Esztergom és Vidéke, 1910

1910-09-04 / 69.szám

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Esztergom, „KORONA" szálloda I. emelet. Telefon szám 38. Megjelenik vasárnap és csütörtökön. Felelős szerkesztő: Dr. Dénes Aladár. Előfizetési árak: . 12 kor. Negyed évre . . 3 kor. 6 kor. Egyes szám ára . 14 fül. Kéziratot nem adunk vissza. — Nyilttér sora 60 fillér. Egész évre Fél évre . Csütörtöktél- vasárnapig. Pér Antal. A nemeslelkűség, az emberbaráti szeretet és a melegen érző sziv gyönyörű példájának megnyilatkozása előtt állunk. Az esztergomi főkáptalannak úgyszólván nesztora, Pór Antal prelátus félmilliós alapítványa ejti most csodálatba az embereket. Majdnem egy egész életén át gyűjtött tőkét áldozott a jótékonyság oltárára, a leghumánusabb célok egyikére, az árvák támogatására. Ezt a félmilliót a nemeslelkű főpap kanonoki jövedelméből és történetírói munkásságának tiszteletdijából rakta félre és amellett ugy élt mint a legszerényebb polgár. Egy egész életen át az a gondolat vezérelte, hogy használni fog embertársainak, hasznára akar válni annak a városnak, melyhez — mint ő maga is mondotta — a szive nőtt hozzá. Ez a cél most sikerült. Ahány könnyet fog letörülni a példátlan nemeslelkűség, ahány derűs- mosolyt fog varázsolni az elhagyott árvák szomorú arcára, annyi áldás árassza el az ősz prelátus életét. Ad multos annos! Iskolahiány. Igy beiratás idején, amidőn egy egész légió tanuló azzal fordul vissza az iskola küszöbéről, hogy a betelt létszám miatt nem vehették fel, mindenkor felmerült az iskolák szaporításának a gondolata. Az eszme felmerül és rendszeresen elalszik — mielőtt testet öltött volna. Most ismét ilyen eszmével foglalkoznak. Városunkban csak egy leánypolgári iskola van: a vízivárosi zárdaiskola. Ez az intézet tekintettel arra, hogy messze vidékek családjainak a gyermekei is ide gravitálnak, évről-évre szűknek és elégtelennek bizonyul az összes bekivánkozók befogadására. A polgári leányiskola, mint a középosztály leányainak az általános műveltséget megadó, úgyszólván egyetlen tanintézete oly szükséges kellék a városban, mint akárcsak az elemi iskola. Igazán csodáljuk, hogy a város mindeddig nem gondoskodott arról, hogy a saját hatáskörében egy polgári leányiskola felállítható legyen. A meglevő városi V. és VI. elemi leányosztályt könyű szerrel át lehetne alakítani polgárivá és ekkor már csak III. és IV. polgári osztályról kellene gondoskodni. A városi elemi leányiskolában akárhány tanítónőnek meg van a polgári iskolai képesítése és van Esztergomnak akárhány szülötte, aki polgári iskolai tanári vagy tanárnői képesítéssel szerte az országban tanít. ,Ezek szívesen jönnének haza és egy csapásra meg volna oldva a régóta vajúdó kérdés: a városi polgári leányiskola. Ugy halljuk, hogy máris megindult egy ily irányú mozgalom és hogy a terv meg is valósuljon, azért lapunk hasábjain a legszélesebbkörű akciót fogjuk indítani. A Ha van iskolahiány, miért ne lehetne vízhiány is. Vízhiány pedig van és még hozzá oly nagy mértékben, hogy e téren Esztergom első helyet vindikál magának az országban. „ESZTERGOM és tflDÉKE" TÁRCÁJA. A háromszáz esztergomi asszonyok vére. Irta: Drotsdy Győző. (Folytatás.) Ez volt akkor Magyarország legerősebb vára. Három napi ostrom után is szilárdan álltak szirtjei. S büszke sziklái szomorú daccal meredtek az ostromló tömegre. Ekkor Vizi Mátyásnak eszébe jutott a Dunából kifogott mongol. Előhivatták. Egy thomasbergi prépost tudott a nyelvén és megkérdezte tőle, hogy hogyan menekülhetnének meg a további ostromtól. A rövid mongol azt felelte, hogy Batu fővezére: Kádon nagyon szereti a szépasszonyokat. Jó lenne hát, ha azok mennének eléje kérlelni a kegyelemre, vivén magukkal sok-sok kincset. Másnap reggel, mikor Vizi Mátyás megfújta zengő ökörszarvát: háromszáz esztergomi asszony sorakozott a szirt vár udvarán. Mind menni akartak! És el is mentek ! Háromszáz bátor amazon és egy férfi: a vizahalász. Zsongó zsolozsmák között hagyta el a várat a háromszáz magyar nő. A tatár fogoly előre sietett, hogy urának bejelentse a nagyszerű küldöttséget. Kádon a sziget közepén, sátra előtt várta őket. S nemsokára megérkezett a háromszáz hófehér szoknyás levente. — Isten hozott benneteket! — szólt a tolmács. A fővezér szereti a szép asszonyt, hát megegyezik veletek. Az ajándékaitokat rakjátok eléje. Egy halom arany feküdt a tatárvezér előtt. És a háromszáz asszony már nem is remegett, hanem bizott. De folytatta a tolmács. — A fővezérnek nagyon tetszetek. Valamennyien méltók vagytok a csókra és szerelemre. Azért lépjen elő közületek valamennyi, aki csókját és torró szerelmét odaajándékozza a mi urunknak. A háromszáz asszony összerezzent. De meg nem mozdult egy sem. Mintha gyökeret eresztett volna lábuk. A tolmács még egyszer megismételte a fölszólítást s most már azt is hozzátette, hogy válaszszanak a vezér szerelme és a bakó bárdja között. De a háromszáz asszony még most sem mozdult meg. Már nem is reszketett. A vezér arcán lángra lobbant a szégyen és ezer tatár emelt mellette gyilkos kopját. — Hm, hát nem akad egy sem a szép aszszonyok között, — szólt Kádon vezér, — aki engem ölelne meg inkább, mint a halált? Nem akad? Háj ! megfizetek érte ! A háromszáz asszony állt, mint a márványszobor. Egyetlenegy sem lépett előre. Kebelükben tomboló daccal vetették meg az ajánlatot. A magyar nem igy szokta a csókot kérni. Hanem vagy meghóditja az asszonyt, vagy el se fogadja. De neki ez alamizsna nem kell. — Jól van hát dacos asszonynép, — szólt boszutól reszketve Kádon, — ott, ahol a legizletessebb, legpuhább a csók: harmatgyenge nyakatok hófehér selymén vágatom le a fejeteket! Mert velem még senki sem mert igy szembeszállni, mint ez a háromszáz esztergomi asszony. Izmos tatár katonák már hozták is a tőkét és a dacos szép asszonyokat mongol harcosok erdője kerítette be. S megszólalt közöttük a legszebb :