Esztergom és Vidéke, 1910

1910-05-05 / 36.szám

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Esztergom, „KORONA" szálloda I. emelet. Telefon szám 38. Megjelenik vasárnap és csütörtökön. Felelős szerkesztő; Dr. Dénes Aladár. Előfizetési árak: Egész évre ... 12 kor. Negyed évre . . 3 kor. Fél évre .... 6 kor. Egyes szám ára . 14 fill. Kéziratot nem adunk vissza. — Nyilttér sora 60 fillér. Vasárnaptól csütörtökig. Kossuth a 48 ellen. Adtál uram esőt, de nincs köszönet benne! Mintha hallanánk, hogy imigy fog felsóhajtani az esztergomi polgár, ha majd meghallgatja Kossuth Ferenc ajánló beszédét. Mert Kossuth Ferenc most mindenfelé ajánl — csakhogy furcsán ajánl. A napokban is levelet intézett a köbölkuti választópolgárokhoz és a levélben óva inti a köbölkutiakat attól, hogy az ő saját elveit hirdető Kobek Kornélra szavazzanak és azt kéri tőlük, hogy csakis és kizárólag Szemere Miklóst támogassák. Mi nem vonunk le ebből politikai következtetéseket, csak azt kívánjuk megjegyezni, hogy ezek után egy cseppet sem fogunk csodálkozni azon, ha Kossuth Ferenc vasárnap azt fogja kérni a választóktól, hogy Fehér Gyula helyett Kálmán Gusztávot támogassák. Ha ez a csoda nem fog megtörténni akkor is megmarad az a vigasztalásunk, hogy megtörténhetett volna. iii ii f Hogy hogyan, azt bátrak leszünk megmagyarázni. Mindenki tudja, hogy mielőtt Kálmán Gusztáv jelöltsége szóba került a vármegye vezetősége Szemere Miklóst óhajtotta Esztergomban felléptetni. Szemere kész örömmel vállalta is a jelöltséget és csak akkor szerelt le végleg midőn Kálmán Gusztáv fellépett, tette pedig ezt tisztán Esztergom érdekében. Ha tehát Szemere Esztergomban lépett volna fel, előállott volna a köbölkuti helyzet és ugyanaz a Kossuth Ferenc, aki vasárnap Fehér Gyula mellett fog agitálni, épen Fehér Gyula ellen szórná most ugyanazokat az elkoptatott frázisokat, amelyekkel Köbölkuton Szemerét támogatja a 48-as Kossuth-párti Kobek Kornél ellen. Ezek után ám tessék úgy értékelni Kossuth Ferenc akcióját, ahogy tetszik. 1 A Fejetlenség. Csak a vak nem látja, hogy mily nagy mértékben dühöng az egyetértés a helybeli 48-as függetlenségi pártban! Hogy többet ne mondjak, még abban sem tudtak megállapodni, hogy. vasárnap ki vezeti a fogadó küldöttséget a nagy vezér elé. A józan ész és az alapszabályok azt diktálnák, hogy erre egyedül és kizárólag Brutsy János pártelnök van hivatva. Lám pedig még sem Brutsy János vezet és hogy miért nem vezet, ennek meg van a maga oka. Nem jó szemmel nézik már kezdettől fogva a 48-as pártban, hogy Brutsy János esztergomi gyáros és nagykereskedő létére természetszerűleg kerékkötőként működik ama szélsőséges politika ellen, amellyel a 48-as párt Esztergom kereskedelme és ipara fejlődésének útját mindörökre el akarja vágni. Egyéniségében a párt kebeléből utonutfélen megtámadják, sőt odáig mennek, hogy majdnem gondnokságot gyakorolnak az ő rendelkezései tekintetében, Saját bérházának ügyéből is pártkérdést csináltak, sőt legközelebb már valószínűleg a köbölkuti cserépgyár vezetését is a 48-as párt évi rendes közgyűlésén fogják intézni. Bátran nézünk mi az elé a választás elé, amelyet egy olyan párt vezet, amelynek kebelében ily feltűnő módon honol az az egyetértés, amely első és legfontosabb kelléke a célok elérésének. „ESZTERGOM és VIDÉKE" TÁRCÁJA. » A ellen, azt állítva például, hogy télen a kalap levevése nemcsak kényelmetlen és fárasztó, hanem káros az egészségre is. Mi kerüljön a helyére, a Kossuth Lajos utcában például a kalappal való köszönés helyett, hogyan mutassa ki a gavallér hódolatát, arra nézve még nincs megállapodás. Az egyik reformátor azt hirdeti, hogy elég lesz a katonás szalutálás; a másik ezt is fölöslegesnek tartja és beéri a barátságos fejbiccentéssel is; a harmadik mindkét formát túlzott udvariasságnak véli és azt javasolja, hogy a szembetalálkozók és egymást üdvözölni óhajtók, valami barátságos, kedves, pajkos szót kiáltsanak egymásnak. Forr e nagy reformátorok agyában a gondolat, annak bizonyítékául, hogy ezeknek az uraknak nem sok dolguk, vagy nagyon jó dolguk van. Az emberiség történetében ez a kérdés mégis csak alárendelt jelentőségű a világot mozgató nagy eszmék mellett, de azért ennek is meg van a története, különfélesége a népek szerint. XIV. Lajos udvarában különböző formái voltak a kalappal való köszönésnek, aminthogy az étiket legaprólékosabb részleteinek ez a királyi udvar volt a magas iskolája. Minden urnák minden hölgy előtt le kellett vennie a kalapját. XIV. Lajos maga minden szobaleányának is előre köszönt. Ha valamely hölgynek kezet nyújtott a a férfi, előbb keztyűt kellett húznia és arra kellett ügyelnie, hogy a kézfogáskor a hölgy keze kerüljön felül. A köszönés változott alkalom szerint és aszerint, hogy kivel került szembe az ember. A meghajlásnak egész skálája volt. Az egyszerű fejbiccentéstől egészen a térd mély meghajlitásáig. Az udvari hölgyek köszönése is igen finom eltérésekben bővelkedett. És ha a szalonba lépett az ember, igen nagy mesterség volt a jelenlevők mindegyikét az őt megillető külön köszönéssel üdvözölni. Egyáltalán régente fontosabbnak tartották az illendő köszönést, mint ma. A középkorban igazán ez volt a jelszó: le a kalappal! A kalaplevevésnek akkor az a szimbolikus jelentősége volt, hogy a köszönő elismeri a másiknak nagyobb rangját. Később ez a jelentőség elveszett és a kalap levevése pusztán udvariasság lett. De azóta is tartotta és tartja magát következetesen. Fehérhajú, vagy már semmihajú bácsik is leveszik kalapjukat, ha köszönnek a csitri leányoknak és ma még úgy áll a dolog, hogy neveletlennek tartják azt, aki nem veszi le a kalapját. De a reformot követő e régi szokásnak hadat üzentek és a maguk uj eszméit akarják a helyére ültetni. Kinek van igaza ? A megszokott formát követőknek, vagy azoknak,. akik újra áhítoznak ? —r : — Le a kalappal. — Egy kis kultúrtörténet. — Régen volt olyan forrongó a világ, mint manapság. Meggyökeresedett elméletek reesegni, ropogni kezdenek, örök időre erősnek hitt alkotások talapzatából ki-kihuznak egy-egy téglát és a résen, amely igy^ keletkezett, tovább folyik a lázítás munkája. Egy új világ van készülőben, új szokásokkal, új jelszavakkal, új renddel. Nyűg minden, ami régi, akár nagy dolog, akár csak társadalmi szokás jelentéktelen, vagy jelentéktelennek látszó részletkérdés. A sokféle reform között időnkint felüti fejét az, amely hadat üzen a: le a kalappal! jelszónak. A minap irták az újságok, hogy külföldön ismét liga alakult a kalappal való köszönés ellen. Ki tudja, a köszönés új módjára törekvők talán férfiúi méltóságukat érzik megsértve, látván, hogy téli hidegben, nyári hőségben le kellvenniök kalapjukat, holott a hölgyek egy kedves mosolylyal, bájos fejbiccentéssel tesznek eleget a köszönés udvariasságának. A megokolás, mely a reformot hirdeti, ezt ugyan eltagadja és egészségi szempontokkal vonul harcba a kalap levevése ellen, azt állítva például, hogy télen a kalap levevése nemcsak kényelmetlen és fárasztó, hanem káros az egészségre is. Mi kerüljön a helyére, a Kossuth Lajos utcában például a kalappal való köszönés helyett, hogyan mutassa ki a gavallér hódolatát, arra nézve még nincs megállapodás. Az egyik reformátor azt hirdeti, hogy elég lesz a katonás szalutálás; a másik ezt is fölöslegesnek tartja és beéri a barátságos fejbiccentéssel is; a harmadik mindkét formát túlzott udvariasságnak véli és azt javasolja, hogy a szembetalálkozók és egymást üdvözölni óhajtók, valami barátságos, kedves, pajkos szót kiáltsanak egymásnak. Forr e nagy reformátorok agyában a gondolat, annak bizonyítékául, hogy ezeknek az uraknak nem sok dolguk, vagy nagyon jó dolguk van. Az emberiség történetében ez a kérdés mégis csak alárendelt jelentőségű a világot mozgató nagy eszmék mellett, de azért ennek is meg van a története, különfélesége a népek szerint. XIV. Lajos udvarában különböző formái voltak a kalappal való köszönésnek, aminthogy az étiket legaprólékosabb részleteinek ez a királyi udvar volt a magas iskolája. Minden urnák minden hölgy előtt le kellett vennie a kalapját. XIV. Lajos maga minden szobaleányának is előre köszönt. Ha valamely hölgynek kezet nyújtott a a férfi, előbb keztyűt kellett húznia és arra kellett ügyelnie, hogy a kézfogáskor a hölgy keze kerüljön felül. A köszönés változott alkalom szerint és aszerint, hogy kivel került szembe az ember. A meghajlásnak egész skálája volt. Az egyszerű fejbiccentéstől egészen a térd mély meghajlitásáig. Az udvari hölgyek köszönése is igen finom eltérésekben bővelkedett. És ha a szalonba lépett az ember, igen nagy mesterség volt a jelenlevők mindegyikét az őt megillető külön köszönéssel üdvözölni. Egyáltalán régente fontosabbnak tartották az illendő köszönést, mint ma. A középkorban igazán ez volt a jelszó: le a kalappal! A kalaplevevésnek akkor az a szimbolikus jelentősége volt, hogy a köszönő elismeri a másiknak nagyobb rangját. Később ez a jelentőség elveszett és a kalap levevése pusztán udvariasság lett. De azóta is tartotta és tartja magát következetesen. Fehérhajú, vagy már semmihajú bácsik is leveszik kalapjukat, ha köszönnek a csitri leányoknak és ma még úgy áll a dolog, hogy neveletlennek tartják azt, aki nem veszi le a kalapját. De a reformot követő e régi szokásnak hadat üzentek és a maguk uj eszméit akarják a helyére ültetni. Kinek van igaza ? A megszokott formát követőknek, vagy azoknak,. akik újra áhítoznak ?