Esztergom és Vidéke, 1912
1912 / 73. szám
Esztergom, 1912. XXXIV. évfolyam 73. szám. Vasárnap, szeptember 12. AZ E5ZTERGOMVÁRMEGYEI KÖZSÉGI ÉS KÖRJEGYZŐK EGYESÜLETÉNEK HIVATALOS LAPJA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: SZERKESZTIK: ESZTERGOM, JÓKAI-UTCA 17. SZ. KEMPELEN FARKAS Megjelenik vasárnap és csütörtökön. és VARSÁNYI IGNÁC ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre .....................12 K Negyedévre...........................3 K F élévre ...... 6 K Egyes szám ára . . . 14 f. Kéziratot nem adunk vissza. Nyilttér sora 60 fillér Az összekötő vasút ügye. (K. F.) Miután a vízvezetéket kivéve, nincs most Esztergomban egyetlen más kérdés, a mely oly fontos, messzikiható jelentőségű volna, mint a villamos összekötő vasút ügye, nem lehet ezzel elég gyakran foglalkozni. Hiszen minden más, megoldásra váró fejlesztési ügy szervesen összefügg ezzel és ez a vasút van hivatva arra, hogy helyrehozza azokat a hibákat, hátrányokat, karokat, a miket a másik két vasút indirekt utón Esztergom kereskedelmének, iparának okozott. De ezzel a kérdéssel — azt hiszem — nem kell bővebben foglalkoznom; ös- meri e bajokat Esztergomban mindenki. Sokkal érdekesebb, aktuálisabb jelentőségű kérdés most az: hogyan áll hát jelenleg a vasút dolga? Értesülésünk szerint a fúziós ankéten szóval, azután Írásban előterjesztett ajánlatra Bleszl Ferenc már megadta válaszát, szintén levelileg. E válaszában Bleszl nem zárkózik el az ajánlat elfogadása elöl, mindössze csak egy kis időhaladékot kér a végleges válasz megadásához. Ezt a haladékot Teleki gróf, illetőleg teljhatalmú megbizottja, dr. Okolicsányi Zoltán a Bleszl Ferencet ért gyászra való tekintettel bizonnyára készségesen adja meg. A gondolkozási idő mindig jó, ha azt az ember jól használja fel, a mely eset éppen Bleszl Ferencnél feltétlenül biztosítva van. Ezt az időt mi is fel akarjuk használni arra, hogy minden irányban a legbehatóbban tájékozzuk magunkat és tájékoztassuk lapunk olvasóit is a vasútnak már bőven ösmertetett technikai stb. vonatkozásain kívül a személyi, a mi jelen esetben azt jelenti, hogy üzleti kérdéseire nézve is. Következő számunkban óhajtjuk a másik két engedményes óhajtásait, álláspontját megvilágítani, a minek ösmerése nélkül csak egyoldalúan látnok a helyzeteket. E sorokat csak azért irtuk, hogy olvasóink becses érdeklődését felhívjuk legközelebbi ösmertetésünkre. Annyit azonban már most is tudunk, hogy ennek a meggondolási időnek nem szabad hosszúnak lennie, mert biztos értesülésünk szerint az opciós ajánlatot Teleki gróf és dr. Okolicsányi Zoltán csak a pilismaróti vonal közig bejárása felett hozandó miniszteri határozatig állják, a mi már küszöbön van. Ha addig választ nem kapnának, akkor elejtik az egész villamos összekötő vasút eszméjét és — kiüt a harc, melyben a vesztes feltétlenül csak Esztergom városa lehet. Az esztergomi pénzintézetek és a pénzdrágaság. Manapság az újságolvasó ember, ha csak némi intelligenciával rendelkezik, a sok pénzdrá- gasági és kamatláb felemelési hirt olvasva napnap után, aligha siklik át a fővárosi lapoknak ezen aggodalmaskodó közleményein minden észrevétel nélkül. A vidéken lakó polgárok azonban nem tekintik a pénzdrágaság országos, sőt Európa- szerte fontos jelentőségét, pénzügyeiket kezdettől fogva saját helyi intézeteiknél bonyolítják le, tekintet nélkül arra, vájjon meggyőződtek e előzőleg a kérdéses pénzintézet életképességéről, vagy nem. Most amikor a nyomasztó pénzszűke, az eddig szinte példátlan (még az 1907. évit is felülmúló) pénzdrágaság nemcsak az apró vidéki intézeteket, ezt a sok fattyúhajtást, hanem még a nagyobb, tekintélyesebb múltú intézeteket is fenn„ESZTERGGM és VIDÉKE“ TÁRCÁJA, *\z ördög legyőzte az angyalt. Irta : L. Hargitai Fej ette. A Duvernois-utca pincelakásának alacsony ablakára misztikus jégvirágokat festett a hideg. A furcsa rajzokat nem olvasztotta föl a szoba belső melege. Az ablakréseken világosság szűrődött ki az estbe. Ha jobban lehajolt az ember, két festőállványt lehetett látni. Fölülről valami régi, füstös lógólámpa hintette körben szét sápadt sugarát. Henry Voul, a festő, dolgozott lázasan a „műtermében“. Valamikor nagy lábon élt Henry, aki akkor még a festést csak műkedvelésből végezte. Akkor jött Lucille, a csábító angyal s Henry a karjaiba vetette magát. A szép leányra elköltötte egész vagyonát, öröksége nem tartott sokáig s az ifjút nagyon korán hagyták el jóbarátai. Pénzforrásai kiapadtak. Tönkrement egészen. El kellett adnia a fényes festőműtermet, ahol a jóbarátoknak oly sokszor adott lakomákat. Lucille is boldog volt a fényben, gazdagságban, szerette is az ifjút. De amint annak elfogyott a pénze s nem tudott neki oly kényét nyújtani, mint azelőtt, egyszerűen faképnél hagyta. A nyomorban nem akart osztozni vele, mert nem szerette a szegényes életet s Henry karjaiból idejében kiröpült a kis madár. Akkor vette kezébe az ecsetet. Dolgozott lázasan egész nap. Azonban hiányzott az életkedve. Vigasztalói voltak a hires Lucille-képek, az ő remekművei, amelyek a kedves, leányt, Lucillét ábrázolták. Orákhosszat tudott gyönyörködni a csodás alakokban, magaelőtt látta azt, akit mindennél jobban szeretett. — Ha már ő elhagyott, legalább ti maradjatok meg nekem ! — sóhajtott fel s ilyenkor egy- egy könycsepp ragyogott szemeiben. S egy napon mégis kilettek állítva a Lucille- képek. A kényszerítő nyomor vitte el vállain a közönség szemei elé. Henry a legkedvesebb Lucille-képet, mely valóságos élő Lucille volt, megőrizte magának, az az övé marad örökre. Eladta a képeket. A pénzzel Lucille felkutatására indult, elköltötte az egészet, de nem találta fel sehol. Ecsete összeszáradva hevert, ő maga pedig az iszákosság előcsarnokában őgyelgett . . . Egy újság akadt a kezébe, összegyűrt rongyos lap, a múlt havi számokból. Rövid hir tűnt szemébe: Marseillesben, Farbert milliomos, százezer frankot ajánlott fel annak a francia festőnek, aki az ördögöt legjobban megfesti gyűjteménye számára. — Fel fogom keresni akkor Lucillét s tudom, akkor visszajön ! — mondotta Henry diadalmasan s lázas szorgalommal látott a nagy feladathoz. Ott a szegényes, hideg pincelakásban egyengette lázas sietséggel a festékek tarka színeit. Lábait oda-odaverte néha a földhöz, mely padlózaton lévén, nagyon kiadta a hideget. A komor és csöndes szobában sötéten bontakozott ki az ördög a vászon szürke homályosságából. Elégülten dörzsölte össze kezeit: — Bámuljon majd a világ ezen a képen ! Bámulja és borzadjon meg tőle mindenki ! Átszellemült lelkem utolsó vonaglását nem sejti majd, aki látja. Lassankint közeledett a határnap, amikor a képet át kellett adnia. Négy hét volt még hátra a kitűzött időből. Henry már készen volt nagyszerű „Ördög“- képével. Hatalmas vásznon festette meg a legundokabb emberi formába öltöztetett ördögöt, amelyet fantáziája rútságában oly fenségesnek teremtett meg, hogy az ember megborzadt a nézésétől; mintha az élő ördög ült volna ki a gyalulatlan széles aranykeretre, szűnni nem akaró vigyorgása a vért fagyasztotta meg a szemlélőben. Merev,
