Esztergom és Vidéke, 1910

1910-01-09 / 3.szám

Megjelenik Vasárnap és csütörtökön. === ElőfizeLési árak : = Egész évre . .12 kor. Negyed évre. . 3 kor. Fél évre ... 6 kor. Egyes szám ára 14 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Felelős szerkesztő D

R- PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók : Dí. Prokopp Gpla és Bpenner Ferenc. Szerkesztőség ós kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők.) Kossuth Lajos (azelőtt Buda) utca 485. szám. ===== Kéziratot nem adunk vissza. ===== Idegenek imádása. A magyar vendégszeretet világszerte ismeretes. Valósággal legendák szólnak róla. De még ezekben sincs túlzás. Mi, szép Magyarország fiai és leányai valóban legéndaszerűen szeretjük vendégeinket. Osi erény ez, melyben más népek velünk nem versenyezhetnek. Köszönetet érte nem várunk, ez egy olyan nemzeti tulajdonság, mely vérünkké vált. Talán a hagyományos ősi magyar vendégszeretet mellékhajtása az a tulajdonságunk, hogy túlságos jóindulattal viseltetünk az idegenek iránt akkor is, ha azok nem vendégeink. Ha ez az érzés abban nyilvánul, hogy megbecsüljük a tőlünk távol eső népek és országok helyes szokásait, igyekezünk megismerkedni követésre méltó tetteikkel s ha arra törekszünk, hogy javunkra hasznosítsuk ipari, kereskedelmi és kulturális vívmányaikat, ennek hatása csak hasznos és áldásos lehet. Szükséges és kívánatos is, hogy sokoldalúságra törekedjünk. Az általános műveltség magkivánja, hogy ne zárkózzunk el a külföldtől, ismerjük és tanulPusztáo. Irta: Ballá Miklós. Bejárom a határt, vállamon a fegyver, Léptem zaja itt, ott egy-egy nyulat felver, Foglyok a vetésben félve szaladgálnak. Mocsaras nádasban vadkacsák bujkálnak. Meg-megdörren a cső, messze hallik hangja A szikes ugarnak piros lesz a hantja. — Jól hord a fegyverem, minden lövés talál, Mindenik lövése azt menydörgi: halál.'. . . Jó öreg szakácsné sorra elsiratja, A mint az ebédhez mossa, tisztogatja. „Kicsi nyulam, mért is kerültél te ide?! Nincs is az uraknak, se lelke se hitel" Az udvaron másnap, — neki a halálnak — Csirkék, libák, pulykák rikoltozva szállnak. — Jó öreg szakácsné hivja, csalogatja : „Csibe, csibe, jertek! Hess el innen nagyjai" Azután kiszemel mindenikből egyet', A legeslegszebbet, a legkövérebbet; Elkapja a szárnyát három nak, vagy négynek, S dalolva vágja le a fejét — szegénynek! . .. juk meg nyelvét, becsüljük és értékesítsük azt, ami arra méltó. De mikor ezt hangoztatjuk, mikor azt mondjuk, hogy adjuk meg mindenkinek és mindennek nemzeti és faji különbség nélkül az őt illető figyelmet és elismerést, ne feledkezzünk meg magunkról, a mienkről. Ne szeressük annyira a külföldieket, hogy ez a mienk rovására essék. Ne imádjuk annyira az idegeneket, hogy ne érvényesülhessen a — magyar. Legyünk soviniszták, hogy lássák meg a távoli idegenek is, ami nálunk meglátásra méltó. Ne mondja senki, hogy ezt felesleges hangoztatni. Aki figyelemmel kiséri az eseményeket, lehetetlen, hogy észre ne vegye azt a bántó jelenséget, mely a saját hazánkbeliek ignorálásábans az idegenek túlságos imádásában nyilvánul. Hiszen tudjuk, hogy ipari, közgazdasági és kulturális téren sokat kell még dolgoznunk, hogy a nálunk fejlettebb országok népével versenyezhessünk, de nem állunk olyan alacsony nivón, hogy szégyenkeznünk kellene. És semmikép sem szolgáltunk rá árra, hogy önmagunk romboljuk le s önmagunk Tretite-et-quarante. (Folyt, és vége.) Mennyi illúziója oszlott párázatta ! Nagy ostobaság lett volna a két loiustól remélni valamit. És a többi ötventől . . . nem, nem, azok közül egyetlen egyet sem fog kockáztatni. Különben is csak kellett pénzének maradnia, a meglehetősen felszaporodott szállodai költség kiegyenlítésére, mert „nagyon bizott abban, hogy nyerni fog." Azután haza is kellett utaznia. Haza ? Kérdés azonban, hogy a férje haza utazott volna-e, ahol váltóóvatolások, szégyen, csőd, tönk, kétségbeesés várta ? De ha haza nem mennek, akkor hova menjenek ? A végzetes pillanat közeledett. A negyven ezer frankot még ma meg kellett nyerni, különben . . . És még sem fog játszani azzal az ötven louissal, melyet az ezerfrankosért kap. Nem, nem és ezerszer nem. Csak váltani fog, s ezt is csak a közönségre való tekintetből. Előhúzta kebléből a hatszorosan összehajtogatott bankjegyet. Egészen meleg és nedves volt. Ez a rongy papir bizonyságot tehetett volna arról, hogy mennyire vert a szive. semmisítsük meg azokat a számottevő eredményeket, melyeket minden téren felmutathatunk. És mégis mit mutat a mindennapi tapasztalat? Azt, hogy például a magyar iparosnak idegen címzés alatt kell forgalomba hozni a munkáját, ha itthon boldogulni akar. Sok esetben ezt kell tennie más hivatásbelieknek is. Iparos, kereskedő, diplomás ember, író, hasonlíthatatlanul könyebben érvényesül idegenben, mint itthon, Mert a magunkéban nem bizunk, a mieinket nem becsüljük meg. A külföldről özönével szállítják hozzánk a silány iparcikkeket, a könyvpiac termékeit s a magyar közönség a legselejtesebbet is készséggel megveszi csupán azért, mert idegen. Hangverseny termeinkben, színházainkban leginkább idegenek munkáit becézik. Hazai művészeink idegen nyelvű énekdarabokat, idegen zeneszámokat adnak elő, noha — hála Istennek — vannak már zeneszerzőink, akiknek magyar munkáival sokkal közvetlenebb hatást lehet elérni. De mi szemet hunyunk az ismert tény előtt, hogy a magyar iparcikkeket külföldön is keresik, hogy a magyar irót, zeneKözönyt erőltetett magára s kibontotta . . . Úgy reszketett a keze . . . Közben a croupierek, a kártyákat a következő „taille"-ra készítették elő. Az első kiosztás vörös volt s a két louis d'ort, mely annyira megkínozta őt, s mely oka volt, hogy már az előbbi „taille"-nél nem távozott az asztaltól, az egyik alkalmazott begereblyézte. Most már igazán itt volt az ideje, hogy felálljon. Mit tehetett volna egyebet ? Közben a játék tovább folyt, s a fekete vagy nyolcszor nyert egymásután. A szegény asszonyka még mindig ott ült, előtte a váltatlan bankóval. Végtelen keserűség fogta el, mikor látta, hogy annyiszor egymásután nyert a fekete, melyben azelőtt annyit bizakodott. Mily kegyetlen, mily álnok, mily gyilkos a sors ? Most már szívesen fölkelt volna, de nem volt hozzávaló ereje. Miért is nem váltotta fel mindjárt a pénzt, az utolsó arany elvesztése után ? Akkor nem kellett volna ezt megérnie. S akkor célját rövidesen elérte volna. Most örömtől sugárzó arccal távozott volna a Mammon e tanyájáról, hol annyi kinban volt része. Ugy ült ott, mint akinek más világban kalandozik a lelke. Fölkelni nem volt képes; úgy érezte, hogy nyomban viszszarogy, ha fölállni próbál. A bankjegy szerzőt most már a külföldön is megbecsülik s szellemi termékeiket készséges elismeréssel honorálják s szívesen fogadják. Mi inkább az idegenek mellé állunk. Mire való ez a túlságos idegenimádás, a mienk rovására ? Furcsa jelenség, de való igaz, hogy sokan, nehogy műveletleneknek látszassanak, nem merik bevallani, hogy ez vagy amaz idegen termék nem tetszik nekik. Ha ez máshonnan jön, annak jónak, szépnek és értékesnek kell lenni, ha minden érzésünk tiltakozik is ilyen meghatározás ellen. Hiába, ez már sajátságos hazai szokás. Énekelünk franciául vagy angolul, noha hallgatóságunk jelentékeny része egy szót sem ért belőle, megtapsoljuk s terjesztjük azt az idegen zenét is, mely nem szép s megvesszük azt az idegen iparcikket, mely értéktelen, dicsőitünk és imádunk mindent, ami idegenből jön. És a mieink tespednek, tengődnek, elpusztulnak. Becsüljük meg és értékesítsük a közművelődés s az általános haladás külföldi vívmányait, de ne főkép az idegenek imádásában merüljön ki a haladás s az általános műveltség iránti törekvésünk. fölváltására már nem is gondolt. Arra még kevésbé, hogy tovább játszék. Most? Ugyan melyik színre tenne ? A fekete széries, mely borzalmasan nagy reményt helyezett, ime, most megjelent, még pedig sokkal alaposabban, mint ahogy az ő céljára szüksége lett volna. Amit azelőtt csak reménységnek tartott, ime most valósággá vált, s egyszersmind kinzó gúnnyá rá nézve. Mitévő legyen ? Messze, nagyon messze szeretett volna lenni az asztaltól; legjobban szeretet volna meghalni. Azonkívül a tervének kudarca után, még más gyötrelem is várakozott rá. Eszébe jutott, hogy mindennek, de mindennek vége, s hogy ő, a férje, a gyermekei . . . Gondolkodni már nem volt képes. A nagy lelki fájdalom elzsibbasztotta minden idegszálát. Meg volt semmisítve. Ekkor valaki megkopogtatta a vállát. Az egyik teremszolga volt, ki „egy louist kért tőle kint várakozó férje számára". Az ilyesmi sokszor megtörtént, ha a közös pénztárca nála volt s a vendéglőben holmi kisebb számlát kellett kiegyenlíteni. — A monsieur egy louis d'ort kér — ismétlé a pincér azon hiszemben, hogy nem hallotta jól,