Esztergom és Vidéke, 1913

1913 / 18. szám

Esztergom, 1913. XXXV. évfolyam. 18. szám. Vasárnap, március 2.

POL/mfíl és TRRSRDRLM1LRP.

SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL :

SIMOR JÁNOS UTCA 20. SZÁM TELEFON 21.,

HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK.

i

f

$

f

i

A

FELELŐS SZERKESZTŐ :

FŐMUNKATÁRS:

DR GRÓH JÓZSEF DR KŐRÖSY LÁSZLÓ

LAPTULAJDONOS ÉS KIADÓ

LAISZKY JÁNOS.

MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN.

ELŐFIZETÉSI ÁRAK :

EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K

NEGYEDÉVRE 3 K

EGYES SZÁM ÁRA 14 FILLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR.

HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA.

Esztergom

köztisztasága.

Ha egy idegen úri házba lépsz, legelső és legbiztosabb jel, melyről felismerheted, igazi kultúremberek laknak-e benne vagy sem : a folyosók, mellék helyiségek és a félrehely tisztasága. Különös, de úgy van : első pillanatra jelentékteleneknek látszó dolgok válnak kulturális tekintetben az emberek legbiztosabb árulóivá. Ami jellemző kicsiben egy családra, vagy emberre, ugyanaz jellemző nagyban a városokra nézve is. Ha bármely városba vetődöl s rövidesen biztos fogalmat akarsz szerezni róla: milyen

lábon áll ott az igazi kultúra ügye, — akkor ne azt nézd, van-e benne villamos v. gáz- világitás ; aszfaltozottak-e az uc- cák, vagy sem; sok-e a cifra

emeletes ház; hanem azt vizsgáld meg, milyen gondot fordítanak az uccák tisztában tartására ; öntözik és söprik-e ezeket rendesen ; vannak-e gondozott nyilvános illemhelyeik stb.

Ez a mértékül felállított elv annyira tapasztalati, hogy majdnem csalhatatlannak merném állítani. Egyébként kétségbe nem vonható példával is igazolhatom. Ha az ember a kultúra legegyetemlegesebb hazájában, Németországban jár, még teszem az Esztergomnál jóval kisebb városokban is bizonyosan látni fogja mily bámulatos gondossággal öntözik éssöpriknaponkéntaz uccákat; ittisott islátnifog... egy- egy szép külsejű, tisztán tartott, nyilvános illemhelyet. Állításom korántse nagyítás, hanem többszörös egyéni megfigyelésemből islevont tapasztalati megállapítás.

Ha viszont az ember Magyarország vidéki városait járja (a fővárosról nem szólok, mert arról csak jót mondhatnék !), látni fog ugyan sok cifránal-cifrább új házat, szépen aszfaltozott uccákat, tündöklő villanyvilágítást stb., de az uccák gyakori öntözését és söprését, nyilvános illemhelyeket s ezeknek állandó gondozását csak — a legkevesebben !

Vájjon Esztergom kivétel ezen éppen nem vigasztaló, de nagyon igaz megfigyelés való? — Nem ! Ezt még a legjobb akarattal sem merném állítani !

igaztalan eljárás volna részemről, ha köztisztaság szempontjából városunkat a legutolsó kategóriába soroznám; de viszont az első osztályokban se adhatnék neki helyet. Tapasztalataim alapján mondhatom, hogy vannak Esztergomnál nagyobb városok is, melyekben rosszabbá köztisztaság állapota, de csak az

alföldi városokban. Felföldi városaink és a dunántúliak közt azonban legfeljebb egy-kettő akad, mely elmarad mögöttünk vagy egy vonalon tart velünk ; a többség határozottan megelőz bennünket.

Miben van hát a legnagyobb baj és a legsürgősebb orvosolni való ?

Nem abban, hogy nem söpörnék náluk az uccákat, vagy nem öntöznék meg őket (nyáron !) hanem hogy fogyatékos és rendszertelen mind a söprés, mind az öntözés.

Kora reggel a főbb uccákat tudtommal naponként végig szokták söpörni (természetesen minden előzetes öntözés nélkül, ami elég nagy baj!), amint más városokban is meg szokták tenni. Csakhogy ez a mód csupán oly uccák tisztántartására alkalmas, melyekben semmi,

„Esztergom és Vidéke" tárcája.

A csata estéje.

— Leconte de Lisle. —

Mint kemény part ellen a feldühödt tenger, ügy indul a harcba a harcosok ezre, Bódultán, lihegve, golyótól sebezve,

Nagy, vad üvöltéssel teli fergeteggel.

A földet piros vér reggel óta festi. Búzatáblát, szőlőt tiporva-taposva Nyomul a hatalmas emberfalak sodra Előre!. . . előre !. ■. meghalni . . . elesni!..

Vad vér-ölelésben már összetapadnak.

Ajk az ajkat éri, szem a szemre bámul. Lázt kap az ölővas a vérhab szagátul És a fegyveragyhoz agyvelők ragadnak.

Győző és legyőzött, lovas, gyalog-dandár Összevegyül; sápad, vadul remeg ajkok, Görcsökbe szőrül a kéz; ezer fog csattog És ezer halottra néz a halál sandán.

Színtelen arcokat mosva hull a zápor, Légárul a véres lejtőn ömlő cseppje, Vész-madár-sereg zúg felettük kerengve . . . Jön a rémes éjjel — s belevész a tábor.

Nem kiáltanak már és már nem hörögnek. Elesett hulláktól do mi árú síkságon A nap itt felejtett egy-két sugarától Holt-ölelkezésnél már nem látni többet.

Csak a nagy mészárlás kellős közepében Emelgeti meredt nyakát egy lelőtt ló.

Fel felhörög, nyög és — ez már az utolsó Hang, amit az éjjel elkerget a széllel.

Mészárlás !.. Gyilkosság!.. Halál és halálszag! Fojtó, borzadályos bűze a h olttestnek!

A százezer miatt, akik itt elestek,

Legyetek örökké átkos átkozottak ! . . .

*

Perzselő nap alatt, vagy sötét síkságon, Mikor a szivekbe ágyúgolyók törnek: Meghalnak, Szabadság, de érted halnak meg S áldott a vér, melyben glóriádat látom !

Erősebb.

Irta: Fülöp Ferenc.

Az asszony megállt a konyhaajtó küszöbén és viszanézett kipirult arccal, izgatott nézéssel. A szobaajtó küszöbén a férfi állt szomorúan. Mindegyik hallgatott, de ajkuk helyett szemeik beszéltek. Az asszony szemei azt mondták :

— Eh ! Mit tartóztatsz! Én megyek. ha meg is haragszol. Mennem kell, mert várnak a zsúron A férfi szemei szelíd borongással, kérlelően felelték :

— Ne! Ne menj Ágnes ! Ne hagyj itt én kis feleségem. Lásd hogyan könyörgöm !

Az asszony szemei villámokat lövetve viszonozták:

— Hiába Imre! Hiába is kérsz. Én megyek. Megígértem. Megígértem egy gyönyörű szép férfinek, egy daliás tisztnek. És az fog engem várni. Eh ! Eredj előlem !

Most a férfi ajkai mozdultak meg hangosan, izgalomtól reszketőn.

— Hát mégis elmész Ágnes ? Van szived ahhoz, hogy itt hagyj magamra, engem és kis fiacskádat ?

— Mennem keli Imre, már százszor mondtam. És hiába tartóztatsz engem, mert én menni fogok, ha a világ összedől is miatta . . .

— A férfi szemei vadul forogtak, ajkai remegtek, keblében indulatok viharzottak és dühtől izgatva csak annyit mondott:

— Jó. Csak menj Ágnes. Menj többé nem tartóztatlak. Csak eredj. A te forró véred kalandok után vágyik ; hát csak menj Ágnes és élvezzél. Ha elmentél, ne is jöjj vissza. Maradj annál, akiért engem és kis fiacskánkat szívtelenül magunkra hagysz. Csak menj, menj Ágnes. Isten veled Ágnes. A mi utaink igy

most már ketté válnak. Én jobbra, te balra!

Ágnes asszony nem felelt a férje szavaira. Hamvas szempillait a földre szegezte, mialatt lelke gondolatai tova, messze jártak.

— Hát még most se mész? Eredj már, nagyon vár az a másik férfi. Isten veled Ágnes a soha nem viszont látásra ! Azzal a férfi otthagyta az asszonyt es bement a szobába.

Ágnes asszony keble erősen hullámzott, de veyül is az asszonyi szenvedély g\ őzött anyai szivén és lazban égő szemekkel elhagyta a házat.

A férfi pedig csüggedten föl és alá járkált a szobába ez alatt, a sarokban pedig kis fiacskája játszadozott gondtalanul.

— Aputa, hoj az anyusta ? Kérdezte egyszer csak a kis fiú apjától.

— Elment kis fiacskám sétálni, felelte rá az apa. Majd egy kis szünet múlva azt mondá a fiának:

— Gyere kis fiam, elmegyünk a Laci bácsiékhoz.

Mikor aztán fiát ott hagyta a sógoránál, a férfi egészen megköny- nyebbült. Úgy érezte, mintha a régi fiatalos kedve és mulatozási vágya visszatért volna leikébe és fütyörész- ve ment be az egyik ismert vendég-