Esztergom és Vidéke, 1910

1910-11-06 / 86.szám

2. ESZTERGQM es VIDÉKE A sirok ünnepe. Verőfényes nap ragyogott le kedden, a sirok ünnepén, amely a kegyelet és az emlékezés napja volt. A szivek mélyéről felbuzgó kegyeletes érzéssel sietett mindenki a temetőbe, hogy könnyel és virággal áldozzon elhunyt kedvesei emlékének. Olyan ezen a napon a csendes temető, mint egy virágos kert a nyár színes pompájában, vagy mint egy kertész üvegháza, amely az örökzöldtől kezdve tömve van ezer színben pompázó virágokkal. Az esztergomi temetők csodálatos változáson mennek át október végén. Máskor alig jár ember az immár szépen elrendezett utakon, csupán akkor szokott benépesülni, amikor lassú léptekkel gyászkocsi vonul be a temető kapuján, a gyászolók és résztvevők százaitól kisérve. Imigy a halottak ünnepén aztán mindenki siet, ha csak egy virágszáüal is ki a temetőbe, hogy letegye áldozatát a kedves sirra. Mindazok a virágok és koszorúk, amik ilyenkor a temetőbe vándorolnak, az emlékezés szárnyai, amik bennünket elhunyt keeveseinkhez visznek, vagy még inkább lehozzák őket mihozzánk, abból a föllebbenthetetlen fátyollal eltakart égi magasságból, ahol őket sejtjük. Séta a temetőben. Megelevenült egy napra a holtak városa. Reggeltől estig oda zarándokolt kedden az eleven város. Szomorú füzek, akácok sárgáló lombjai alá odavarázsolta néhány órára a Kegyelet az életet hirdető nyárt: behintve virágokkal a csöndes lakók szomorú hajlékait. Ahol hivalkodni akart, egész virágerdőt boritott a máskor talán kopár, sőt burjános sírokra, ahova azonban az emlékezés vezette, oda csak egy csokrot vagy koszorút vitt nem az összegyűlt tömeg szeméi gyönyörködtetésére, hanem az elhunyt, az elvesztett kedvesnek. De sokszor meg is feledkezett ám a felette szorgos kegyelet: még egy virágszálacskát, egy apró égő gyertyácskát sem juttatva a besüppedt sirok fölé. Akik ezek alatt porladoznak, azok — ugy tetszik — mindenki számára meg haltak. Hát tévedett volna az a tudós, az a nagy filozófus, aki hirdette és dicsőitette a temető egyenlőségét ? Ugy lehet — igen ! Egyébként hiszen maga a Kegyelet sem olyan ám mindig, ahogyan halottak napjának előestéjén látjuk. Szürke hétköznapokon megismerhetjük. . . Sétát tettem a holtak városában. Nem a látványosságra összesereglett tömeg vásári zajában, hanem a kora délelőtti órákban, amikor az özvegyek, az apák, az anyák, a testvérek, a rokonok zarándokoltak el kedveseik sírjaihoz, hogy a Kegyelet csokorba fűzött, koszorúba font virágaival felékesítsék és meggyújtsák fölöttük az Emlékezés apró őrtüzeit. A ragyogó napsugárban megannyi brillfántoknak tűntek föl a fájó és mégis jóleső emlékezés könycseppjei, amelyeket az élőváros hullatott a halottak városára. Egyik sírnál összegörnyedt aggastyán, a másiknál madonnaarcu hajadon, amott egy apró kis árva, emitt egy soha nem felejtő özvegy sir, zokog, hullatja könnyeit, harmatossá téve most hozott virágait. Minden kis sirhalom egy egy oltár, melynél a büszke, a gőgös Élet meggörnyedve imádkozik és reá gondol az utolsó órára. . . * A mi temetőink nem a fényűző holtak városa. Amilyen egyszerű, puritán az élőváros, olyan a holtak városa is. Alig látunk itt a kegyelettel gondozott sirok között az egyenlőséget sértően messze kiemelkedő kriptákat, sirszobrokat. A hivalkodó kegyelet sem igyekszik megbontani a fölemelő egyszerűség harmóniáját. Végig menve a halottak városa sok szűk kis utcáin, a szomorú hajlékok egymásután megállásra késztetnek. Itt is, ott is egy-egy név tűnik szemembe, amelyek szorosan össze vannak nőve az élőváros fejlődésével, kulturális haladásával. Ha ilyenkor, halottak napján, az ember végigjárja a temetőt, mennyi ismerős akad, akit már felejtett s 1910." november 6. megdöobenve kérdi önmagától: hat rtaárj ez is meghall:JP. S_ilyen«or érezzül--, milyen jő, hogyH

;

an~€gy nap, amífcor^felgyul^^^mté^v/ kezes szövétneke, s a

v kegyeletes>n'3pón az elköltözőiteké az élő sokaság minden szeretete és gyöngédsége. Ez az egy nap az, mikor élettől elevenségtől lüktető várossá lesz a temető és kihalt, csöndes várossá Esztergom. * És a virágillatos holtak városában száll az ima az Ur zsámolyához, mindnyájunkat figyelmeztetve a kápolna kis lélekharangja: hogy porból lettünk, porrá leszünk . . . alkonyat után minden este meggyulladt egy gyertya és a gyertya-világnál, bent a szobában, ölelkeznek a szerelmesek és ettől az öleléstől a nyápic gyertya elalszik. — Ostoba ! — dünnyögtem önkénytelenül, hogy lehet olyankor neki elaludni ? — Na igen, szőtte tovább a különös történetet a béka, sajátszerüleg brekegve, én is ezt mondtam a tücsöknek. A tücsök pedig elszégyelte magát és hatalmasat szökkenve távozott. Ősszel, hűvös estéken elmaradozott a viz partjáról a pár s azóta egész télen át nem láttam. Most a melegedő tavasszal azonban újra megjelentek. De mindketten mintha megváltoztak volna. A sárgahaju lány talán „meghízott", *a barna fiatalember pedig okvetlenül elhidegült. Nem suttogott többé, hanem olykor kiabált, a nő pedig sirt, vagy esdeklő arccal tekintett ilyenkor a fiatalemberre. Egyszer aztán mi történt? Én ott gubasztottam a szokott helyemen a nádas szélén, mikor itt a parton megjelent a férfi, meg a leány. És — senki sem volt rajtunk kívül, nagy indulatosan beszéltek egymással. A leány lebukott a földre és karjával átkarolta a másiknak a lábát. — Gábor, gondolj a te magzatodra. Gábor pedig, — csak ekkor tudtam meg a nevét — kibontakozott az ölelésből és durván felelt : — Nekem a jövőmre kell gondolni, Irma ! Én sohasem vehetlek féleségül. A boldogtalan, mert bizonyára boldogtalan volt, ugyebár tisztelt uraság? (Hát persze, hogy boldogtalan volt te együgyű kis béka) — a boldogtalan nő ekkor, mintha villamos áram futott volna végig a testén, gyorsan felállt és szikrázó szemmel csak ennyit mondott: — Nahát, akkor az Isten irgalmazzon néked, Gábor! És szót sem szólva többet, elszántan a hidra sietett. A barna fiatalember utánna kiáltott: — Irma, legyen eszed ! Isten megáldjon. És meg sem várva, mit felel talán a leány, sarkon fordult, lassú, de határozott járással elment a*"falu irányába. — Még csak vissza sem nézett egyszer sem. A leány meredten tekintett utánna a hídról. Aztán, amikor már egészen eltűnt a férfi alakja az ösvényen, akkor hirtelen átvetette magát az alacsony korláton a vizbe. — Édes magzatom! — Csobbanás hallatszott és a hínár, ott a hidláb alatt magához ölelte a leányt és azóta mindig olyan szorosan öleli magához, mintha csak kárpótolni akarná a barna fiatalember öleléséért, aki őt otthagyta. Szólott a béka és mégegyszer rám meresztettek idülledt szemét, elégült brekegéssel kérdezte: — Hát nem szép nyáresti hangulat ez, tisztelt uraság ? Községi választások. Korszakos fontosságú dátum lesz a községi választások ideje városunk történetében. Ekkor fog elválni, hogy az üres kritizálgatás, a nagy hang, a hazaffyas póz és a politikai gyűlölködés lesz-e továbbra is az uralkodó planéta a városi közgyűlésen, vagy pedig a képviselőtestület azon elemeit, melvek egy ötletszerű felbuzdulásnak köszönik eredetüket, elsöpri-e a polgárság akarata? Ez lesz a döntő nap, mely e kérdést ebben vagy abban az irányban meg fogja oldani. Ekkor méri össze erejét a polgárság két markánsan kialakult csoportja, a számban és súlyban egyaránt többséget képező nemzeti munkapárt s a jócskán megcsappant Kossuth- és Justhpárti ellenzék. Minden józanul gondolkodó polgár azt a felfogást vallja, hogy nem lehet közömbös városunk jövő fejlődésére nézve, kikre bizassék az intézkedés joga legvitálisabb érdekeink felett. A választóknak a legkomolyabb megfontolás után kell ebben a kérdésben dönteniök. -Hangzatos frázisok, üres jelszavak helyett a közérdek és annak előmozdítása s a képviselőtestület színvonalának emelésére való törekvés kell, hogy irányadóul szolgáljon a szavazatok leadásánál. Amint nincs helye a zöld asztalnál olyan embereknek, kik a legkisebb önkormányzati kérdést is politikai pártszempontok vagy személyes ellenségeskedés szerint bírálják el s képtelenek szabadulni egyes nagyhangú vezérkolomposok suggestiója alól, éppen ugy nem való a bizottságba az olyan polgár sem, akinek közdolgokban nincs önálló Ítélőképessége s igy csak mint egyszerű szavazógép szerepelhet a napirendre tűzött ügyek eldöntésénél. S el kell oszlatnunk itt még egy nagy félreértést is, mert a publikum nagy része ma is azt gondolja, hogv a képviselőtestületi tagválasztás politikai kérdés s min} ilyennek szintén a pártszem pontok szerint kell igazodnia. Ámde ez nem igy van. A mi álláspontunk s ez az egyedüli helyes álláspont, mindenkor kizárni kívánta az autonómia tanácskozó terméből a politikai pártoskodást, a köz dolgainak politikai szemüvegen át való elbírálását. Ezért kárhoztattuk mindig az e felfogás ellen törő irányzatot s kárhoztatjuk ma is. Régi tradíciója voit e /város közönségének, hogy a képviselőtestület értelmi és erkölcsi színvonalának emelése mellett, e helyen a polgárság minden rétege, sőt a különböző vallásfelekezetek is arányos és méltó képviselettel bírjanak. Feltétlenül távol tartandók azonban e békés és komoly munkára hivatott testületből mindazok, kik a demagógia üres szalmáját csépelik s kik a mindenáron való gáncsolódással e munkásság kerékkötőiül szolgálhatnának. Ez volt a mi felfogásunk mindig s nincs okunk ma sem attól eltérni. Sőt. Még erősebben, még nyomatékosabban hangoztatjuk ez álláspontunkat most, midőn a lefolyt hat esztendő szomorú tapasztalatai nekünk adtak igazat, midőn látjuk, hogy az-az uj áramlat, mely néhány évvel ezelőtt felszínre került s a képviselőtestületet csaknem egészen kivetkőztette régi jellegéből s valóságos