Esztergom és Vidéke, 1910
1910-10-30 / 85.szám
«ly^*Ti 85. Vasárnap, október 30. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Esztergom, „KORONA" szálloda I. emelet. Telefon szám 38. Megjelenik vasárnap és csütörtökön. Laptulajdonos és felelős szerkesztő Dr. Dénes Aladár. Előfizetési árak: . 12 kor. Negyed évre . . 3 kor 6 kor. Egyes szám ára . 14 fill. Kéziratot nem adunk vissza. — Nyilttér sora 2 kor Egész évre Fél évre . Halottak napja. (ó) Az élőké minden Istenáldotta nap, csak egy nap az esztendőből a halottaké. Pedig sokkal többen vannak azok, akik „voltak." Ez a íöld szakadatlan temető és nincs lépés, melyet ne elporlott embereken tennénk, akik már „por és hamu." A siető, a rohanó élet egy emberöltőre még megkiméli a temetőt, de nem is kell hozzá hosszú élet, hogy az ember lássa, mint vesszi a szántó-vető ember újra munkába a régi temetőt, vagy mint emelkedik gyárkémény a sirok helyén. Hiába ! Az élet oly követelő. A halott pedig olyan csendes és mindennel megbékülő. Pedig, úgy lehet, mig az az utolsó „sóhaj" nem kell útra fagyos ajkán, micsoda Iázandó, micsoda türelmetlen érvényesülni akaró ember volt. A halál mindent kiengesztel. Mert valamennyien részesei vagyunk. És ha mondjuk is és ha érezzük is, hogy „féljük rettegjük a halált", — a hogy az élet küzdelmei nehezebbek és ahogy az élet kelyhéből már eleget hörpententtünk, — eljutunk arra a melankolikus gondolatra, melyet a népdal igy fejez ki: „odalent már nem fáj semmi". És mégis! Most az ő napjukon, a halottak napján valami lelki megigazulással lépjük át a mulandóság kapuját. A sírokon kigyúlt fény a feltámadást simbolizálja, a hulló köny pedig azt, hogy aki jól élt, annak sírján a kegyelet virága nem fagyott el. Hogy érzi ezt a halott ? Halottak napján, a temető borongó hangulatában, melyet az ősz hervadó melankolikája is növel és táplál, — ugy érezzük, hogy a halott tud erről. Szerencsétlen ember, kinek sírján a kegyelet nem gyújtott mécset. Igy kell gondolnunk, hogy élete is olyan csupasz, virágtalan, örömtelen volt, mint sirja. Pedig mit ér ez a rövid, veritékes élet, ha meg nem édesíti, meg nem enyhíti a szeretet. És az az igaz szeretet, mely túléli az embert. A sírra helyezett virágok enyhületét a szívnek és minden van benne a mi nemes, emberi: gyöngédség szeretet, hit és imádság. Valóban nem az életért küzdünk, hanem a szép halálért. Halottainknak legyen csendes nyugovása, az élőknek enyhülete és az e napokban a temető kapuján kilépő szárítsa föl könnyeit. Küzdjön becsülettel az ugy is elkerülhetetlen szép halálért. Az újságírók a hivatalokban. Lukács László pénzügyminiszterről az irigység sem mondhatja, hogy hiú ember, vagy, hogy reklámhajhászó volna. Komoly pénzember, aki egész életében komoly közgazdasági munkával foglalkozott. Valamikor a kabinet gyöngyének hivták azzal, hogy ezt az epithetont nem kisebb személy, mint maga a király adta neki. Pénzügyi körökben Európában nagy tekintély, akiről tudják, hogy semmiféle irrealitásra nem kapható. A napokban aztán az történt, hogy ez a komoly államférfiú magához kéretett vagy harminc újságírót, hogy információt adjon nekik lapjaik számára néhány jövő pénzügyi terveiről. Ha ezt valamelyik közismert hiú államférfi teszi, úgy a közönség hamarosan úgy itéli meg a dolgot, hogy ez az ember a maga és tervei számára reklámot akar csapatni és ezért kerülgeti meg a sajtó embereit. Lukács Lászlóról azonban „ESZTERGOM és VIDÉKE" TftRGlJA. Ösz. — Idegen költők albumából. — Lamartine. Oh ritka lombú fák, köszöntelek Üdv szertehullott sárga levelek! Üdv végső szép napok ! . . . A földnek gyásza Tetszik nekem, mert bánatomnak mása. Merengve járok puszta utakon, S megint oh most utolszór láthatom, Hogy rezg a sápadt fény a lombon által Áll, hogy el tud bánni a homállyal. A természetnek elhal mindene, S oly vonzó, fátyolos tekintete, Miként ha jó barát, végsőt sóhajtva, Felénk mosolyg, aztán lezárul ajka. Én is, hogy létem napja letelik, Siratom újra hunyt reményeit? Megfordulok, s irigyen végig nézem A jót, amelyből nem vevém ki részem. Föld napsugár természet! óh vegyed, Vegyed síromnak szélén könnyemet! A fény oly tiszta, olyan illat foly szét A nap a haldokló szemeinek oly szép! Szeretném mostan kiüríteni A kancsót, mely üremes mézzel teli, Amelyből éltet ittam: serlegemben Lehet, hogy benn maradt egy édes cseppem. Egy nap tán meghozhatta volna még A boldogságot, melyet nem lelek! Találtam volna ez embergomolyba Szivet, mely szivem megértette volna! Hulló virág a szélnek adja át A naptól elbúcsúzva illatát ... En meghalok s mint gyászos méla ének Keblemről ugy repül tovább a lélek. Fordította: Radó Antal. Az apa. Irta: Pakots József. (Folytatás és vége.). Nagyon levert lett. Nem szólt senkinek semmit, de másnap ismét rosszul érezte magát. A második héten az idő sem kedvezett annyira, a tengeren bóra volt, hűvös szelek borzongatták meg a part pálmafáit s a betegnek a szobában kellett tartózkodnia. A hét végén pedig megint kérte a számlát és aznap este újra tüdővérzése támadt. Az orvos azt mondta, hogy valami nagy belső felindulás miatt. Nagyon rosz éjszakát töltött rá. Másnap reggel aztán a következő különös parancsot adta ki Marikának — írd meg a Trézsinek, hogy csomagolja be gondosan az édesanyád olajfestésű képét és küldje el ide! A harmadik hétnek is végére járt, amikor a kép megérkezett. Éppen a heti számlát forgatta kezében a beteg. A képet odafüggesztette az ágyával szemközt és mindenkit kiküldött a szobából. Láza lehetett, mert rögtön elkezdett a képpel fennhangon vitatkozni. — Beláthatod, anyjukom édes, hogy nem tehetek róla. Ez a komisz betegség lever a lábamról. Ötszáz pengő forintot költöttem el három hét alatt. Sok, ugy-e nagyon sok ? Az édes lányunktól veszem el. De hát mit csináljak ? Mondd, mit csináljak ? A beteg makacsul nézte a képet és egyre jobban elborult az arca. Aztán keserűen tört ki: — Látom, jól látom, hogy haragszol rám. Igazad van. Meglepem a lányomat. És mi lesz még, Istenem mi lesz még ? Évekig elhúzhatom igy és lassanként elfogom herdálni a lányunk