Esztergom és Vidéke, 1910

1910-06-09 / 46.szám

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Esztergom, „KORONA" szálloda I. emelet. Telefon szám 38. Megjelenik vasárnap és csütörtökön. Felelős szerkesztő: Dr. Dénes Aladár. Előfizetési árak: . 12 kor. Negyed évre . . 3 kor. 6 kor. Egyes szám ára . 14 fill. Kéziratot nem adunk vissza. — Nyilttér sora 60 fillér. Egész évre . Fél évre . . Csata után. Ket hadsereg fegyveres mérkőzése után a csatateret holttestek, sebesültek, tört fegyverek borítják s a pusztulás árnya borong a csatamező felett. A választási harc egészen más természetű. Annak a csataterén másnap már meg se látszik, hogy ott két elszánt, harcra kész tábor állott egy nappal előbb egymással szemben; csendesség, béke honol az éljenzéstől és abcugolástól hangos utcákon . . . Ha marad valami nyoma a személyes gyűlölködés terére is átcsapó elvi harcoknak, az ott van belül a lélek legmélyén, melyet a sebesültek közül a legtöbben gondosan titkolnak. Ez se tart sokáig . . . A választási harc sebei könnyen gyógyuló sebek. Kell is, hogy azok legyenek. Mert hisz a polgároknak nem lehet hivatásuk, hogy folytonosan a politika láztól izzó, tropikus légkörében éljenek. Vissza kell térniök és pedig mielőbb, a munka mérsékelt égöve alá. Itt kell megcsillapodni a győztes tábor örömmámorának épúgy, mint a vesztes ellenfél lelkületében csapongó keserű hullámoknak. Erős a meggyőződésünk, hogy meg is fog csillapodni és pedig a lélektan megmásithatlan törvényei szerint előbb az örömmámor fog megtérni medrébe s azután a keserűség hullámai simulnak el. Persze az utóbbihoz egy kissé hoszszabb idő szükséges, de nem olyan sok, mint ezt némelyek gondolják, mert a győztes párt nem követi az előtte álló példát s tgész erejével azon fog iparkodni, hogy azok az állítólagos ékek, melyeket egyik laptársunk szerint a választás izgalmai a a társadalomba vertek, onnan mielőbb kihulljanak. Azon fog iparkodni, hogy a meghiggadási és kiengesztelődési folyamat a vesztes fél lelkébe mielőbb végbemenjen. A győztes tábor békét hirdetett a választás előtt, azt fog hirdetni a választás után is. Becsületes, őszinte szándékkal munkálja a béke mezejét, hogy eggyé olvaszsza a polgárság egyetemét a haza és városunk javát célzó vállvetett munkában. Persze ez nem azt jelenti, hogy el fogja tűrni a meghiggadni nem tudók féktelenségeit s egyesek szóbeli és Írásbeli, helyesebben mondva nyomlatásbeli okvetetlenkedéseit. Nem. Ha netán harcra, agresszív magatartásra kényszeritik a túloldalról, állja a harcot is, ha kell, de nem provokálja. Persze most, mikor a sebek még ujak, természetesnek találjuk a feljajdulás hevesebb formáit is egyideig s nem is nagyon ütközünk meg rajta, ha a keserűség első kitörése túl megy is a határokon. — Ez azonban örökké nem tarthat s ha a kisebbségben maradt tábor netán állandósítani akarná a mai hangulatot, s ismét hozzáfogna a pártszenvedélyek, pártviszályok mesterséges felszitásához, meg fogjuk találni a módot arra, hogy nyomatékos vétót állítsunk e törekvés elé . . . Egy-két hétig még a dolgok rendje azt hozza magával, hogy innen is, túl is a lezajlott választással foglalkozunk. Ami a tisztelt túloldalra nézve tulajdonkép anynyit tesz, hogy keresi a vereség okait. Tudjuk, hogy a vesztes fél ilyenkor kitölti a régi elavult blankettát: presszió, vesztegetés, erőszak, etetés, itatás stb. Szóval keresi a hibát ott, ahol nincs, s nem ott, ahol van, Ezekre az elkopott kifogásokra csak mosolyognak az érettebb politikai ítélőképességű választók. Mert hisz azt ma már az algimnazis„ESZTERGOM és VIDÉKE" TARŰÁJA. Ketten. Irta: Pakots Jóssef. Édesem! jer, üljünk le egymás mellé és beszélgessünk. Oly ritkán van erre alkalmunk ugyanis. Nézz a szemeimbe, drágám, amíg beszélek s ha néha fájni fog az, amit mondok, a tekintetemből reád sugárzó szeretetben találj balzsamot a fájdalomra. Szeretjük egymást. Te azt hiszed, hogy jobban szeretsz engem, mint én téged. Én az ellenkezőjét hiszem. Ez az a versengés, amely bizonyos Ádám úrtól és Éva asszonytól kezdve mind annyiunkkal közös. De hidd el, én szépséges asszonyom, az én szerelmem nagyobb a tiedénél. Az öntudatlan szerelem — mondják, — ugy fakad, mint a rózsa sugaras hajnalon. A derengő sugár csókolja fel szirmait, anélkül, hogy a gyönge rózsa álmodott volna erről az év folyamán. Este még burkába zárkózott a bimbó s reggel már fölséges illatban úszik, kitárva pompás szirmait. Nem igy fakadt az én szerelmem. Éjszaka nem sugaras hajnal a hitetlenségnek, a vigasztalanságnak éjszakája . . . kiégett szívvel, szárazon égő szemmel bámultam a világba. Utáltam mindenkit és megláttalak tégedet. Nem szerettelek. Szivemen nem csapott át egyetlen vérhullám sem hevesebben, a mikor megláttalak. De nem utáltalak, mint a többieket. És ez elég volt. Láttam a hibáidat és láttam az erényeidet. Női hibák és női erények voltak Ó, nagyon sok volt hibád, édesem. És véletlenség, vagy a végzet csodás akarata, de ugy volt, hogy mikor megpillantottalak, nagy katasztrófa előtt állottál. Ez izgatott. És foglalkozni akartam veled. Megakartalak menteni magadnak és — magamnak. Mert mondom, nem utáltalak és szeretni akartalak. — Megmentelek a katasztrófától, gondoltam, megnemesitem hibáidat, formálok belőled olyan nőt, a kit szeretni lehet. Ujjá akartalak teremteni. Nem olyanná, amilyenné a természet nevelt, hanem amilyennek én képzeltem az igazi nőt. És megalkottalak. Végezetül pedig ugy jártam, mint az a szobrász, ki a hideg kőből vésőjével isteni remeket alkotott s aztán szerelmes lett saját művébe. Szerelmes lettem beléd. De hiszen én akartam igy. És ezért öntudatos az én szerelmem. De most hadd beszélgessünk drágám. Hajtsd édes fejedet a vállamra, nézz a szemembe és hallgass reám. Az a sziv, amelyet beleheltem az én alkotásomba, a régi-e ? A hibák olyan nemesek-e s a lélek, melynek fehér szárnyakat adtam, nem szedett-e föl még szennyet az ut porából. Nem, nem hiszem ezt. A te lelked fehér és tiszta s a szárnyai nem söprik a föld szennyét. De te nő vagy, édesem. És bárha olyanná teremtettelek, amilyen csak az igazi nő eszménye lehet, féltelek. Nő vagy és gyönge. Az erőt, mely csak a férfi lélek sajátja, nem tudtam belehelni lelkedbe. S ha elerőtlenednék egyszer lelked hótiszta, vakító szárnya ? Ne rebbenjen meg tekinteted, édesem. Ne reszkessen meg lelked borzadozva e föltevéstől' Te nő vagy s a természet gyöngének teremtett. S én nem tudtam diadalmaskodni a természeten, nem tudtam erőt lehelni beléd. Hát ez meg az én gyöngeségem. De hallgass meg. Mikor megláttalak sötét kietlen éjszaka volt, nem sugaras hajnal; a hitetlenségnek a vigasztalásnak éjszakája. Most pedig fényt árasztó, virágot bontó hajnal dereng körülöttem. Te általad van ez igy. Jól figyelj hát most. Olvadjon lelked a lelkembe és ugy hallgass reám. Figyelj . . . Mikoron érzed majdan, hogy lelked hótiszta, fehér