hogy sógora áll mellette. — Szervusz Laci, kiáltja örvendezve Imre — hát mi a szél hozott ide ? Tán bizony te is mulatni akarnál ? — Akar a fene. A feleséged küldött, hogy hívjalak haza. Már harmad napja, hogy folyton sir. — Hadd sírjon ! Az asszony egyebet se tud — Jó jó Imre, hiszen nem mondom hogy nem hibás az Ágnes, de hát tudod . . . — Hogyne! Hogy miért hagyott ott faképnél. Tudom ám ! — Hát nem jössz Imre ? Van szived szétdulni a boldogságokat ? — Ha neki volt szive, akkor nekem is van. Tudod Lacikám, nagy a feje, búsuljon a ló ! — Akkor Isten veled Imre, és fagyosan magára hagyta Imrét a sógora. Alig múlt el negyedóra, jött a pincér és jelentette Imrének, hogy várnak rája az előcsarnokban. Hosszas gondolkodás után kiment az előcsarnokba. Az előcsarnok egyik oszlopánál a feleségét találta kisirt szemekkel. — Á te vagy Ágnes ? — Igen én vagyok, Imre. Azért jöttem hogy visszahívjalak. Bocsáss jón az istenadta nép hibás értük ? Mért nem gondoskodik a város alkalmas pontokon megfelelő illemhelyekről ? A német költő mondását: „valami bűzlik Dániában !“ — méltán alkalmazhatjuk városunkra, mert köztisztasága messze esik nemcsak az ideális kívánalomtól, hanem még a legközepesebb mértéktől is. Vajha gyanúsítás és számonkérés nélkül való észrevételeim gondolkodásra késztetnék azokat, kik a hiányokon segíthetnek, s akikben a jóakarat és a kellő erély is megvan ezeknek mielőbbi helyrehozására! Csétny. Szülő és gyermek. Sok szó hangzott el már diákról és iskoláról, tanításról és nevelésről, a család és iskola kapcsolatáról, szóval azokról, mikről mi Írni akarunk; a pae- dagogia hatalmas tudománnyá fejlődött és számtalan iránya és árnyalata divatozik s könyvtárakat lehetne róla áttanulmányozni, de mi még se tartjuk hiábavalónak és céltalannak, ha olvasó közönségünkkel oly dolgokról csevegünk, melyek nagyon közelről érintenek bennünket, minthogy legféltettebb kincsünkről, nemzetünk reményeiről tárgyalunk bennük. Nem tudományt akarunk terjeszteni, inkább tapasztalatok alapján meg, Imre, lásd csupán asszonyi szeszély volt az egész. — Elhiszem Ágnes ! De már későn van. Nem lehet megváltoztatni a dolgot. Eredj Ágnes ahhoz a másikhoz. — Hát eltaszitasz magadtól Imre? Fuldokolt az asszony. Nincs könyö- rület szivedben ? — Nincs Ágnes, nincs 1 Bah, te beszélsz érzésről Ágnes ? — Bocsáss meg Imre ! Lásd tér- denállva könyörgök hozzád. — Nem vagyok én Isten, én előttem ne térdepelj le 1 Amit mondtam, megmondtam. — Ez az egész, Imre? — Ez Ágnes ! — Azzal Novák faképnél hagyta a görcsös zokogásba fúló asszonyt. Novák Imre később valami lelkifurdalás félét kezdett érezni a szivé- ban. Két könyökére támasztva állát, merően elgondolkozott. — Utóvégre semmi az egész. De azért mégse fogok megbocsátani. Majd csak valahogy el leszek az asszony nélkül. De el ám ! s azzal nagyot üt az asztalra öklével. A cigányok újból nótázásba fognak. A pajtások frissült erővel kezdik újból élűiről a lumpolás. Novák Imre vad szenvedéllyel veti bele magát a féktelenségek tengerébe. Fület repesztő zajongásban és folytó füst örvényben egy kis fiúcska tipeg bátortalanul, meg-meg állva néha a lármázó társaság felé. Halkan, nesztelenül, oda settenke-
