Esztergom és Vidéke, 1910

1910-09-11 / 71.szám

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Esztergom, „KORONA" szálloda I. emelet. Telefon szám 38. Megjelenik vasárnap és csütörtökön. Felelős szerkesztő: Dr. Dénes Aladár. •Előfizetési árak: . 12 kor. Negyed évre . . 3 kor. 6 kor. Egyes szám ára . 14 fill. Kéziratot nem adunk vissza. — Nyilttér sora 60 fillér. Egész évre Fél évre . t Késmárki Frey Ferenc. Esztergom városának halottja van ! Akit mindnyájan szerettünk, aki becsületességével, városa iránti igaz szeretetével, közismert humanizmusával és mindenkor liberális gondolkozásával mindnyájunk tiszteletét kivívta: kidőlt az élők sorából. A polgári erények mintaképe: késmárki Frey Ferenc lovag csütörtökön éjjel 1 órakor hirtelen meghalt. Váratlan halála mély gyászba borította Esztergom egész társadalmát, szegényt és gazdagot egyaránt s nem akadt egy is, aki meg ne könnyezte volna a becézve szeretett „Feri bácsi" tragikus elmúlását. Azt az ürt, amelyet mindnyájunk szivében hagyott, sokáig nem fogja betölthetni a mindent feledtető Idő! Mint a régi rómaiak és görögök, mi is csak haláluk után becsüljük meg nagyjainkat, mi is csak most tudjuk, midőn elvesztettük: ki volt nekünk Frey Ferenc. Midőn betegeskedni kezdett, félve gondoltunk arra, hogy elveszítjük Esztergom egyik legnépszerűbb és legkedvesebb polgárát, aggódva figyeltük súlyos bajának minden mozzanatát, szívből örvendtünk felépülésén és most, midőn örökre itt hagyott bennünket, megdöbbenve állunk sirja fölött, mert érezzük gyöngeségünket, amely mindenkor fokozva-fokozódik, amidőn a közélet egy-egy liberális katonája dől ki az élők sorából. Mint a hatalmas tölgy, mely büszkén ellentáll vésznek, viharnak, dacol az idővel és koronájának sűrű lombja árnyékában rögzíti gyökereit mélyre és mélyebbre, szilárdan áll évtizedeken keresztül, mignem az idő vasfoga, a gyökereit pusztító, alig látható rovarck megőrlik, fennállását, létét alapjaiban támadják meg, úgy az emberi testen is, legyen az bármily erős, a lassanlassan mind előbbre törő kórok az enyészet bélyegét nyomják létére. Kidőlt a 60 éves tölgy, hajtásait, hozzátartozóit, a rászorultakat nem védi már, puritán becsületessége, tiszta jelleme nem ragyog többé a fórumon. Nyugodjék békében! Késmárki Frey Ferenc régi szepesi nemes családból származott. Atyja néhai Frey Vilmos 1848-ban nemzetőrszázados, 1889. szeptember 20-án nyerte meg régi magyar nemességét Késmárki előnévvel. Fia, Frey Ferenc 1851. február 11-én született Esztergomban, ahol atyjának virágzó vaskereskedése volt. 21 éves korában atyja társa lett az üzletben, annak halála után pedig önállóan vezette. Ekkor kezdett a város közügyeivél és a politikai kérdésekkel foglalkozni, s a minden téren tanúsított igazságos gondolkozás módjával, puritán becsületességével mindenkinek tiszteletét kivívta. 1883-ban megalakulván Esztergomban is a nemzetipárt, Frey Ferencet választották elnökül. Horánszky Nándor megválasztása körül nagy érdemeket szerzett. 1892-ben Timon Ákossal szemben országgyűlési képviselőnek választották a nemzeti párt programjával. 1896-ban dr. Földváry Istvánnal szemben erős küzdelem után újra lett kép viselő. A nemzeti pártnak a szabadelvi párttal való fúziója alkalmával, 1901-ben ő is a kormánypártba lépett be s e programmal választották meg csaknem egyhangúlag 1902-ben. Az 1905-iki hires téli választáson Kmety Károly dr.ral szemben kisebbségben maradt. Mint képviselő minden befolyását latba vetette, ha a város, vagy annak bármely polgára elérni óhajtott valamit. Nem volt olyan, akitől megtagadta volna segítségét. Felkarolt minden nemes és jó ügyet, ahol csak tehette a szegényeknek gyámolitója volt. Mint a Városi Körnek elnöke hosszú időn át jótékony irányító befolyást gyakorolt Esztergom közügyeire. Számos egyesületnek és testületnek volt „ESZTERGOM és VIDÉKE" TÁRŰÁJA. Az ezredes leánya. Irta: Ohnet György. Ha mosolyogva, üdén, fehér, meztelen vállával belépett a nagy szalonba, a bámulat moraja szállt át a tisztek között, kik az ezredes estélyére öszszegyültek. Mögötte büszkén ment az anyja, mint ha modaná: „Látjátok, az én leányom!" Aztán az apa jött nyugodtan és szerényen, a Í23-ik ezred parancsnoka. Alig ült a leány, a versaillesi ezred legelőkelőbb tisztjei megkezdték körülötte az udvarlást. A csillárok aranyos fénye mellett, a dallamos zene hangjainál könnyen lebbent tova a fiatal urak karján. Ezeknek az ő óhajtása parancs, szeszélye törvény volt. Az ezredes leánya! Mily nagyot nyomott a latban előléptetés idején a leány dicsérete: „Ah, ez s ez a hadnagy mily kedves tiszt és milyen jól táncol." Mily befolyással lehetett az ilyen dicséret egy egész kariérre! Ugy is bánt velük, bizonyos kacér parancsoló hangon, mintha hadgyakorlaton vezényelné őket. Igy lett huszonkét éves. Vidáman élte napjait és némi nomádszerűséggel utazta be egész Franciaországot lobogó zászlók és harsogó trombitaszó közben, a különböző helyőrségekre való áthelyezés miatt. Anyja türelmetlenkedett, mert férjnél akarta látni. Hanem a leány és udvarlói között félelmes akadály volt — a hozomány hiánya. A tisztek körülröpködték, de házasságra mintha nem is gondolnának. Igen, az ezredes lányának udvarolni, hogy jó minősítést kapjanak, az egészen más: De nőül venni, brr! Senki sem akart beleharapni, senki sem azok közül, akik jó jelenségnek vették, hogy pár hónap óta egy félemeletes imádót tart maga közelében, akin sokat nevet. Egy magas növésű, vörös szakállú és kékszemű ifjú volt, lotharingiai születésű és saintmaikenti iskolából való. Tizennyolc éves korában önkéntes lett, a ciamiersi ütközetben megsebesült és hadi érmet kapott. Parasztfiú volt és erős növésű. Bár nagyon művelt volt, keveset beszélt. Kedélyes volt a gyakorlótéren, szótlan a szalonban. Alig tudott táncolni és csak amiatt való félelmében, hogy udvariatlannak fogják tartani, vett magának bátorságot, hogy a leányt egyetlen egyszer táncra kérje. Minthogy azonban a tánc nagyon nehezére esett, elhatározta, hogy inkább meghódít egy ellenséges üteget, semhogy mégegyszer táncoljon. Órákhosszat nézte az ablakfülkéből a leányt, akit imádott. Követte őt fénylő tekintetével a táncolók tömegében és elmerengett meztelen vállán. Néha oda merészkedett az anyjához és udvarolt neki. Irigykedve látta, hogy társai mennvire körülrajongják a leányt és szomorúan gondolta : „Egy napon majd megtudom, hogy ez urak közül valamelyikkel jegybe lépett s azután mindennek vége." Ennél a gondolatnál néha a kétségbeesés szállotta meg, majd ismét a keserű közömbösség. Nem eszelős-e, hogy erre az elkényeztetett drága leányra gondol! Egy napon bizonyosan valami gazdag ember felesége lesz s nem egy szegény tisztté. De gondolatai akarata ellenére is egyre viszszaszáltak hozzá. Látta álmaiban, hogy mosolyogva keringőzik s ugy tetszett, mintha integetne feléje és azután azt gondolta : „Ki tudja ? Hátha elfogad ?" És a szive dobogott s majd megfulladj Egy reggel azt gondolta, hogy már tovább nem birja ki, elment az őrnagyhoz és megkérte, kérdezze meg az ezredest, hogy elfogadná-e őt leánya férjéül ? Azon az egész napon át a kert tavának halait nézte és készülgetett a szomorú válaszra, melyet kapni fog. Este elmegy a kaszárnya udvarára, az őrnagy félrevonta és azt mondta: (Folyt, köv.)