Esztergom és Vidéke, 1910

1910-09-15 / 72.szám

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Esztergom, „KORONA" szálloda I. emelet. Telefon szám 38. Megjelenik vasárnap és csütörtökön. Felelős szerkesztő: Dr. Dénes Aladár. Előfizetési árak: . 12 kor. Negyed évre . . 3 kor. 6 kor. Egyes szám ára . 14 fill. Kéziratot nem adunk vissza. — Nyilttér sora 60 fillér. Egész évre Fél évre . Vasárnaptól—csütörtökig. A megyeháza. Amiről már azt hittük, hogy nem érjük meg: megkezdődött. A belügyminiszter jóváhagyta végre a vármegyének rakásragyártott tervei közül az elsőt, a Jendrassik Alfréd-féle I-ső számú tervet. Napok kérdése tehát, hogy megkezdődjék a munka, a restaurálás, az omladozó megyeháznak tatarozása. Ha valakinek valóban hosszú életet akartunk kívánni, azt mondottuk, éljen a megyeház építéséig. Ha a megyeieket kérdeztük kivánságaik felől, mind csak azt óhajtották, hogy elsők legyenek a rozoga épületbe a csákányt belevágni. Annyira mentek már a megyeház újjáépítésének nemhivésében az emberek, hogy mindegyre azzal biztatták egymást: mi már azt nem érjük meg. Ez a Luca-széke, ez a teljes egy évtizedig húzódó ügy végre elkészült, a sok közül egy mégis bevált és a megyének, a törvényhatósági közgyűléseknek ez a százfejű hidrája, a megyeház építésének nagy kérdése végre elvégeztetett. A sok munka, a még több szócsata, mely e kérdésből eredt, véget ért, nem különben a kis- és nagybizottságok is befejezték ezzel működésüket. Amit a vármegye urai egy évtizeden át nem birtak megcsinálni, amiért a törvényhatóság számtalanszor kikötött a miniszterrel, amit már mindenki egy folyton nyugtalanító és szabályos időközökben visszatérő nagy kérdőjelnek tekintett, a megyeház építésének ügyét, a város országgyűlési képviselőjének, Kálmán Gusztáv államtitkárnak kellett a megvalósulás stádiumába segíteni. Eddig a megye mindig azt mondotta, hogy ő segiti és viseli gondját a benne lévő városnak. Ez egyszer — úgy hisszük, hogy nem utoljára — a város mondhatja el magáról, hogy most meg ő segítette a megyéthabár közvetve, képviselője által annyira, hogy legalább egy megyéhez méltó székházhoz juttatott! A Kálmán Gusztáv ellen. A városi képviselőtestületnek a létesítendő ércsajtoló és fémérúgyárra vonatkozólag hozott elriasztó határozata, sőt egy, a városhoz és a volt városi ellenzékhez közel álló lap tegnapi vezércikke elvitathatlanul oda enged következtetni, hogy Esztergomban most már tendenciózusan meg fognak akadályozni minden olyan tervet, amelyet Kálmán Gusztáv országgyűlési képviselőnk a város érdekeit előmozdítandó, programmjába felvett. A tendencia világos és tiszta. Dr. Fehér Gyulának és megmaradt párthiveinek most csak egy törekvése van, megakadályozni, csirájában elfojtani és diszkreditálni mindent, ami Kálmán Gusztáv programmjának megvalósulására vezethet. Teszik ezt azért, hogy az államtitkár képviselőnknek ne legyen alkalma a város javára érdemeket szerezni, ne legyen alkalma itt maradandót alkotni és ha majd lejár a ciklus, büszkén verhessék a mellüket Fehérek, mondván : íme az államtitkár nem váltotta be egyetlen igéretét sem! Ezt a taktikát követik ők most és fennen hirdetik a fórumon, hogy ezt ők a „város érdekében" teszik. Mi azonban átlátunk a szitán. És bemutatjuk azt a klikket, amely a saját érdekében a város eminens érdekei ellen ily aknamunkával óhajt manőverezni. Csak az a szomorú, hogy akadnak „ESZTERGOM és VIDÉKÉ" TÁRÖÁJA. Az ezredes leánya. Irta: Ohnet György. (Folyt, és vége.) — Beszéltem az ezredessel .... nagyon szeretetre méltó volt. Igy válaszolt: „ Az ön védencének nincs egy krajcárja sem, az én leányomnak nincs hozománya s igy annyi volna az egész mint az éhséget a szomorúsággal összeházasítani." Az ezredesneK igaza van. Ne gondoljon többet a kisasszonyra. S ha ez fáj önnek, keressen vigasztalást a könyvekben, A tiszt megköszönte, de nem keresett vigasztalódást, hanem jelentkezett Tonkingba és a legközelebbi napokban elhajózott. S mig ő nehéz szivvel a tenger magas hullámain haladt tova, a leány vidáman keringőzött a fényesre kivilágított szalonban. Eltelt két év. A helyőrség ezredese még mindig ad estéket, de a bájos leány, ki annyi sok tisztnek elcsavarta fejét, hiányzik. Az ő atyja, a mostani ezredesnek elődje, egy napon hirtelen meghalt. A fényes, boldog napokat most szomorú napok követték. A sok tiszt, aki a leányt körülrajongta, visszavonult, mert a mostani ezredesnek is volt felesége és leányai, kiknek be kellett mutatni hódolatukat. Közömbösen köszöntötték az utcán, aztán gyorsán tovahaladtak. Ilyenkor az özvegy és leánya keserűen mosolyogtak. Eljártak a sétatérre, élvezni az őszi levegőt és napot, mely még inkább bearanyozza a sárga leveleket. Leültek fekete ruhájukban és hallgatták a katonazenét; és ilyenkor ugy tetszett, mintha még most is hallanák hátuk mögött az őrnagy hangját: — Jó napot hölgyeim, ma a 124-esek játszanak, de a mi zenénk jobb . . . De a hangok csak a körülöttük játszadozó gyermekek csacsogásából verődtek hozzájuk. Az anya igyekezett, hogy elrejtse könnyeit, a leány pedig lopva egy-egy régi táncosa felé nézett, aki nem akarta megismerni. Most a huszonötödik évében járt és gyászba fogott szépsége még feltűnőbb volt; olyan virághoz lehetett hasonlítani, melyet a záporeső felfrissít és megtisztít. A vidám kedv oda volt; őszinte lett és szerény, mintha őszinte megbánást érezne örömein. Egyszer a sétatéren katonazene alatt trétálva és nevetve járkáló tisztek között különösen feltűnt előtte egy, akit az ezredes estéin az ablakfülkében félrevonulva látott igen gyakran. — Anyácskám . . . nézd .... a hadnagy — mondta halkan. Az is észrevette őket, mert elhalványodott, megvált barátaitól s a leány felé tartott. Az anya gyorsan összefogta az újságot és szeretetreméltó mosollyal kínálta az üres széket a tisztnek. — Hogyan ön az ? . . . Oh, mily régen láttuk. Örvendünk, hadnagy úr, hogy viszontláthatjuk, de pardon én hadnagynak hivom s most látom kabátja ujján a három sávot. A fiata! tiszt elpirult s elbeszélte, hogy hat hónapi csatározás után kapitány lett, mert sok megüresedett helyet kellett betölteni .... Aztán ostromzár alatt állott, Domine parancsnokkal. Rettenetes ostrom volt öt hétig, a kinai hadak egyre ujabb meg ujabb csapatokat küldtek. A legnagyobb inség közepette, egy kirohanás alkalmával megsebesült . . . egyszerre azután hallotta, hogy francia trombiták szólalnak meg, segítség jött. Ó szerencsés óra! Látta még futni az ellenséget, a zászlók lobogását, de aztán elájult. Állapota oly aggasztó volt, hogy visszaküldték Franciaországba. De útközben meggyógyult; most sorrendben az őrnagyi rang következik számára. Mind a két nő elhallgatott. Az anya megje-