Esztergom és Vidéke, 1912
1912 / 43. szám
Esztergom, 1912. XXXIV. évfolyam 43. szám. Vasárnap, május 26. AZ ESZTERGOMVÁRMEGYEI KÖZSÉGI ÉS KÖRJEGYZŐK EGYESÜLETÉNEK HIVATALOS LAPJA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: ESZTERGOM, JÓKAI-UTCA 17. SZ. Megjelenik vasárnap és csütörtökön. SZERKESZTIK: KEMPELEN FARKAS és VARSÁNYI IGNÁC ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre ....................12 K Negyedévre.........................3 K F élévre ...... 6 K Egyes szám ára . . . 14 f. Kéziratot nem adunk vissza. Nyilttér sora 60 fillér. Puskaropogás. (K. F.) A mig Esztergomban társadalmi előkelőségek a célbalövés nemes sportjának áldoznak, azalatt az ország fővárosában talán korszakos események játszódták le tüneményes gyorsasággal. Ott is ropogott a fegyver, de más fajta, vagy a csőcselék revolvere, vagy a katonaság sortüze zavarta el az álmot az emberek szeméről. „A nép jogaiért harcol“. Ezt merészük mondani akkor, amikor a Budapest kloákájából elősunnyogott, társadalmon kívül élő hordák feltörik a lezárt üzletek vasredőit és kifosztják a boltokat, összezúzzák a gázlámpákat, széttörik a villamos kocsikat. És „a nép jogaiért harcol“. A nép? — Nincs tudatosabb, rossz- hiszeműbb ferdítése a modern időknek, mint mikor ez alá a tiszteletreméltó fogalom alá akarja becsempészni a nép legnagyobb ellenségét, az undorító csőcseléket, a mely minden nagyobb tömegmozgalomból siet kivenni a maga hasznát és annak célját diszkreditálta. Legyen ez a mozgalom hazafias tüntetés, vagy a szoczialista munkásság felvonulása, a komoly méltósággal induló mozgalom egyszerre irányt változtat és már nem elvekért folyik, hanem, a szabad rablás a cél, a kereskedők raktára az ellenfél, a mit ostromolnak s e mellett az apacstermészet minden undok ösztöne felszabadul : kárt tenni mindenkinek, elrongálni mindent, a mit csak lehet, pusztítani, rombolni, lesből lőni a főfőellenségre, a „zsaruk“-ra, a hogyrn a rendőrt a tolvajtársadalom külön ny Ive elnevezte. És erre a Szibériába, vagy Cajenne- be való hordái a a1 calmázzák a „nép“ elnevezést. Nem kérem, a nép itt izzad, fárad, dolgozik körülöttünk. A nép tiszteletre méltó harcot viv az elemekkel, a földdel, de nem a kirakatokkal, a bolti raktárakkal. A munkásság? Ez a fogalom sem azonos a „nép“ fogalmával, habár leg- többnyire innen ujoncozza a maga tagjait. Ezt a derék munkásságot félművelt, felszínesen tudákos vezetőik belehajszolhatják, vagy a mi még rosszabb, politikai kalandorok beleugrathatják önző céljaik érdekében tüntetésekbe, sztrájkokba, a mik mindig visszafelé elsülő fegyvereknek bizonyultak, de lopásra, fosztogatásra a munkásosztály nem képes. Tanuljunk meg tehát distingválni. Budapesten most nem a nép harcol jogaiért, hanem a társadalomból kizárt tömeg akar bosszút állni a társadalmon, mindenkin, a ki nincs kitiltva, rendőrileg lefotogra- fálva, ujjlenyomatozva, börtönökben törzskönyvezve. A szocialista munkásság tüntetni akart, de ezt a rendért felelős hatóság eltiltotta neki. Erre mozdult meg a mob : itt kilátás van valamire ! Lelki szemeimmel látom a dolgok folyását. A munkásság éretlenebb, ifjabb, te„ESZTERGQM bs VIDÉKE“ TÁRCÁJA. A tenger zenéje. Irta: L. Hargitai Ferenc. I. Május volt; a nap már jó nagy ivet irt le az égen, az est homálya eltakarta a láthatárt, a sötétség lassan elborította a tengert s csak a tenger hullámainak egyhangú zenéje volt hallható. A part mentén pedig ide-oda imbolygó emberi alakokat lehetett látni. Egyszerre csak, mintegy varázsütésre, halk zenét hallottam a csendes tenger messzeségéből. Azután előbukkant a hold is a felhők mögül és nyugodtan nézett a tengerre, melyen csónak ringadozott a csendes habok ölében. Egy férfi és egy nő volt a csónakba. A csónak végén a férfi állott és hegedűt tartván kezében, szomorúan játszott annak húrjain, mig vele szemben a nő ült. Hosszan, szerelmesen néztek egymásra, anélkül, hogy szót váltottak volna. Az est hűvös volt. Kis idő múlva a csónak megállt a part mellett, mindketten kiszálltak belőle s karöltve távoztak . . . If. — Hogy érzi magát ? — kérdezte szomorúan Henry, miközben egy kis csokor fehér őszi rózsát nyújtott át a beteg leánynak. Hosszú sóhaj szakadt föl a leány kebléből. — Jobban érzem magam ... — Sápadt arca az örömtől sugárzott, mert boldog volt, hogy Henry már megint fölkereste. Ekkor belépett a szobába dr. Watson, a beteg orvosa, ki meghitt jóbarátja volt Henrynek. Rövid ideig beszélgettek a beteggel, majd ez elaludt. Az orvos távozott a szobából, kit Henry kikisért. — Nos, mi a véleményed ? — kérdezte Henry az orvostól, mikor az előszobába léptek. — Nem mondhatok jobb hirt most sem . . . — felelte a fiatal orvos. — Pedig mennyit szenvedek érte ! Hidd meg, nincs senkim a földön, akit annyira tudnék szeretni, mint szeretem őt. — Mondta Henry fájdalmasan. — Tudom, fáj neked, hogy azt, akit legjobban szeretsz, talán örökre el kell veszítened. — Mondta dr. Watson átérzett sajnálattal. — Bízom benned orvos ur ! — szólt Henry. — Ha esetleg valami előfordulna, kérek jelentést erre a címre, mert ma, vagy holnap elutazom. Elbúcsúztak. Hideg, januári téli idő volt, mikor Henry ismét meglátogatta a beteg lányt. Halkan nyitott be a nagybeteg leányhoz. A fiatal leány ébren volt, mikor belépett. Azután az ápolónőt pár percnyi távozásrá kérte fel, hogy a beteggel egyedül maradhasson. Leült az ágy mellé egy székre és ajkaihoz vonta a lesoványodott kicsi leánykezeket. S mielőtt még szólni tudott volna a nagy fájdalomtól, a fiatal leány elkezdett beszélni, halk, gyenge, monoton hangon : — Én érzem, hogy meggyógyulok. Majd ha az aranyos napsugár kinyittatja itt az ablakokat s a tavasz balzsamos levegője elönti szobámat, érzem, hogy akkorra elhagyom én is az ágyat. Nem érzek már semmi fájdalmat. Csak néha fog el a köhögés s akkor sem fáj semmi. Fogorvosi rendelés. Esztergom, Kossuth Lajos-utca 21. szám. (Simonyi-féle ház.) E E E E E E E Családi gyász miatt gátolva voltam abban, hogy rendelőóráimat Esztergomban megtarthassam. Ezután rendesen szerdán, csütörtökön és szombaton egész nap, vasárnap pedig 9 órától 12-ig fogok rendelni. Esztergom, 1912. május 20. Cillibiller Ede fővárosi és az Irgalmasrend budai kórházának volt fogorvosa.
