Esztergom és Vidéke, 1910

1910-06-16 / 48.szám

eseményeken. Ha a bukás okát keresik, nem kell messze elkalandozniuk. Nézzenek csak szét maguk körül s látni fogják, hogy pártjuk dolgát — leszámítva a közhangulatot, — elsősorban az a néhány vezér rontotta el, ki erőszakoskodásával, nagyhangú lármájával, a higgadtabban gondolkozó elemeket a párttól elriasztotta. Elriasztotta továbbá a saját sajtójuk, melynek személyeskedésétől, a munkapárt vezéreinek kipellengérezésétől még párthiveik józanabb része is megundorodott. Itt kell keresni az okot s nem azokban a képzelt eszközökben, melyeket épen a lármás vezérférfiak tolnak előtérbe, hogy a maguk tarthatatlan eljárását fedezzék. A munkapárt békét hirdet, nem követi a kisebbséggé törpült ellenfelet azon az uton, melyet az ezelőtt pár évvel saját érdekei istápolására megnyitott s nem kiáltja oda a bukott pártnak, hogy vae victis, — de nem is fogja tűrni, hogy a kisebbség beteges képzelődésében még mindig jogokat formáljon magának ahhoz, hogy a többséget ócsárolja, becsmérelje, vagy épen meggyanúsítsa. Láttunk mi már 1905-ben is egy választást. A mai bukott párt vezetői voltak akkor a többség vezérei. Taktikájuk, harc modorukat láttuk már akkor is. E párt vezetői vették maguknak azt a bátorságot, hogy az akkori liberális jelölt, a városnak mai napig is talpig derék, becsületes és hű fiát úgyszólván bojkottálták, úton-útfélen becsmérelték. Legyenek meggyőződve a legyőzött párt féktelen és a veszteségbe belenyugodni nem tudó elemei, hogyha békére hivó szavunk nem talál visszhangra, ha a kinyújtott békejobbot visszautasitja az oktalan gyűlölködés, akkor az a békejobb át tud alakulni harci ököllé is és megfogja találni a kellő módot arra, hogy rendet teremtsen az okvetetlenkedők között. mint egy szép altató mese tűnik csak fel nekünk, ami nem is igaz, amit csak ugy kieszelt az emberi sziv elringatására. A feketezöld lombkoronák, amiken a holdsugarak enyelegve keresztül csillognak, nekünk csak az efemer csókmámorról susognak, nem tudunk gondolkodni, úszunk a szerelem piros szárnyán a lelkünkkel önfeledten. Ez az a szerelem, amit a sóvár pezsgővérű leány adhat. A másik egy költőibb, harmatosabb, szebb. Rózsák nyilasa, az alkonyi nap karmazsin ragyogásában a virágok szerelmes odaadó összecsókolódzása a kisérő fantáziái. Tudni egy szívről, hogy csak értünk dobog; tudni egy hajkoronáról, amit csak ami kezünk simogat: csókolni egy soha más szerelmestől még nem csókolt ajkat: milyen édes gyönyörűség ! Szép a szeme, szép a lelke, álomköltemény ez a leány. Neki a csók tiszta üdv, az ölelés dalokba ringató mámor. Ez az a leány, aki a Chamisso Adalbert édeshúru verseit olvasva, az eszünkbe jut. 0 az, akinek minden kis szava oly szép. Elrejtett, félénk rózsa az ő szerelme; az illata csak a mi Aphroditéajándékunk. A karcsú alakja az éj homályában ha hozzánk simul, ha a kis ajka puhán, szégyenlően, lopva súgja el, hogy mindig csak reánk gondol, akkor érezzük, hogy a szerelemnél nagyobb üdv nem lehet. Mert, mi is tudunk szeretni tisztán, mélységesen, de keresnünk kell, reá kell találnunk arra, akit igy szerethetünk. Mert ezek a szende virágok nem sok kertben virulnak. (Vége.) Mi különben bizunk a kölcsönös kiengesztelődésben s a zavargó elemeket nem azonosítjuk magával az egész párttal, melynek igen sok tiszteletreméltó tagjában már is látjuk a hajlandóságot a békére és a vállvetett, mindnyájunkat boldogító közös munkára. Levél az iskola porából.*) (Folytatás.) A tanítás sokféle forrásból eredhet. Egy darab papír a földön, egy pehely valakinek a fején, egy Abc-s könyv, egy, az ablakon beszökő aranysugár-oszlop, sőt néha a hivatalos órarend is lehet kiinduló pont. Mindig kedves dolgokkal kezdem a tanítást. Legtöbbször mesével, amit legjobban szeret a gyermek. Mesét mindenütt talál a tanitó. Van az minden tárgyban és fogalomban. Csak meg kell lelni benne. S ha újat nem lel: jut eszébe a régi világból . . . amit estelenként pihenő tanyákon hallott, ami még dajkájának mesemondó ajkáról pergett le, vagy amit az ő tanítója mondott még el nagyrégen . . . Minél öregebb a mese, annál szebb és annál jobban szeretik. Az a tanitó, aki tud gyöngyöt pergetni a a nyelvéről, aki ért a szóhoz,, az nagyon könnyen megszerezheti magának a gyermekek szivét. Aki szereti a mesét, annak nagyon meglágyul a szive. Ha tehát tudja a megejtő meséket, ő lesz az apró lelkek királya, mint Bilas Khan és Seherezade a kéktarajos Gangesz mellett. Kezébe adják akkor a gyermekek a szivüket, mely lágy, mint a viasz és ő csodás remeket formálhat abból. A mese a pedagógia varázsgyűrűje. Aki tud. hozzá csodákat művelhet vele. Megnyithatja az értelmet és a szivet. Nem szükséges ehhez, hogy a tanitó kiváló parleur és bravúros raconteur legyen. Meséljen először olyan dolgokat, amit együtt látott a növendékeivel, így pótolja ki a gyermekek fogyatékos tapasztalatait. Beszéljen aztán olyan dolgokról, amit csak maga látott, tapasztalt vagy hallott. Beszéljen csatákról, hősökről, szentekről, ördögökről, állatokról, virágokról. Aki a szegényt nem kergeti az ajtajáról, hanem behívja, hall az attól mindig mesét. Mert a lompos koldus az anyaföldre fekteti a fülét, mikor alszik ... és az anyaföldön mérhetetlen sok mese van . . . Én is cigányoktól, koldusoktól, fáradt paraszti emberektől tanultam a mesét, kedves Margit, mert azok mesélőknek születnek. Legtöbb mesém anonym-emberektől, árokparton heverésző kóbor senkiktől való. Halottam egy-kettőt a fonóban guzsalyon ülő asszonyoktól, tollfosztó mányikáktól, itt-ott úriemberektől, katonakoromban jókedvű bakáktól. Egyet-kettőt az apámtól és néhányat, a legszebbeket az anyikámtól. Hanem ha mégegyszer elmondunk egy mesét: vigyázzunk, hogy egy szavunkat se mondjuk máskép, mert akkor elveszíti a gyermek benne a hitét. Mert minden mese igaz addig, amig be nem fejeztük. Minél nagyobb mese a mese: annál jobban hiszi a gyermek. Minden nehezebb kérdésre, minden új fogalomra van fabulám. Mindig akad emlékezetemben egy s ha nem, veszek ki egy újat a zsebemből. S mikor már megvan, odaülök vele az első pad közepére és halkan, csendesen, alig hallhatóan kezd permetezni ajkamról a friss szavak esője. Szinte kóstolgatom a szavakat s a jobbizű mondásokból refraint csinálok . . . aztán szüneteket tartok. Szóval technikailag fokozom a hatást. *) A Népnevelés 21. számából vesszük át Drozdy Győző munkatársunk cikkét. — Új doktor. Boross Géza Lóránt ügyvédjelöltet szombaton avatták fel a jogtudományok doktorává a kolozsvári egyetemen. — Újabb képesítés. B. Felsenburg Blanka, aki ismert, kiváló zeneművészetével a fővárosban előkelő nevet vivott ki magának, még mindig a legnagyobb ambícióval törekszik széleskörű ismereteinek gyarapítására. A zseniális művésznő, aki köztudomásúlag a Zeneakadémia tanára és a tornatanitási oklevelet is bírja, a napokban a középiskolai* énektanításra feljogosító oklevelet is elnyerte. — Közgyűlés a városnál. Esztergom város képviselőtestülete ma, 16-án délelőtt 10 órakor tartja havi rendes közgyűlését. — Savanyú a szölö. Az ellenzék addig tüzelte magát, amig nagyon melege lett és most önmaga vágyik a hüsitő után, mint „a szarvas a hives patakra". Az „Uj Lap" mellékletének legutóbbi számában önmagát intette le a „volt" ellenzék peticiós ábrándjairól, mondván: a petíció nagyon drága mulatság, meg aztán nincs is rá bizonyíték, meg aztán célra sem vezetne és meg aztán stb. stb. Mi nagyon örülünk, hogy a petícióra predesztinált ellenzék megkímél bennünket és a kir. kúriát attól a fáradságtól, amelytől ugyancsak észretérült volna. — A legposszibilisebb jelölt. Az ellenzék érdeképen két sajtó orgánum működik Esztergomban. Mind a kettő a néppárt hivatalos újságja és egy és ugyanazon konyhán készül ugyanazon szakácsok közreműködése mellett. Az ellenzék mindkét lapon keresztül más nótát fuj. Az „Új Lap" mellékletében már-már közeledik a munkapárti felfogáshoz, az „Esztergom" révén pedig még önmagát is el akarja tőle tántorítani. Az egyikben már a béke olajágát libegteti, a másikban azonban virgácsot mutogat a munkapárt felé. Az egyikben petíció dörög, a másikban a megbékülés lágy lehellete érezhető. Az egyikben Kálmán Gusztáv melletti hűséges kitartásra buzdit, a másikban azonban uj jelölteket ajánl Esztergom számára és már érezteti, hogy ha netalán uj választásra kerülne a sor, a legposszibilisebb jelölt Szemere Miklós volna. Ez az ajánlás se nem időszerű, se nem posszibilis. Uj jelöltre, — amint mi tudjuk — nem lesz szükség Esztergomban, de ha újra általános választás volna az országban és Szemere Miklós Esztergomban óhajtana szerencsét próbálni, igen korán meggyőződnék arról, hogy az ő ismert választási eszközei legkevésbbé sem tennék őt a legposszibilisebbé. — Vihar és jégeső. Az az óriási zivatar, amely e héten végig söpört az országon, városunkat sem kímélte meg. Hétfőn délután hirtelen elborult az ég és egy hatalmas orkán kíséretében valóságos Istenitélet szakadt a városra. Néhány másodperc alatt óriási mennyiségű víztömeg zúdult végig az utcán és elsöpört kocsikat, tövestől kimosott élőfákat, cégtáblák és kirakat Üvegek csörömpölve hullottak az utcára és ember, állat kétségbeesetten menekült biztos fedél alá. Legszerencsétlenebbül járt a két utcai cukrász, akiknek sátrát a benne lévő áruval és aznapi bevétellel elsöpörte a vihar. A Széchenyitéren, a Deák Ferenc-utca sarkán levő villamososzlop a,nagymértékű légköri feszültségtől támadt rövidzárlat folytán kigyulladt és igy a körzetben lévő villamos égők aznap felmondták a szolgálatot. A szentgyörgymezei határban rengeteg károkat okozott a jégvihar a hegyoldalokon levő szőlőkben. — Ösztöndíj adományozás. A város kezelésében lévő Dorner-féle alapítvány kamataiból álló két ösztöndijat a város tanácsa a tanári kar véleménye alapján Móró László II. és Gogola József III. oszt. főgimnáziumi tanulóknak adományozta. — A Wargha Benedek-alapitvány kamatait pedig Pifkó József VI. oszt. elemi iskolai tanulónak, mig a város alapítványi tőkéjét Körbler Károly és Tóth Imre IV. oszt. elemi iskolai tanulóknak adta jutalmul a tanács.