Esztergom és Vidéke, 1910

1910-11-06 / 86.szám

Vasárnap, november 6. Szerkesztőség és kiadóhivatal: ESZTERGOM, „KORONA" SZÁLLODA I. EMELET. Telefon szám 38. Megjelenik vcsárnap és csütörtökön Laptulajd. és felelős szerkesztő Dr. Dénes Aladár ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre . . . 12 K Negyed évre . . . 3 K Fél évre .... 6 K Egyes szám ára :.... 14 f. Kéziratot nem adunk vissza. — Nyilttér sora 60 fill A hét. A halottak lármája. Akik meghaltak és békén nyugosznak, minden tiszteletünkre érdemesek. Kijár nekik a virág, koszorú, egy-egy köny, bánatos sóhajtás, sőt a rokonok részéről a holtigtartó megemlékezés is. Nem igy a közélet élőhalottjainak, a nyugodni nem tudó demagógoknak. Ezeknek nem jár ki a részvét, a sajnálkozás, mert halott létükre békén nyugodni nem birnak, zajos csatáik és kisded játékaik után ujabb és ujabb játékszer, üres nagydob után látnak és tovább ütik, egyre dörömbölnek, mintegy jelezni akarván, az élőknek, hogy ők még mindig élnek, léteznek, jóllehet létükből a becsület kanóca már elfogyott. Nem most vesztették el ugyan ők a jogot, hogy beszéljenek, szavaljanak, de . •mikor a világ, az emberek oly jók,-hogyne mondjam, együgyűek, akik a lézengők, a hullaszagiiak, a mételyezők szavait is hallgatják és mert meghallgatták, befogadják. A tolvaj fél a világosságtól, a gyilkos kerüli az embereket, a bűnös bűnének tu datában magába szállva elmélkedik, szóval még a gonosztevő is van annyi kímélettel az emberiség iránt, hogy nem zavarja a becsületesek munkáját. Csak a halott, az nem tudja megérteni hogy a hulla, legyen az pára vagy erkölcs nélkül, nem fertőztetheti többé a társadalmat, csak az nem tudja megérteni, hogy mit jelent reájuk nézve: a halottak napja. A lárma, a zaj jól esik bűnös lelkének, a zavar, a lelkek nyugtalanítása, a kiabálás, a hangulatkeltés mind igen jő arra, hogy elfeledtesse az emberekkel bűnét. Fogdmeget kiabál tolvajmódra, nehogy valakinek eszébe jusson a szent Mihály-lova. Drágul minden. Az emberi test táplálására a tej, a hus és a kenyér leginkább szükséges. Igy. tanítják ezt az iskolában a tankönyvekből a jó tanító-nénik és tanitó-bácsik. Csak azt nem mondják meg, hogy ezt a három „leginkább szükséges" élelmiszert kennan 4^ ^ . Mert ha akarok venni tejet és hust, akkor nem marad kenyérre. Ha még kenyeret és tejet veszek, akkor nem lesz husravalóm. Esztergomban teljesen igy van. Tejet pénzért se lehet kapni, mert a környéken a tehenek között kiütött szájés körömfájás miatt a behozatali tilalmat mondotta ki a hatóság. Kenyérnek való az idén kevés termett, de ha veszek is, az csak arra jó hogy még éhesebb legyek tőle. Pék süteménytől és kenyértől jóllakott embert még nem, de fel puffadtat és megundorodottat már láttam. Jövőre se lesz ez különben, mert a mezei kártékony hörcsögök és egerek a szántóföldön, a nekik felteritett vetésabroszon már előre lakmározzak a kenyérnek valót. Irtani nem irtják, minek is? nem bántják azok a városházát. A harmadik, az emberi test táplálására leginkább szükséges élelmi cikk a hus. Erről a városházán három évvel ezelőtt azt tartották, hogy csak akkor jó, ha olcsó és ha hatósági. E véleményüket eddig se meg nem erősítették, se meg nem cáfolták. Polgármester ur, tisztelt közgyűlés, nyilatkozzanak, itt az idő, hatósági vagy magán m^zár.s/éke£ óhajtanak-e felállítani. A tapasztalat a legjobb mester s miután ez meg volt, már egyszer, talán e révén sikerül a mai húsárakat hatósági konkurenciával leszorítani. Mert a mostani horribilis emelkedés után csak ebben van az összes reménységünk ! ? ! „ESZTERGOM és VIDÉKE" TÁRCÁJA. A hinár csókja. Irta: Zsoldos László. A Duna partján sétáltam a halkan zizzenő nyári alkonyatban, hallgatva a tücskök ciripelését s a-békák brekegését, amely a kőhajításnyira sötétlő kicsiny szigettől húzódó nádasból zsongott ritmikusan felém. Amint igy lassan álmodozva mendegélek a nedves fövényen, egyszerre csak előttem terem szapora ugrándozással egy zöld béka. A lábam előtt megállt és én tisztán láttam, hogy kidülledt szemével reám tekint. Igen szeretem az állatokat, s azért én is megálltam egy pillanatig, farkasszemet nézve a békával a suttogó félhomályban. A kis állat pedig, nekibátorodva jóindulatú fellépésemtől, nagyot kuruttyolt: Aki érti az állatok hangját, mint ahogyan — talán nem dicsekvés, ha mondom, sok évi megfigyelés után nekem is sikerült megérteni, — annak ez a kurutyszó körülbelül ezt jelenthette: — Tisztelt uraság, mit keres itt este a Duna partján ? Nem akartam rossz nevelésünek látszani, tehát nem ugy brekegve, hanem magas emberi beszédben, — ezt feleltem neki. — Béka barátom, én festő vagyok és Hangulatot keresek itt este a Duna vize partján. — Hangulatot ? brekkent vissza csodálkozva a zöld jószág. És olyan furán ugrott szava mellé, mintha csak azt akarta volna jelezni

: ezzel az ugrással, hogy nevet rajtam. Hangulatot? tisztelt uraság ? Boszusan pillantottam a konfidens állatra és nagyot toppantottam lábammal. — Ej, hát még csúfolódni akarsz velem ? Az eleven zöldség mégszeppent. — Dehogy akarok én veled csúfolódni' jó uraság, csupán egy titkot akarok elárulni neked, ha meghallgatod. A titok az, hogy itt a nádas szélén a hínárban (s e szónál kissé balra ugrott a viz partja felé) már a nyár eleje óta fekszik egy sárga hajú leány. — Mit beszélsz ? szóltam közbe izgatottan. De a zöld béka nyugodtan folytatta: — Igen, sárga haju. Vagyis tulajdonképpen már zöld haju, mert odalent minálunk mindent zöldre festenek. Amikor lekerült hozzánk az a leány, hát én emlékszem rá, szép volt és fiatal, hanem azóta megrutult, ^felpuffadt, szétmállott és megöregedett. Erről a leányról tudok én egy hangulatos dolgot. — Meghallgatod, jó uraság ? — Kíváncsian pislogott rám, mialatt én botomra támaszkodva, merengő gondolattal tekintettem a nádas felé. A zöld béka pediglen tovább brekegte : .. — Hát, uraság, az a szép sárga haju leány tavaly még itt sétált minden alkonyatkor egy barna fiatalemberrel. Egymás kezét fogták, vagy karonfogva mentek és suttogó hangon beszélgettek. Szerelmes pár volt. Egyszer azután, bíboros naplementekor, a barna fiatal ember átunszolta a leányt a fahídon és akkor átmentek a szigetre. A leány ellenkezett, azt láttam, tétován lépett rá a hid padlójára, de végre mégis engedelmeskedett a férfinak, átment vele a szigetre. Mire visszatértek, már rég fent volt a hold és én amonnan a vizből csupán azt láttam, hogy a férfi hevesen átkarolja a ieány derekát és a leány piheg, ajka remeg. Attól fogva minden alkonyatkor az lett a vége a sétának, hogy a szerelmes pár átrándult a szigetre és késő holdvilágnál tért vissza a hidon. Meg nem foghattam, tisztelt uraság, hogy mit kereshettek a szigeten. Mert ilyesmi nálunk békáknál nem szokás. Később elmondta nekem egy tücsök, hogy a i szigeten sürü lombok közt rejtőzködik egy ház és abban a házban minden