Esztergom és Vidéke, 1911

1911-05-07 / 35.szám

Esztergom, 1911. XXXI11. évfolyam 35, szám. Vasárnap, május 7. AZ ESZTERGOMVÁRMEGYEI KÖZSÉGI ÉS KÖRJEGYZŐK EGYESÜLETÉNEK HIVATALOS LAPJA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: ESZTERGOM, JÓKAI-UTCA 17. Megjelenik vasárnap és csütörtökön Laptulajd. és felelős szerkesztő Varsányi Ignác ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre . . . 12 K Negyed évre . . .- 3 K Fél évre .... 6 K Egyes szám ára .14 f, Kéziratot nem adunk vissza. — Nyilttér sora 60 fill. |Hieronymi Károly. f| Országos veszteség gyásza borult a magyar közéletre. Vezérharcosainak egyik legértékesebb tagja, a mai korszaknak tudásban zseniális, alkotó munkásságban vaserejü államférfia, Hieronymi Károly csütörtökön délután váratlanul elhunyt. Halála a nemzet vesztesége, a gyász elhat az ország minden részébe, mert hatalmas koncepcióinak termékenyítő áldásait várva várta, bízvást remélte az ország minden iparosa, kereskedője, egész közgazdasági élete. Hieronymi Károly azokból a politikusokból maradt vissza hozzánk, akik a 80-as és 90-es években segítették megalapozni Magyarországnak a demokrácia és a liberalizmus jegyében való előrehaladását. A Baross Gáborok, Szilágyi Dezsők és Trefort Agostok szelleme hatotta át a szabadelvűséinek azzal az ódon zománcával, mely munkás életének minden cselekedetét befutotta. • Egyik disze, oszlopa, igazi ékessége volt kormányának, amely nélküle nem hivatkozhatott volna arra, hogy a szabadelvüpárt hagyományainak letéteményese. Munkás ember volt, liberális gondolkozású, erős akaratú férfiú, aki eszméit, nemcsak hirdetni, de megvalósítani is tudta. A magyar közéletnek kimagasló alakját, egy dolgos, eredményes életben eltöltött 74 éves politikust siratnak benne mindazok, akik a puritán erkölcsöket, a közéleti tisztaságot, az elvek megtartását és a liberalizmus zászlainak fennenlobogását óhajtják és várva-várják. Tavaszi problémák. Ha el is hangzott itt-ott a pauperizmusnak egy-egy elszomorító panasz szava, — bizonnyal könnyebbült szívvel köszöntjük a tavaszt s vele reményeink ébredését. Tavaly közepes esztendőnk volt. Vidékenként nem is tartották érdemesnek learatni a kalászba alig szökkent búzát. És ami szomorú épen a jellegzetes, búzatermő nagy Alföld egyes vidékein volt ekként. Arról, hogy takarmány nem termett elég és már az első őszi dérre a gazdák kétségbeesett panaszai hangzottak, — nem is beszélünk. Nagyon szívből fakadt tehát mindenkinek reménye, hogy ellenére az abnormistáknak a gondviselés bő termést adjon a magyarnak. És egy óhajtott bő esztendő nemcsak a gazdák könyörgésének tárgya. A néhány év óta mutatkozó silány termés, melyhez érthetetlen vámforgalmi elzárkózás társult, hallatlanul megdrágította az életviszonyokat. Egyáltalában nem paradoxon, hogy mióta a tisztviselők fizetését javították, mióta a munkásbérek emelkedtek, azóta nyomorba sodorták a tisztviselőt, a munkást, a napi keresetéből élő mindenfajta foglalkozású embert. Nézzük csak a magunk piacát. Húsért, kenyérért, cipőért, hogy egyebet ne említsünk, olyan árakat fizetünk, hogy kétségbeejtő! A tisztviselő, akinek még egy igényes kor fényűző áramlatával is úsznia kell, szívességi váltókkal, nagy kamatú kölcsönökkel őrzi a látszatot; a tisztviselő pedig, akinek nincsen hitele, permanens nyomorúságnak részese. Még átlag a munkás viseli el súlyosabb gondok nélkül ezt a megdrágult életet, mert hiszen a munkásosztály igényei noha emelkedtek is, de ezek az igények nem sodorják ugy a fényűzés áramlatába őt, mint a hivatalnokot. Mikor azonban a megélhetés e százezreket „ESZTERGOM és VIDÉKE" TÁRCÁJA. mályosodni nem tudó emlékek aranyos szálai fűznék ma is a félszázad előtti időhöz ? Hozzá tehetnénk még, hogy talán az olasz nép szegénysége is egyik oka közönyének? De nem. Ennek ellentmond a lüktető római élet, az örök város folytonosan modernné válása és terjeszkedése. Augusztus alatt, mikor a római nenemesség mind Rómába özönlött, mikor oly elmék, mint Ciceró, Ovidius érezték a lesújtott, a célt tévesztett életet — Róma nélkül, — nem volt az örök városnak olyan nagy beépített területe, mint ma. Sokat árt az Unita Itália most tetőző ünnepeinek a decentrelizáció. Turin és Róma között való távolság Tiberistől a Póig egy egész más világ van, igy aztán megoszlik az ünnep fényét adó közönség s az érdeklődés is felaprózódik. Rómában minden napra esik ünnep. Kezdődött a hónap elejei kapitoliumi ünneppel, mely olyan forma hideg hivatalos szertartás volt, mint nálunk április 11. A negyven nemzet mind más napon nyitotta meg kiállítását, A magyarok és a franciák kiállításán magam is jelen voltam. Mi magyarok ugyancsak kitettünk magunkért. Nemcsak elsők voltunk azok között, akik terminusra készek lettünk, de a megnyitást Miklós Ödön jóvoltából ünnepivé tettük. A daliás Miklós diszmagyarban olyan takaros olasz beszédet mondott, hogy az olasz lapok elvoltak ragadtatva. Az „ungarese" iránt való nemzeti szeretet abban is megnyilatkozott, hogy igen sokan és Róma legelőkelőbb társadalma vett részt, élén a kistermetű olasz királylyal és fejedelmi megjelenésű szép feleségével, Elenával. Egészen más volt a franciák kiállítása. Alig volt hatvan ember a teremben. Magyar létemre majd leestem a csodálkozástól, látva egy minden ünnepies szertartás nélkül való királyi fogadtatást és megnyitásnak mondott e féle bevezető beszédet: „Erre tartson Fölséged !" Elmondotta ezt a francia nagykövet, aki a szép Elenét vezette karon, mig udvariasan a kis termetű Vittorió, a nagykövet nejének nyújtotta karját. A fogadtatás gyöngéd fejbiccentés volt és semmi több ; a fogadó beszéd pedig olyan egy pár szó, amivel a döbröközi korcsmáros is kedveskedik vendégének. Hogy mit lehet most Rómában, ahol a rózsa áprilisban javában nyilik, virágból tetszetősét a szem elé varázsolni, meghatva és elfogódva szemléltem a vesztibülben. Maga a kiállítás nem képviseli Franciaország ötven éves pikturáját. Mintha a nagyjaikat sajnálták volna elküldeni. Az egyik terem a francia akademista festőké, a többi hét a színpompás simbolista és ultra-simbolistáké s hogy micsoda groteszkségre képes a párisi ecset, azt több kép mutatja. Excellálnak a francia festők az anyaság magasztalásában. De az is igaz, hogy erre lelkesíteni kell a francia asszonyokat. Általában a franciák nem kötöttek valami nagy becsvágyat ehhez a nemzetközi versenyhez. Régebbről alig adtak; a maiból is nagyjaikat nélkülözzük. Aki innét kívánna tájékozódni a franciák művészi nagyságáról, azok rossz helyre jönnének tanulni. Egész másként festünk mi. Mi odavittünk apait, anyait. Miklós Ödön kormánybiztos fáradhatatlan agilitása és Karlovszky művészi keze csináltak itt csodát. Közel ötszáz kép és műtárgyunk van s a tizenkét teremből egy egészen Munkácsyé. A Cohsummatum estelőtt láttam talián papot imádkozni s százakat megilletődve szemlélni és a müAz olasz kiállítások megnyitása előtt. — Római levél. — Irta: V«rn»r László. Róma, április végén. Aki azt hiszi, hogy Itáliában a félszázados Ünnepek Dante és Machiavelli édes álma: az unita Kalia valami tüzes nemzeti felbuzdulásra vezettek, — az erősen téved. Bizony Róma éppen olyan a kiállítási ünnepek előtt, mint mindig. Turinban némi kis mozgalom van. De a szard királyság ősi szép városa sohase volt hangos és nagy nemzeti ünnepek szempontjául egészben alkalmatlan. Mi az oka az olasz látszólagos közönynek? Talán az időhatár kicsi ennek a nagymultu nemzetnek; talán az olasz egység inkább a politikai szezon müve, melyet talán állandóvá kovácsolhat a szavojai királyi ház népszerűsége, de ma még a sziveket nem melegíti. A sziv érzése és- lelkesedése nélkül pedig csak e féle hivatalos ünnep rendezhető, amilyennek csöndes látója vagyok. Mi akármelyik év március I5-én lendületesebb, melegebb nemzeti ünnepet tartunk. Ha Rómában annyi és oly fényes szálló nem volna, még olasz lobogót is csak elvétve látnánk és ennek ellentétéül évszázados mohával borított zordonan fönséges négyszáz templom komor fala mintha vétót kiáltana s tudj'Isten váljon az egyházi uralmat látó, fényét élvező mai Kómát a még elhomályosodni nem tudó emlékek aranyos szálai fűznék ma is a félszázad előtti időhöz ? Hozzá tehetnénk még, hogy talán az olasz nép szegénysége is egyik oka közönyének? De nem. Ennek ellentmond a lüktető római élet, az örök város folytonosan modernné válása és terjeszkedése. Augusztus alatt, mikor a római nenemesség mind Rómába özönlött, mikor oly elmék, mint Ciceró, Ovidius érezték a lesújtott, a célt tévesztett életet — Róma nélkül, — nem volt az örök városnak olyan nagy beépített területe, mint ma. Sokat árt az Unita Itália most tetőző ünnepeinek a decentrelizáció. Turin és Róma között való távolság Tiberistől a Póig egy egész más világ van, igy aztán megoszlik az ünnep fényét adó közönség s az érdeklődés is felaprózódik. Rómában minden napra esik ünnep. Kezdődött a hónap elejei kapitoliumi ünneppel, mely olyan forma hideg hivatalos szertartás volt, mint nálunk április 11. A negyven nemzet mind más napon nyitotta meg kiállítását, A magyarok és a franciák kiállításán magam is jelen voltam. Mi magyarok ugyancsak kitettünk magunkért. Nemcsak elsők voltunk azok között, akik terminusra készek lettünk, de a megnyitást Miklós Ödön jóvoltából ünnepivé tettük. A daliás Miklós diszmagyarban olyan takaros olasz beszédet mondott, hogy az olasz lapok elvoltak ragadtatva. Az „ungarese" iránt való nemzeti szeretet abban is megnyilatkozott, hogy igen sokan és Róma legelőkelőbb társadalma vett részt, élén a kistermetű olasz királylyal és fejedelmi megjelenésű szép feleségével, Elenával. Egészen más volt a franciák kiállítása. Alig volt hatvan ember a teremben. Magyar létemre majd leestem a csodálkozástól, látva egy minden ünnepies szertartás nélkül való királyi fogadtatást és megnyitásnak mondott e féle bevezető beszédet: „Erre tartson Fölséged !" Elmondotta ezt a francia nagykövet, aki a szép Elenét vezette karon, mig udvariasan a kis termetű Vittorió, a nagykövet nejének nyújtotta karját. A fogadtatás gyöngéd fejbiccentés volt és semmi több ; a fogadó beszéd pedig olyan egy pár szó, amivel a döbröközi korcsmáros is kedveskedik vendégének. Hogy mit lehet most Rómában, ahol a rózsa áprilisban javában nyilik, virágból tetszetősét a szem elé varázsolni, meghatva és elfogódva szemléltem a vesztibülben. Maga a kiállítás nem képviseli Franciaország ötven éves pikturáját. Mintha a nagyjaikat sajnálták volna elküldeni. Az egyik terem a francia akademista festőké, a többi hét a színpompás simbolista és ultra-simbolistáké s hogy micsoda groteszkségre képes a párisi ecset, azt több kép mutatja. Excellálnak a francia festők az anyaság magasztalásában. De az is igaz, hogy erre lelkesíteni kell a francia asszonyokat. Általában a franciák nem kötöttek valami nagy becsvágyat ehhez a nemzetközi versenyhez. Régebbről alig adtak; a maiból is nagyjaikat nélkülözzük. Aki innét kívánna tájékozódni a franciák művészi nagyságáról, azok rossz helyre jönnének tanulni. Egész másként festünk mi. Mi odavittünk apait, anyait. Miklós Ödön kormánybiztos fáradhatatlan agilitása és Karlovszky művészi keze csináltak itt csodát. Közel ötszáz kép és műtárgyunk van s a tizenkét teremből egy egészen Munkácsyé. A Cohsummatum estelőtt láttam talián papot imádkozni s százakat megilletődve szemlélni és a mü-