Esztergom és Vidéke, 1910

1910-08-28 / 67.szám

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Esztergom, „KORONA" szálloda I. emelet. Telefon szám 38. Megjelenik vasárnap és csütörtökön. Felelős szerkesztő: Dr. Dénes Aladár. Csüt rtöktol vasárnapig. Inter duos litigantes . . . Ha ketten veszekednek, akkor a harmadik rendesen örül. És ha örül, akkor rendesen elszólja magát Civis módra. A hetilap Cívise nem elégszik meg azzal, hogy fogadatlan prókátorként, nagyképű komolysággal, hanggal súlyos szavával beleszól a lapunk és a szent Istvánünnep főrendezője között folyó polémiába, hanem sopánkodik azon is, hogy mi az ünneplés helyének kicsinyes (?) kérdése helyett nem vontunk párhuzamot a régi hithű és erényes, vitéz és családias magyarok, meg a mostani, korcsmákat búvó korcs utódok között és az idegen szellemű sajtó által megrontott magyarok fölött szomorodott szívvel nem sóhajtottunk fel szent Istvánhoz. Ha ez a felsóhajtás és elbusulás megváltoztatta volna a Cívisünk által zokonvett helyzetet, igen szívesen megtettük volna. De nekünk igazán nincs okunk, hogy a mostani korcsmákat búvó korcs utódok miatt felsóhajtsunk. Nem folytunk be nevelésükbe, nincsenek iskoláink és tanítómestereink, nem nálunk vannak egyik felekezetnek se a javai, nem mi tartunk fenn tanintézeteket, nincs megbízatásunk az elemi oktatást és nevelést a kisdedek körében ellátni, mi csak a közvélemény, a város és a megye érdekeinek szószólói vagyunk. A Cívis által irt cikknek helytadó lap irányzata és kifejezésre jutott keserve minket nem érint, de hogy saját tehetetlenségüket és az eredménytelenségüket a nevelés terén ily őszintén beismerik, ezt mi honorálni óhajtván, elhisszük. Igen örülünk, hogy ezen felfújt üggyel kapcsolatban a főegyházmegye hivatalosa igazat ad a latin közmondásnak: Verba movent, exempla trahunt. Ez magyarázza meg, hogy sajnos, vannak olyanok, akikre már a diszes egyházi ceremónia sem hat. Hogy kik ezek és hol találhatók, azt ott legjobban tudják. Politikai emlékek. Az elmúlt bajokra való visszaemlékezés mindig kellemes, még kellemesebb tehát az elmúlt, de hatásaiban most is élő győzelmekre. Ilyen maradandó hatású a június elseji győzelem és az ezt megelőző küzdelem. Ezek a mi politikai emlékeink, amelyekből kifolyólag a cikkező Civis szerint, nem vagyunk a város elöljárói iránt oly előzékenyek és kedvesek, amilyenek a megyével szemben szoktunk lenni. Hát ez teljesen valótlan. Mi a város elöljárói iránt ép oly kedvesek és előzékenyek vagyunk, mint a megyéi iránt, akár rendeztek szent Istvánünnepet, akár nem. Olyan politikai emlékeink sincsenek, hogy valami városházi rendezőnagyság, ilyen vagy amolyan pártállása miatt haragra lenne okunk. De hogy egy rosszul, illetve sehogyan sem rendezett, országosnak elcsúfolt ünnepi rendezés után előzékenyek és kedvesek legyünk, „nagyobbrészt a város elöljáróiból álló rendezőbizottság" iránt, hogy a feketét fehérnek mondjuk és viszont, ahhoz mi — megvaljuk őszintén — elegendő kedvességgel és előzékenységgel a ráfogás dacára se rendelkezünk. Ez adott kritikánk egyetlen rugója. De most már mi kérdezzük, hogy hát ők miért nem oly előzékenyek és kedve„ESZTERGOM és VIDÉKE" TÁRCÁJA, A háromszáz esztergomi asszonyok vére. Irta: Drozdy Győző. (Folytatás.) Vizi .Mátyás, a furfangos halász, nagyot gondolt. A háromszögű Kakod vára felső szögleténél nem bántotta a jeget egy darabon. Fönn, Komárom táján meg ép beállt a Duna, hát megszűnt a zajlás. Egy éjjel aztán pár méter szélességben hüvelyknyi páncél kötötte össze a két partot, s reggelre ugy megerősödött, hogy a macskaléptű halász át tudott cammogni rajta. Hanem először az őrszoba kandallójába dobott egy darab taplót s mikor már jól izzott: egy cserépfazékba tette. Még hajnali kakasszó előtt átjutott a túlsó partra. Ott jól belehempergett a hóba s mikor eleget tett igy a mimikrizmusnak: a várfal mellett óvatosan felszökött a mongol hadak takarmánykészletéig. A hatalmas sarjukazaí tövén megállt, körültekintett s az izzó taplót egy darab rongyba csavarta s egész a hónaaljáig dugta be kezét vele a száraz takarmányba. Aztán ill' a berek . . . neki a Dunának. Ép a jégre tette lábát, mikor a füle mellett sivított el a tatár őr nyila. Aztán óriási ordítás verte fel a mongol tábort. A tüzes szemű lángkigyó ép most kúszott fel a sarjúkazal tetejére s fürge hullámzással végigsiklott rajta. A hatalmas kazal oly hosszú volt, hogy tiz nyílra se dobta volna be a legjobb nyilas. A felvert tatárnép dacos boszúval vetette magát Vizi Mátyás után. De az szerencsésen átsiklott a vékony jégen s mikor a vastagabbhoz ért: megállt s torkából egy gúnyos hahota keveredett a hajnali levegőbe. Százával iramodtak utána. S látva, hogy a gyújtogató magyar is a jégen jutott a túlsó partra: nagybátran ők is nekilendültek a siró, jajgató jégnek. De Vizi Mátyás nem mozdult. Ez annyira felingerelte a vad mongolt, hogy nem is vizsgálta meg a friss jég vastagságát, hanem százan toppantak rá egyszerre. A jég összeroppant s mozaikokban merült el az üldöző tatárnép alatt. Az éhes Duna kinyitotta óriás, halálos száját és egy nagyot nyelt. Egy két perc múlva már csak itt-ott látott egy-egy sisakot úszni Vizi Mátyás. A zajra Simon gróf katonái is fölriadtak s a várost körülzáró falak vagy két méterrel lettek magasabbak egyszerre, mert egész Esztergom onnan nézte, hogy a lángnyelvek milyen nagy étvággyal nyaldossák az északnyugati égboltozatot. Kakod várát szikrás, pernyés füstfelhők lengték körül, de az esztergomi vár falaira a dicsőség fénye csurgott. A mongoloknak minden takarmányuk odaégett. Nem birtak a tűzzel. S reggel, etetés helyett a nádból rótt istállókban szomorúan és éhesen bőgött a jószág. Csodálatos, hogy senki sem vette azt észre, hogy a vizbemerült tatárok közül egyet az esztergomi parthoz sodort az ár: s mivel valamit úszni is tudott: nem harapott sem a fűbe, sem a Duna halálos vizébe. A várhegy alatt a hévviz örökké mennydörgő malmot hajtott s vize a széles várfalak alatt egy csatornán ömlött a folyóba. Ép itt kötött ki a szerencsés tatár. Behúzódott a csatorna torkán, jól elrejtőzött. Senki sem látta meg. S ide csak békességes időben szokott benézni egy-egy romantikus hajlandóságú, kalandos esztergomi gyerek. A hévviz illatos, meleg párát ontott, ugy, hogy bekövetkezett a reakció: izzadni kezdett. Azaz, csak kezdett volna, ha a fogait nem verte volna össze a félelem. Békabrekegést hallott.