Esztergom és Vidéke, 1910

1910-06-16 / 48.szám

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Esztergom, „KORONA" szálloda I. emelet. Telefon szám 38. Megjelenik vasárnap és csütörtökön. Felelős szerkesztő: Dr. Dénes Aladár. Jaj a győzőknek! Ugylátszik, hogy a bukott ellenfél reménytelen elkeseredésében megszeretné változtatni Brennus ismeretes felkiáltását, mely a fényes győzelem után e szavakban tört elő a diadalmas vezér ajkairól: Vae victis! — jaj a legyőzötteknek! Ehelyett úgy szeretné módosítani az évezredes mondást, hogy: Vae victoribus! — jaj a győzőknek ! Legalább igy lehet kimagyarázni abból az époly szánalmas, mint nevetséges viselkedésből, melyet a csúfos vereséget szenvedett kisebbség egyik-másik nagyhangú korifeusa tanusit akkor, midőn a polgárságnak azon tiszteletreméltó nagyobbik felét, mely minden fenyegetés es ijesztés dacára is tömör sorokban állott a munkapárt zászlaja mellé, kvalifikálhatatlan ócsárlással és rágalmazással illeti. Nem az egymás kölcsönös megértése, a város békéje, a polgárság gyümölcsöző jólétére való törekvés irányítja e jó uraknak további tetteit, de a boszúallas utan lihegve, keresve kutatják azokat az ütköző pontokat, melyek az erők szétválasztására, válaszfalak emelésére és az együtt munkálkodás teljes meghiúsítására vezetnek. És miért ? Csupán azért, mert elkerülhetetlen bukásukat a mostani választás megpecsételte, fényesen igazolván be azt, hogy a város igazán öntudatra ébredt polgársága éveken át tapasztalt hatalmi tobzódásuktól elfordult, üres frázisaikat megelégelte s nagyon is betelt egynéhány vezérférfiú céltalan és eredménytelen okvetetlenkedéseivel. Hogy fáj a bukás és elkeseredést szül, mi is értjük. És hogy a munkapárt fényes győzelme kétszeresen elkeseríti a kisebbség egyik-másik vezérét, szintén akceptáljuk. De azt már igazán nem fogadhatjuk el, hogy továbbra is úgy viselkedjenek, mintha bizony a többség velük volna. Mert ez az első pillanatra talán részvétet kelt, de ismételt esetben nagyon is humoros színben fogja feltüntetni nem csak az egyeseket, de a pártot is. Ily szerepre pedig azt hisszük, hogy a függetlenségi párt nem kíván vállalkozni. Hogy mi volt a csúfos bukás oka? Tele torokkal kiabálják, hogy vesztegetés, hatalmi presszió, terrorizálás, etetés-itatás. Pedig jól tudják, hogy ez nem igaz. Nagy általánosságban tett lármás kijelentéseikre nincs bizonyítékuk, de nem is lehet, mert aki a lefolyt választást elfogulatlanul ítéli meg, annak be kell látnia, hogy a felhozott vádak csak üres rágalmak, melyednek alapjuk nincs. Hogyan? Hát ilyen eszközökkel lehet csak győzni? A tisztelt kisebbség, vagy annak egyes régi tagjai talán ismerik ezeket az eszközöket közelebbről is ? Kérdjük, mikor szavazott le oly nagyszámú állami és közhivatalnok a függetlenségi pártra, mint épen ennél a választásnál? Kik fenyegették meg bojkottal azokat a derék iparosokat, kik a munkapártra szavaztak? Kik terrorizálták folyton a munkapárt tagjait és hiveit, kik állottak csapatosan az utcák végén, hogy a vonatról, vagy máshonnan érkező munkapártiak be ne juthassanak elvtársaik közé. Hol tették meg azt a példátlan cselekedetet, hogy a közéjük keveredett ellenpártiakat a kordonon keresztül csak ugy vezették át, ha az illető becsületszavára megfogadta, hogy szavazni nem íog. Bizony-bizony gondolják meg csak jól, hogy mit beszélnek s akkor nem fogjak magukat arra ragadtatni, hogy a valódi tényállást nagyhangú handa-bandázással ferdítsék el. Különben is a választási küzdelem alatt már heteken hirdették a pártjuk biztos győzelmét s a munkapárt elkerülhetlen bukását. Csak nem célzatosan akarták megtéveszteni pártjuk tagjait? Mert enynyire elbizakodottak csak nem lehettek! Mikor aztán látják, hogy elszámították magukat teljesen, akkor ráadásul lapjaikban: az Új Lap mellékletében és az „Esztergoméban otromba gyanúsítással illetik a győzedelmes pártot s annak vezetőit. Ezek a gyanúsítások legkevésbbé sem érintik a munkapártot, mert megszokta már a város polgársága a letűnt öt esztendő alatt, hogy gyanúsítás, becsmérlés volt osztályrésze azoktól, akik most is dühöngenek s akik nem tudnak okulni az .ESZTERGOM és tfIDÉKE" TARŰÁJA. A romantikus szerelem. Irta: Batizfalvi János. (Folytatás.) A büszkeségre, a magába zárkózó szenvedő szerelemre mintha az olvasott regényekből nyerne indítékot sok leány, olyan kéjelgéssel, csaknem elszakithatlanul csüngenek néha ezeken a szenvelgéseken. Nem akarják az ifjúnak egy pillantással sem tudtára adni, hogy szeretik. Más esetben nem akarják magukat megalázni előtte, belátva hibájukat, mit szólna az, ha bocsánatot kérnének tőle. S nem kérdezik meg az ifjút, — amit felőle Fama regél — hogy igazán olyan sokat szeretett, s hagyott már-e el? Ez is büszkeségük feladása volna. Inkább titkolódznak és szenvednek, búsulnak, de őszinte szóra nem akarják nyitni az ajkukat. Pedig mennyi keserű órától kímélhetnék igy meg magukat. Az ifjú talán épen nem az a hírhedt szoknyavadász, akinek lefestik ; talán épen nagyon szereti azt a leányt, aki ezért a ráfogásokért végre még szakítani is képes vele, a saját szivének is gyötrelmet okozva. A női büszkeség mindenkor szép erény, de csak ugy, ha a helyén alkalmaztatik. A büszkeségért, mint üres és magát az illetőkön megbőszülő bálványért kár ilyen áldozatokat hozni. Propertius buja zenéjű versekben ünnepli Cynthiája szépségét, . s teleszövi azokat a kéj virágos szavaival. De e régi latin költőben is sok romantikus vonás található fel. Amint hogy a tiszta, láng végtelen finoman össze tud vegyülni az érzékeivel, ugy hogy gyakran alig lehetne az egyiket a másika nélkül elképzelni, s szétválasztva őket, az együttesen színes, szép láng helyett vagy egy betegesen szentimentális, vagy egy minden tiszta gyönyört megvető szivre akadnánk. De elbűvölő tisztaságban is tud jelentkezni a szerelem. Ez tulajdonképen a romantikus költők tárgya, de az életben sokkal ritkábban fordul elő olyan szűzi tisztaságban, mint a versekben. Az ilyen verseket sokszor tulvirágosnak mondják. Közelebbi megfigyelésnél azonban észrevesszük, hogy alapjában a költők igazat irtak : a legkorlátnélkülibb csapongó rajongás, a legviolaszinűbb álomképek, a mély s mindenen átvágtató szenvedély ez életben itt is, ott is felbukkan, s akárhány szerelmes szeretné a kedvesének Hafizzal, a perzsa dalnokkal elmondani, hogy fürtéinek ármánya mámorítsa el őt, ragadják el a szép pillantások s a gyöngéd száj édes csalfasága. A romantikának egy rózsás fátyola van, amivel szépre tud bevonni mindent. Egy csinos leányka kacérságát, féktelen szerelemvágyát a fiatal vér lázongásának mutatja: a hazugságait is felöltözteti az édes bolonditás köpenyébe, a pikantériák olvasásának fékevesztett előszeretet csak egyszerű kíváncsiságnak tünteti fel. Az álmoknak és képzelődéseknek erre az elrejtő, kendőző fátyolára nagy szükség is van sok leánykánál, aki minden lehet, csak a szűziesség ideálja nem. Veleszületett gyönyörhajhászat, a különösben, roszban, izgatóban való öröm teszi ezek egyik lélek- alkatelemét; nem a nevelés, nem is a ledér olvasmányok következménye ez, csupán a csaknem beteges szerelemvágyunak nevezhető vérmérséklet előtörése. Ezek a leánykák a legerősebben a szépségük takarójával védekeznek a róluk való rosz feltevések hideg fuvallata ellen és sokszor sikerül is. A szépeknek sok mindent megbocsátanak. Kínzást, megalázást, a hűtlenkedést, hazugságok tömegét. Mások édes szűzi erénye ezekkel szembeállítva milyen elbűvölő. Egy leány, aki a szerelmi kalandoknak talán egy pikáns arcú, szőkefürtű hősnője, a mámort, a mindent elfeledtető, észtbóditó mámort hozza magával. A gyönyör, amit a megcsókolásán érezünk, százszinű, s röpke, viharzó érzelemszálakból összeszőtt. A hűség Előfizetési árak: Egész évre ... 12 kor. Negyed évre . . 3 kor. Fél évre .... 6 kor. Egyes szám ára . * 14 fill. Kéziratot nem adunk vissza. — Nyilttér sora 60 fillér.