Esztergom és Vidéke, 1910

1910-02-17 / 14.szám

ESZTERGOM és VIDÉKE. 1 ~. -.V"ttr«Wl.i gyobbik részén apró fehér keresztek sorakoznak. A nagyobbak 20tól 50 év körüliekre vetik árnyékukat. Majdnem minden másodiknál egy-egy tragédiát beszéltek el: gyilkosság áldozata lett, vagy valamelyik gyárban, vagy vasútnál szerencsétlenség érte. Végelgyengülésben elpusztultat nem láttam egyet sem. Végül még egyet: hogyan élnek a magyarok Amerikában. Honfitársaim közül senki sem cáfolhat meg, hogy mikor a barátaim azt mondták: Gyere most nézzük meg a magyarokat, akkor rendesen elvezettek a város szélére, ott találtuk a legszegényesebb faházakat, ahol egyik ház a másikat éri, udvaruk alig van, fa a ház előtt még ritkábban, hanem annál több gyerek viháncol a fekete, vassallakkal feltöltött utca porában. Itt laknak a magyarok. Tehát nem a szép, árnyékos, fasorokkal szegélyezett utcákban, hanem az egyszerűség, a szegénység tanyáján. A magyarok egymás között való életükről pedig talán legjobb, ha semmit sem beszélek. Csupa szomorú, nagyon szomorú részletről kellene beszámolnom. Ami itthon is megvan, az ősi gyűlölség, háborúság, pöröskodés, mert senki a maga jussát nem hagyja — ugyanez megvan Amerikában is csakhogy százszor rikítóbb formában. Az alapját is nagyon könnyen megtaláljuk, mikor eszünkbe jut, hogy mily különböző, sokszor a legsajnálatosabb exisztenciák vándorolnak ki Amerika földjére. Folytonosan kivégzik egymást s annyira általános ez a kivégzési szysztéma, hogy az újságok tekintélye jóformán el is veszett az olvasók előtt. Utána sompolyogtam. Láttam, hogy megvárja, mig Ciliké kijön az utcára s átadja neki a cukrot. Erre egészen elvörösödtem. Ciliké mellett ott tipegett Milike s szomorúan pislogott a Ciliké nagy cukros-zacskójára. — Cukrot szerezni, akármilyen áron! — gondoltam magamban s hazarohantam. Otthon addig kuncorogtam, mig az anyám tiz krajcárt a fejemhez nem vágott. Rohantam boldogan a boltba s vittem melegiberi a cukrot Műikének. Kipirult az arcom, amikor megláttam Miitkét. Eddig nagyon bátor voltam, de most egyszerre a lábamba szállott a bátorság. Elképzeltem, hogy az első nyírásnál sem félek jobban a borbélynál. Hogy is kezdjem ? Mit mondjak Műikének. Odasompolyogtam mögé, hátat fordítottam felé s a kezem hátranyújtva, megböktem a hátát. Milike megfordult s meglepetéssel kérdezte : — Mi az? — Cukor — nyöszörögtem én. — Cukor ? — kérdezte Milike örömmel s hamar elibém került. A szemembe akart nézni, de lesütöttem a szemem. — Miért adod ? kérdezte Milike lassan s már is a cukroscsomag után nyúlt. — Azért, amiért a Fülöp adta a cukrot Cilikének. — Jó — felelte Milike hirtelen — Ciliké a Fülöp menyasszonya. Én pedig a te A magyar ipar. Az ősember, amikor még a barlangokban és a fertőkbe vert cölöpökre épített hajlékaiban vonta meg magát, már az iparhoz is konyított, amint azt kő és csont szerszámai, valamint azoknak kezdetleges díszítése is bizonyítja. Mikor aztán a tűzzel s annak hasznával is megismerkedett, a kőkorszakot hamar nyomon követte a bronz és vaskorszak. Ezen időkre esik őseinknek ázsiai barangolása és megérkezése a Kaukázus környékére, ahol harcászat, vadászat és pásztorélet mindenféle szerszámait ők maguk kolompárolták, fúrták, faragták. Elannyira, hogy azon időben a turányi népek, tehát őseink valának a keleti népek legkeresettebb kézművesei. A magyarok tehát az iparral hamarább ismerkedtek meg, mint a földmíveléssel, amelyre csak később, az állandó letelepülés korában fanyalodtak, úgyszólván megélhetési szükségből s akkor is csak annyi földet túrtak fel, amennyi évi élelmüket betermette. Nevetséges tehát a mai agrárok azon állítása, hogy a magyarok mindenha földmivelők valának elsősorban. Ellenkezőleg, hajdan a harcászaton kivül csakis az iparból és a csere kereskedelemből éldegéltek. Elég egy tekintet az ősmagyarok egyenes leszármazottjaira a székelyekre, akik még ma is megannyi fúró faragó ezermesterek. Sőt bizonyos iparágakat a nyugati népek is tőlük tanultak el, mint pl. a fegyver és szerszámkovácsolást, a kocsikészítést, a bőr sima és prémes feldolgozását, az aba és darócszővést, a gölöncsér munkát, valamint a mindenféle háziipart. • • Való igaz, hogy az I. István, IV. Béla és közben III. Béla által behozott s letelepítet, külföldi kézművesektől is sokat tanultak, legkivált a német mesterektől. A tizenharmadik század végén aztán a német céhrendszer hazánkban is általánosan meghonosult, noha azután is féltékenyen őrizték a speciális magyar ipart kézmiveseink, amint azt századokon keresztül a céhek évkönyvei is tanúsítják, amikoron külön emiitik pl. a német szűcsöt, s külön a magyar szűcsöt, ugyanígy a menyasszonyod leszek. De hát, hogy is hivnak téged ? — Sándi — szóltam én szendén, de még mindig a földet néztem. — Sándi ? Szép név — szólt Milike s egy nagy csokoládégolyót a szájába dugott. Csak most pislantottam reá s észrevettem, hogy fülig piszkos az arca. — Mitől piszkos az arcod? — kérdeztem én. — Lekváros kenyeret ettem — felelt Milike s újra betömött a szájába vagy két darab cukrot. Én csak néztem, hogy tűnik el egymásután a sok finom cukor. Alighogy lecsúszott az egyik darab a Milike torkán, újra megvillant a fehér foga, csámcsogott a kis szája s a papírzacskóból fogyott a cukor. Egy darabig csak pislogtam. Élénk szemjátékkal követtem a Milike kezét a zacskótól a piros szájáig, meg vissza a zacskóhoz. Végre megsokaltam a falánkságot s haragosan rászóltam: — Mind megeszed ? — Mind! — felelte Milike elhatározással — Nagyon jó ! S újra becsúsztatott a szájába egy darab cukrot. Erre aztán elöntött a harag. — Te ... te csúf lekváros ! Milike elvörösödött. — Mit mondtál ? — rebegte ijedten s német szabót, a magyar t szabót, német kovácsot, magyar kovácsot stb. Való-igaz az is, hogy hadakozó nemeseink a kézmíveseket lenézték és a jobbágyságnál alig tartották többre. A királyok azonban tovább láttak és már Nagy Lajos, Zsigmond, legkivált Mátyás király mindenféle kiváltságokkal felruházta őket, mert belátták, hogy az állandó központok, vagyis a nyugati mintára fejlődő városok szaporodása egyenesen ezeknek köszönhető, vagyis a polgárságot ezek képezik. A mohácsi vész, vagyis a hadakozó nemesség hanyatlása után pedig még a haza védelmét is ők látták el, legkivált a végeken, mint pl. Kassán, Késmárkon, Bártfán, Pozsonyban, Bazinban, Modorban, Sopronban, Csáktornyán, Pécsen, Temesváron, Szebenben, Fogarason, Brassóban, valamint bent is Kolozsváron, Váradon, Debrecenben, Budán, Fehérváron, Komáromban stb., amiért a vitézlő céhek révin e városok sorra a szabad királyi jelleget nyerték el. A céhek tehát békében szorgalmasan munkálkodtak, háborús világban pedig oly vitézül védték városaikat, hogy közülök kerültek ki a Thurzók, Fuggerek, Krayak, Kuruc Feják, Thökölyiek, Székely Mózesek le egészen Gábor Áronig. Látni való tehát e rövid vázlatból is, hogy amikor az 1848—49-iki szabadságharc ránk virradt, a teljesen elkorhadt karok és rendek helyébe nem ok nélkül tette Kossuth és Batthyányi az „Iparegyesület" országos társaságát, megerősítve őket a felszabadított jobbágysággal. Tagadhatatlan, hogy a letűnt nemesség helyébe lépett céhesek aztán elbizakodtak és 1872 ben országos törvénynyel kellett megdönteni hatalmukat. Az azóta elfajult szabadiparról aztán bebizonyult, hogy az ipart teljesen lejárta és megint az agrárok kerekedtek felül. Most aztán a vezetők épen azon fáradoznak, hogy a magyar kisipart ismét arra a magaslatra és hatalomra helyezzék vissza, ahol a céhek virágzó korszakaiban volt; annál inkább, mert e tekintetben az 1884. évi revízió még nagyon gyönge kísérlet vala. Ezt pedig az uj ipartörvényen kivül csakis az országosan szervezett iparospárt valósíthatja meg, amely a régi szakképesítéshez való visszatéréssel a kereskedela kis szája tátva maradt, a szeme hirtelen felvillant s kiszaladt a száján. — Csibész! Ennél nagyobb sértés nem érhetett volna. Fölemeltem a tenyeremet s pofonvágtam Milikét. Milike eltátotta a száját s hangosan sírni kezdett, a cukroszacskót pedig leejtette a földre. Nekem sem kellett több. Amint megláttam, hogy a cukros-zacskó lepottyant, hirtelen utána kaptam, fölvettem a földről s szedegetni kezdtem ki belőle a cukrot. Milike mind a két kezét ökölbe szorította, úgy nyomkodta ki a könycseppeket a szeméből s torkaszakadtából kiáltotta: — Po . . . po . . . pofonvágott! Én körülnéztem, de láttam, hogy egyelőre semmi veszedelem nem fenyeget, azért a legnagyobb nyugalommal majszoltam a zacskóban maradt cukrot. Milike egy darabig még nyöszörgött, majd a félszeraét kinyitotta s hirtelen mindkettőt rámmeresztette, majd újra megnyikkant: — Mind megeszi! Rápislantottam, megsajnáltam. No nesze, — szóltam hozzá s odaadtam neki az utolsó darab cukrot. — Nincs több? — kérdezte Milike. Kivette a kezemből az üres papírzacskót, kifordította s végígnyalta a kis, hegyes, piros nyelvével a papirost s mosolyogva rámnézstt. met és ipart ugyan egymástól élesen elválasztja, de a közös politikai együttműködés mind a kettőnek külön-külön való teljes függetlenitését és fellendülését is eredményezi. Az iparospártra tehát nagy feladatok várnak, amelyeknek sikeres megoldása hazánk gazdasági függetlenségét eredményezi. Bucsu lakoma. Azon alkalomból, hogy Gyapay Pál, Esztergom vármegye volt főispánja, méltóságáról történt lemondása folytán a megyétől végleg bucsut vett, a megye és város tisztikara vasárnap este a Magyar Király szállodában igen látogatott bucsuestélyt rendezett, melyen a tisztikaron kivül, a főkáptalan több tagja, majd közéletünk vezető férfiai közül, ugy a társadalom minden osztályából számosan voltak jelen. Hogy Gyapay Pál mennyire közkedvelt volt, azt a bucsu estélyen felhangzott, az őszinteség hangján elmondott tosztok, bucsu szavak igazolták legfényesebben. Elsőnek dr. Perényi Kálmán alispán szóllalt fel, aki a megye közönsége és tisztikara nevében vett bucsut. Szép, tartalmas, poétikus részletekkel ékített beszédében reá mutatott arra, hogy a közszeretetben állott volt főispánja a vármegyének akkor jött, midőn úgymond a Haza borús ege derengeni kezdett, a béke szivárványa ült a Haza egére. Beborult ismét, de reméli, hogy felvirrad még, a várva-várt jobb jövő hajnala. Vimmer Imre polgármester a város közönsége és tisztikara nevében búcsúzott el. Klasszikus szavaiban reá mutatott azokra a jeles tulajdonokra, melyek a távozó főispánt közkedveltté tették. Felemlítette, hogy mennyire szivén hordozta a város felvirágzását s hogy készséggel, örömmel ragadott meg minden alkalmat, mely a város érdekét volt hivatva előmozditani. S ha minden igyekezete nem sikerült, s nem ugy, mint óhajtotta, az csak a még nem consolidált politikai viszonyoknak tudandó be. Bogisich Mihály püspök felszólalásában a távozó főispánt, különösen, mint finom műveltségű politikust mutatta be, aki az ő hatalmát, a vele nem egy politikai né— De a menyasszonyod nem leszek! — s hamiskásan rámhunyoritott. — Miért? —kérdeztem én meglepetten. — Mert pofonvágtál — felelt vissza hirtelen Milike. Elkomolyodott az arcom. Eszembe jutott a Fülöp nagybátyám boldog vőlegénysége s egy kicsit küzködve magammal, Műikére pislogva szóltam : — Hát . .. hát. .. üsd vissza. Üsd vissza Milike. — S felé tartottam az arcomat. Milike csak állt egy darabig szótlanul. Hol fölszaladt, hol leesett a szempillája, majd lágyan, félénken mondta : — Nem, Sándi . . . nem, ütni nem szabad, inkább megpuszizom. S már is felém csucsoritoíta a pici száját. De én rémülten kaptam el a fejemet s zavartan dadogtam : — Nem . . . puszizni nem. Majd hangosabban tettem hozzá: — Belekvározol! Milike hátat fordított s nyalogatta tovább a cukros-zacskó papirjára tapadt csokoládé foltokat. Most én közeledtem hozzá s megfogtam a kezét. — Azért lehetsz a menyasszonyom ! S a kezem a kis kezébe simult. Meg indultunk lassan az utca porában. A cu-~ kor édessége még a szánkban volt.