Esztergom és Vidéke, 1911

1911-04-23 / 31.szám

nem kaptak s a 74 éves szőgyéni körorvos volt kénytelen a farnadi körorvosi teendőket is ellátni, jóllehet már többször kérelmezte a munkában megöregedett érdemes férfiú nyugdíjba való helyezését. A legutóbbi közigazgatási ülésen mutatott rá a vármegye főorvosa arra a szomorú állapotra, amelyben a körorvosok nyugdíjazása ma van. A belügyi kormány még 1908-ban a törvényben mondatta ki, hogy a következő évben az orvosok nyugdijkérdése törvényileg megalkotandó, de elmúlt azóta 909 is, sőt már 911-ben vagyunk és még mindig nincs megalkotva a körorvosok nyugdijviszonya. Hogy ennek a sürgős kérdésnek elodázása mily állapotokat teremt, mutatja a 75 éves szőgyéni körorvos példája, aki 34 évi közszolgálat után megrokkant térdekkel és elgyötört testtel ott áll, hogy 35 évi orvosi működése után ahhoz fordulhat, aki a mezők liliomait felruházza és az erdők madarait táplálja. Ez csak a szegény körorvos ügye, de nyomában előtűnik a szőgyéni és farnadi orvosi kör állapota is, Mi lesz itt, ha e körorvos 74 évvel a vállán nyugalomba megy? Tisztelet, hála és becsülés személyének, de mi tudjuk, hogy az öreg orvos már nem fiatal, és ha még oly munkabíró is volna, két kör egészségügyére vigyázni még fiatal orvosnak is sok gondot ad. Nem kevésbé jobban áll a muzslai kör egézségügye. Mióta a párkányi járási székhely Muzsláról elvitetett, a járásorvos egyúttal a muzslai körorvosi teendőket is végzi. A háromszori hirdetésre pályázó nem akadván, a főszolgabíró őt helyettesitette a körorvosi állásra. lesz az magyar nép nélkül? S milyen lapja a magyar történetnek, hogy a magyar uralom alatt hagyta ott hazáját a magyarság! — Csak gyár volna itt, mint Miskolczon van! — vélekedik az egyik. — Elvégezünk .mi már akármilyen munkát, nem válogat többé a magyar ember, — ümmög a másik. Besötétült már, mikor a kövesdi állomáson a vonatomra várakoztam. Egy-csomó asszony, meg gyerek ünneplőben várta az urát, az édes apját, akik éjjel egy órakor fognak megérkezni. Dehogy maradt volna otthon Matyika; megígérte, el sem alszik, csak vigye ki anya apa elé a vonathoz ; nem is alszik, százránczu bő gatyájában (mert a kövesdi gyerek is azt visel, ha fiu, höndörgöt, ha leány) ott futkos és hanczurozik a többi gyerekkel... ők még sokáig fognak várakozni, mikor én már régen Budapesten leszek, mert az én vonatom csakhamar megérkezett. Egy csomó ismerőssel találkoztam az egyik fülkében, akik alsóztak. Vig hangulat a kocsiban végesvégig, hangos vitatkozások a különböző szakaszokban. Nem csoda! Csupa értelmiség volt együtt, tisztviselők, nagyiparosok, honatyák, egy-egy épitész, egy-egy művész. Amilyen csöndesek, szűkszavúak voltak a parasztjaim, oly zajosak, követelők az urak. Mert ők sincsenek megelégedve semmivel, kivált a jövedelmükkel. Az kevés, igen kevés. Senki sincs megfizetve érdeme szerint, az állam dehogy is méltányol. Itt tehát újra azt látjuk, hogy egy már nem épen munkabíró orvos két állást tölt be, sőt olyformán, 4hogy mint járásorvos önnmagának a körorvosnak ellenőrzője. Hogy ily állapotok nincsenek a közegészségügy hasznára, azt talán felesleges is lenne bizonyítanunk. A párkányi járásban tehát a szőgyéni és farnadi, valamint a muzslai, illetve kéméndi körorvosi állások nélkülözik azt a rátermett, munkabíró orvost, aki meg tud felelni azoknak a fontos és felelőségteljes követelményeknek, amelyeket az egyre szaporodó közegészségügyi kívánalmak a vállaira rónak. Éppen itt a 12-ik órája e kérdés minél előbb való rendezésének! A jegyzőegyesület közgyűlése. (Folytatás.) (Lévay Sándor jegyzőegyesületi elnök beszámolójából.) Minden számot tevő, de meg az ahhoz nem értő tényezőnek is vesszőparipája napjainkban a közigazgatás reformja. Mindenki uj eszméket vet a felszínre, de végeredményében mindenki csak oda ér, hogy Valamit tenni kell, igy nem maradhat. A nagybecskereki községi és közigazgatási tanfolyam igazgatója súlyos panaszát részben téves helyre címezte. Mert ugy látszik a közigazgatási tanfolyamra jelentkező ifjaknak csak túlnyomó része nem ért a közigazgatási teendőkhöz, mig oda fenn lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy nemcsak a közigazgatás teendőihez nem értnek, mert csupa elvekből, elmeletekből és doktrínákból nem lehet törvényt csinálni, — de a törvény legelemibb fogalmával sincsenek tisztában, mert ha tisztában volnának, nem kísérelnék meg a törvényben biztosított jogokat egyszerűen eltörülni. S ha igaz az, hogy a magyar állam szervei között, a melyekben az állami életműködés kifejezésre jut, az összes hatósági tényezők között a közigazgatás áll leghátul, annak egyedüli oka a törvényhozás. Mert a közigazgatás — talán még inkább, mint a politika — az exigentiák tudomáA tisztviselő, aki tizenegykor jár be, hogy egy órakor ismét haza mehessen s a közbeeső időt kartársi tereferével tölti, bosszús, hogy már három éve nem lépett elő. ~ Megzápolunk! Sajnálják azt a pár rongyos forintot. Mintha az a költségvetés nem birna el még egy pár segédtitkárságot. A hogy a költségvetés szót kiejtette, mindegyiknek akadt kivánsága, — jobban mondva közszükséglete, amit bele kell venni a költségvetésbe. — Azt mondják: nincs pénz! „Az nem ok, hát hadd legyen ! Kell lenni!" Ebben az egész szakasz egyetért. Az iparos, aki nagyobb megrendelést sürget gyára számára s kit azal biztatnak : „Majd ha pénz lesz!" a képfaragó, aki fel van háborodva, hogy még olyan kevés a szobrunk; az épitész, akinek egy előirányzatát le kellett szállítani . . . mind . .. mind elégedetlen ! Mindegyik azt tartja, hogy „ebben az egyben nem szabad fukarkodni, takarékoskodjanak másban"— Ez aztán kormány! — Ez aztán rendszer! — Ilyen ország! Vártam, hogy itt hagyják ezt az országot; de nem teszik. Senki sem szándékozik kivándorolni ; az nem értelmiségnek való mulatság! — Szervezni kell állásokat.. . kreálni . . . szisztemizálni! . . . Akárhogy dübörgött a vonat, túlharsogták ezek az örökké visszatérő szavak : Kreálás . . . nya. Ezek teljes felismerésétől és helyes mérlegelésétől függ tehát azon redszer megalkotása, mely alkalmas legyen arra, hogy ugy a kormányzók, mint a kormányzottak [igényeit kielégítve, az állam egységes fejlődését biztositsa. Azonban ettől mi Magyarországon messze vagyunk, mert az uj kor szelleme minden hatósági szervet megérintett, mindenütt észlelhetők kisebbnagyobb fokú újítások, csupán a közigazgatás szerve maradt a hagyományos régi, azobban nemcsak lent, de fent is. Magyarország vármegyéi még mindig a tekintetes Karok és Rendek idejét élik. Félve körülbástyázott. sáncaikba idegen elem vezető szerepet talán soha, irányító szerepre is csak egyes kiváltságos és mondhatjuk szerencsés elme tehet szert. Mert közigazgatásunk színvonalának emelése nem egyedül a tanfolyamok kiterjesztésétől, az elméleti képzettség emelésétől függ. S mindaddig mig ugy a társadalomban mint a törvényhozásban meg nem változik azon megcsontosodott téves hit, hogy a községi jegyző másra, mint a felsőbb hatóságok akaratának végrehajtására nem való, nem alkalmas, addig a községi jegyzők bármily kifogástalan működése sem lesz képes a község igényeit kielégíteni, mert hiányozni fog az ezen kielégítéshez szükséges kölcsönös bizalom. Pedig a közélet mánkásainak nemesebb jutalmuk nem lehet, mint az, ha az arra hivatottak nyíltan elismerik, hogy kifejtett működésükkel a közjót eredményesen szolgálják. A magyar jegyzői kar mindent megtett arra, hogy ezen ósdi hagyományos felfogás ködös légkörét egy tisztultab atmosferával vegye körül, de dacára az ész intéseinek a hagyományok erejének, mégis oly nehezen bírtuk ezen célt megközelíteni. Miért ? mert nem hiányoztak ellenségeink, hogy a feladatot részünkre megnehezítsék. A közigazgatás színvonala emelésének a megfelelő törvények alkotásán kivül az egyik és fő eszköz az, ha a községi jegyző felelősségteljes és idegölő munkájáért megfelelő anyagi ellenszolgáltatást kapjon, mert a nagy, magas tudást, széles látkört és feltétlen becsületességet megkívántató jegyző pályát még nayjainkban is a huszadik század és a törvényhozás legnagyabb dicsőségére csak koldusbottal hagyhatjuk el. Ha valahol, ugy nálunk jegyzőknél találó fedezet . . . költségvetés . . . rendszeresítés . . . szervezés . . . S én lassankint elálmosodván, elaludtam és és álmodtam . . . ő ! álmodtam gyönyörűt... A jövő Magyarországot álmodtam meg. Ahol minden foglalkozás és szakma számára lesz rendszeresített állás, a szegénység részére is. Elsőosztályu kisgazda évi 800 korona fizetéssel, 200 korona lakbérrel. Másodosztályú kisgazda évi 600 korona fizetéssel 100 korona lakbérrel. Elsőosztályu napszámos évi 400 korona fizetéssel és 200 korona utiátalánnyal. És igy tovább. És Magyarországon nem csupán a nép fog fizetni a vasúton mint most, hanem annak is lesz igazolványa. És korpótléka, ha nem halad előre elég gyorsan a lajtorján. És drágasági pótléka. A kereskedő, az iparos, mind. . . mind rendszeresítve volt és nyugdíjigénnyel kinevezve... S hogy ki fedezte mindezt? Milyen kérdés! Hát a nagyvilág, a világhatalmak, melyeknek érdekében volt, hogy Magyarország s a derék jóravaló nemzet meg legyen elégedve. Mi egyszerűen beállítottuk az egyes tételeket a költségvetésbe, a fedezettel nem törődtünk, azt egy Hágában székelő nemzetközi bizottság végezte el, mely havi részletekben szállította be az összegeket a m. kir. pénzügyminiszternek. . . . Minek is érkeztem Budapestre? Minek is kellett felébrednem ebből az édes álomból?