Esztergom és Vidéke, 1911

1911-04-23 / 31.szám

Esztergom, 1911. XXXIII. évfolyam 31. szám. Vasárnap, április 23. AZ ESZTERGOMVÁRMEGYEI KÖZSÉGI ÉS KÖRJEGYZŐK EGYESÜLETÉNEK HIVATALOS LAPJA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: ESZTERGOM, „KORONA" SZÁLLODA I. EMELET. TELEFON • Esztergomi és interurbán 38. ' Párkányi 171. Megjelenik vasárnap és csütörtökön Laptulajd. és felelős szerkesztő Dr. Dénes Aladár ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre . . . 12 K Negyed évre . . . 3 K Fél évre .... 6 K Egyes szám ára .14 f, Kéziratot nem adunk vissza. — Nyilttér sora 60 fill. A HÉT. Kell-e törvényhatóság? Amióta a várostól a törvényhatósági jogot elvették, sohasem szűntek meg a városháza hangos jókivánói, hogy legalább egy évben néhányszor vissza ne sírják a boldog állapotokat. Különösen a polgármester hangoztatta tízéves polgármestersége alatt lépten-nyomon, hogy vissza kell szerezni a város régi jogát, mert hát, hogy most már a részek az anyavárossal nemcsak kapcsolva, de össze is vannak drótozva. Szép álmait is ugy szőtte a polgármester, hogy egyszer csak mint egy valóságos és hamisítatlan törvényhatósági jogú város polgármestere kel fel édes szendergéséből. Ez lett volna öreg napjai legnagyobb öröme, tízéves polgár mesterségének legszebb vívmánya. Akkor tudta volna legalább, hogy tiz évig miért szaporodott fel pótadókban áldásos működése nyomán a város közterhe. Mert egy törvényhatósági jogú város polgármestersége — az már valami. Annak nyomán hull az áldás, már nem ugyan a városra, de annál inkább a fejére. Már csak a népszámlálás eredményét várta, de sietős várakozásában előre is jósoltatta, hogy Esztergom lakossága most elérte a 20,000-et. Találgattak, kombináltak, mi lesz ezután, amidőn beütött a krach, amely Wimmer Imre összes reménységét letörte. Kisült, még pedig a leghitelesebb formában, hogy bizony szerény és szegény városkánk tiz év alatt nemcsak, hogy nem emelkedett, gyarapodott, de — minden erőlködés dacára is — lakoságában megfogyatkozott. 1900-ban volt ugyanis a városnak 17,909 lakosa, mig most csak 17,763, tehát 146-al fogytunk, ennyivel kevesebben lettünk. Oda tehát most már a törvényhatósági polgármesterség, oda a tízéves kormányzás egyetlen remélt eredménye s Wimmer Imre számítása reményei romjain folyton azon tűnődik, hogy hát tiz év alatt mit is csinált ő, ha 146 halandóval kevesebbek és 140 Vo-os pótadóval lettünk többek az ő polgármestersége alatt. Elgondolkozik azon, hogy tiz évig miért is volt, hogy is lehetett ő polgármester, amidőn működésének, közkormányzati tevékenységének alfája és ómegája e 140 percentben domborodik ki. De ő nyugodt lélekkél és még nyugodtabb kezekkel kormányoztatja magát tovább, mert azt hiszi, hogy ha tiz évig voltak érette 17909-en, ezután legfeljebb 146-al kevesebben fogják nyögni városboldogitó kormányzását. Miért engedje magát zavartatni, mikor itt olyan jó mindenki? A körorvosi állások betöltése. Hogy a közegészségügyi viszonyok javulása vagy rosszabodása nagy mértékben függ az orvosi állások számától, az köztudott dolog. A közegészségügy javítására célzott bizonyára a megye hatósága akkor, amidőn nem is oly régen a farnadi orvosi kört megalkotta. Dacára azonban annak, hogy a kör megvan, orvost bele mindezideig még „ESZTERGOM és VIDÉKE" TÁRCÁJA. És néztük néztük, a távolba újból, Álomvilágba járva képekér', És láttuk, láttuk a vonal futását, Ahol az ég a földdel összeér. Óh, mért is kell a hulló falevélnek A méla csendet felrezzenteni? Szétüzni az álmot az ébredésnek, Mikor álmodni oly isteni! . . . Most már gyalogszert ballagunk az uton, Szárnyatlan lelkünk mankója a hit, S szedjük fanyalgó istenfélelemmel A vén idő vigasztalásait. S ahogy megyünk, mindig világosabb lesz, Hogy a jó utat most értük csak el, Ki kétkedik még, annak a közelgő Örök világosság majd megfelel. Im ott a kert, a csend és béke kertje, Sok néma kő benn, iratos, fehér: Ott, ott lesz ama domb mögött bizonnyal, Ahol az ég a földdel összeér. Szávay Gyula Mezőkövesdi hangulat. Irta: Bérezik Árpád. Beszélgetve a mezőkövesdi matyókkal, megállapítom, hogy a nagy tömeget a kényszerűség hajtja ki Amerikába. — Nem szívesen megyünk mi oda, hiszen szeretjük a hazánkat és itthon hagyjuk a családunkat ... De ki kell mennünk kénytelenségből. Már én is azon gondolkozom, hogy kimenjek, mert nem lehet itt se boldogulni, sc megélni! — mondotta egyikük. Aki ezeket elpanaszolta, az egy igen értelmes kisgazda volt, kinek nyolc holdja van és nyolc gyermeke. Legnagyobb baj, hogy télen nincs munka. Ott állnak olyankor a fogadó előtt hosszú sorban a „heverő legények". — Ha azok az urak Pestről lejönnének és benéznének hozzánk, sokat mondhatnánk el nekik — Kenyér! ... Kenyéri... Jobban mondva munka! . . . munka!. . . Ez hallatszik alulról végig az országon, — végig a magyarságon. Igen okosan, higgadtan, emberségesen beszélnek ők; csak ugy érzik a {bajokat, a közállapotokat, mint az értelmiség... Az alaphang bus csüggedés — lemondás. . . Ismerik a bajokat, de nem tudnak magukon segíteni, rajtok pedig nem segítenek „odafenn". Mit csináljon hát a szegénység ? Hallgat és — kivándorol. S épen a magyarság! Milyen Magyarország Ahol az ég földdel összeér. Gyermekkorunk mélázó balga vágyát Hányszor rászedte a csalóka tér: Hányszor hívott, csalt a tünde vonalhoz, Ahol az ég a földdel összeér. Botorka lábbal, aprózva, szaladva Majd hogy elértük néha-néha már, De hogyha közben kissé megpihentünk. Mindjárt odébb állt a hűtlen határ. Óh, mért is kellett felvilágosodnunk, Óh, mért nyíltak fel lelkünk szemei ? Mért jött a földrajz-tanár úr, S földgömjével maga Galilei ? . . . Aztán még egyszer, még egyetlenegyszer , Derült fel az a régi szép világ: Mikor a rózsák bimbóba hasadtak S nyíltak, nyíltak a gyenge violák. Mikor az erdő csendje volt a szótár, Mely lékünk titkát mondta nesztelen, Mikor nem volt más se földön, se égen, Csak szerelem, csak édes szerelem. És néztük néztük, a távolba újból, Álomvilágba járva képekér', És láttuk, láttuk a vonal futását, Ahol az ég a földdel összeér. Óh, mért is kell a hulló falevélnek A méla csendet felrezzenteni? Szétüzni az álmot az ébredésnek, Mikor álmodni oly isteni! . . . Most már gyalogszert ballagunk az uton, Szárnyatlan lelkünk mankója a hit, S szedjük fanyalgó istenfélelemmel A vén idő vigasztalásait. S ahogy megyünk, mindig világosabb lesz, Hogy a jó utat most értük csak el, Ki kétkedik még, annak a közelgő Örök világosság majd megfelel. Im ott a kert, a csend és béke kertje, Sok néma kő benn, iratos, fehér: Ott, ott lesz ama domb mögött bizonnyal, Ahol az ég a földdel összeér. Szávay Gyula Mezőkövesdi hangulat. Irta: Bérezik Árpád. Beszélgetve a mezőkövesdi matyókkal, megállapítom, hogy a nagy tömeget a kényszerűség hajtja ki Amerikába. — Nem szívesen megyünk mi oda, hiszen szeretjük a hazánkat és itthon hagyjuk a családunkat ... De ki kell mennünk kénytelenségből. Már én is azon gondolkozom, hogy kimenjek, mert nem lehet itt se boldogulni, sc megélni! — mondotta egyikük. Aki ezeket elpanaszolta, az egy igen értelmes kisgazda volt, kinek nyolc holdja van és nyolc gyermeke. Legnagyobb baj, hogy télen nincs munka. Ott állnak olyankor a fogadó előtt hosszú sorban a „heverő legények". — Ha azok az urak Pestről lejönnének és benéznének hozzánk, sokat mondhatnánk el nekik — Kenyér! ... Kenyéri... Jobban mondva munka! . . . munka!. . . Ez hallatszik alulról végig az országon, — végig a magyarságon. Igen okosan, higgadtan, emberségesen beszélnek ők; csak ugy érzik a {bajokat, a közállapotokat, mint az értelmiség... Az alaphang bus csüggedés — lemondás. . . Ismerik a bajokat, de nem tudnak magukon segíteni, rajtok pedig nem segítenek „odafenn". Mit csináljon hát a szegénység ? Hallgat és — kivándorol. S épen a magyarság! Milyen Magyarország