Esztergom és Vidéke, 1909

1909 / 20. szám

Esztergom, 1909. XXXI. évfolyam 20. szám. Csütörtök, március 11. Megjelenik Vasárnap és csütörtökön. Felelős szerkesztő : Előfizetési árak : DK PROKOPP GYULA. Egész évre . .12 kor. Negyed évre . . 3 kor. Fél évre ... 6 kor. Egyes szám ára 14 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Laptulajdonos kiadók : Di1. Frokopp Gyula és Brenner Ferenc. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők. Kossuth Lajos (azelőtt Buda) utca 485. szám. Kéziratot nem adunk vissza. .........■ ■■ A nép műveltsége. A falu könyve hajdan (és nem is olyan régen) a biblia volt. Őszi vásárkor e mellé vették a ponyvá­ról a képes kalendáriumot. Mind­kettőt a mestergerendán tartották s öreg téli estéken az áhitat mellett a szellemi igényeket a kalendárium szolgálta. Az újabb korszellem bá­mulatos változást teremtett. Örven­detes és meglepő például a napok­ban közreadott az a hivatalos je­lentés, hogy a töldmivelésügyi mi­nisztérium könyvkiadmányaiból im­már százötvenezer van forgalomban. Kultúránknak hatalmas tüköré ez a közreadott híradás. Mélységes pil­lantást enged vetni az előttünk át­siklott utóbbi esztendőkre. Micsoda feltűnő változás történt a nép lel­kében s hogyan érhette el a föld- mivelésügyi kormányzat ezt a nagy, örvendetes kultur sikert? Érdemes fejtegetni és minden szá­lán bontogatni a felvetett kérdést. A nép lelkében megteremtette ezt a változást a népiskola, az általános [iskolakötelezettség. Az iskola rá­szoktatott a betű szeretetére és az »olvasás gyönyörűségére. Nagy át- salakitó hatása volt a sajtónak, mely az olvasás érdekes voltával tobo­rozta a kultúra híveit, a faluk és tanyak világából. S igy a római kormányzati jelszó nálunk immár átalakult. Nem panem et circenses ma a néptömeg követelése, hanem panem et lectionem. Azt még értjük, ha a népiskola a nép gyermekeivel megszeretteti a betűt és hogy a a szellemi szórakozás gyönyörűsé­gét kulturszükségletté tudta tenni. Megtudjuk érteni, hogy a szépiro­dalom, a regény, az elbeszélés nép­szerűvé lett. De mit szóljunk ah­hoz, hogy a falusi kisgazda gazda-, sági szakkönyvet olvas ? Az a kis­gazda, akit gazdasági konzervatiz- mussal vádolunk, azzal, hogy az apatói eltanult gazdasági üzem mellett marad és haladni nem akar. Ez csak volt! Az a százötven- ezer szakkönyv más perspektívát mutat. Aminthogy csodálatos válto­zás van e téren. Márc. 15-ig például jobbára befejezik az ország négy­ezer községében a sorozatos gaz­dasági előadásokat és ezeknek hal- gatósága a tavalyinál, a négyszáz- ezernél is több lesz az idén. Négy- százezer ember beül az iskolapadba és ezüstös fejjel nem átallja a maga ismeretköréből, a maga foglalkozása világában tanulni. Az a nagy kul­turális tevékenység, melyet Darányi évek óta sikerrel végeztet, gyümöl­cseit most termi. Egy nagy átala­kulást látunk a falu népe szellemi világában. Immár általános tudattá izmosodott az, hogy a régi, apáink­tól eltanult mezőgazdálkodással a földnek mai mivelője boldogulni nem tud. A nép rájön arra, hogy nemcsak a jó papnak kell holtig tanulni, hanem a íöldmivelőnek is. A népiskolák nagy hatásukkal első motorai a népszellem uj felfogásá­nak, de kétségen kívüli, hogy a nép­iskolák nagy hatását kitűnő érzék­kel a földmivelésügyi kormányzat szép céljai szolgálatába szegődteti. A sorozatos gazdasági előadások mellett a népkönyvtárak és a mi­niszteri könyvkiadványok sikeresen szolgálják azt a célt, hogy a falu földművelő népe a maga szakmájá­ban elméleti és gyakorlati ismere­tek szerzésére kedvet kapjon. És örömünk telik abban, hogy a föld­mivelésügyi minisztérium szakkiad­ványai révén Hermann Ottó, a leg­tisztább magyar stilus nagynevű képviselője, Lóczy Lajos és még számosán a tudományos világnagy­nevű képviselői közül szólnak a magyar néphez. Van a miniszteri kiadványok között egy, a Molnár István gyakorlati szőlőművelésre szol­gáló útmutatása, melyről megjele­nésekor a képviselőházban hangzott fel elismerő szó, melynek jelességeit a magyar nép fölismertee, mert már a harmadik kiadásban forog közre. A födmivelésiigyi miniszternek könyvkiadványai miatt sohasem ju­tott eszébe a könyvkiadóknak ke­seregni. A könyvkiadók ugyanis a francia példaszóval azt tartják, hogy evés közben jön meg az étvágy, a minthogy a földmivelésügyi minisz­térium szakkiadványai impulzust adtak több kiadó cégnek a gazda­sági irodalom gyarapítására, mert évek során épen a földmivelésügyi minisztérium akciója szerzett piacot. Pedig a könyvtermelésben is a pi­acszerzés az olvasóközönség meg­teremtése a legnehezebb. A könyv­kiadók bizonnyal hálásan ismerik ezt el: ámde mily hálát érez a kul­túra minden igaz barátja, hogy a gazdasági nevelés politikai célként kitűzve, ily szép sikerrel törekszik egyik győzelmi állomásara. Ez a győzelmi állomás pedig maga az, hogy másfélszázezer gaz­Kísértetek. Irta: Vértesy Gyula. Mindenki aki csak ismerte, boldognak itartotta a szép, fiatal asszonyt, aki a cszépségén és fiatalságán kívül, még gaz- bdag is volt; azonfelül pedig volt neki jkedves, szeretetreméltó férje s két bájos ^gyermeke. S egy szép napon itt hagyott mindent rmérgett ivott s elment oda, ahová csak a cboldogtalan, vén, vagy beteg emberek íszoktak vágyódni. Kedves jó ismerősöm volt. Egyike a legszellemesebb, legkedvesebb asszonyok­nak. Nagy kék szemének lemondó, bús tekintetét, mintha most is magam előtt sátnám s szép ajakáról is mintha most is i ntegetne felém, az a fanyar mosolygás, ■mely mindig ott ült, valahányszor az élet nagy problémájáról beszélgettünk. Pedig gyakran beszélgettünk. Az ő ren- jfies szavajárása volt, hogy nem érdemes lelni. S ezt az álláspontját meg is védel- nnezte emberül. Néha nap ugyan mintha 3e lett volna győzve az érveim által, s rmár-már kezdett beismerni, hogy mégis /■an az életben valami, amiért, érdemes élni hanem ez csak pillanatokig tartott hamarosan ismét úrrá lett fölötte az ő végtelen pesszimizmusa. — Higyje el, hogy mégis csak osto­baság az egész élet. Ha az ember nem gondolkozik: állati életet él, ha pedig gondolkozik : kétségbeejtő eredményre jut. Arra, hogy élvezeteink üresek, silányak, a napról-napra fenyegető halál ellen. Minden reggel, mikor fölébredek, arra gondolok, hogy ma ugyan még fölébred­tem, de hátha holnapra már ravatal lesz az én fehér ágyamból és én holtan, moz­dulatlanul fogok benne feküdni. Szólni akarok majd s nem tudok szólni ; látni és nem láthatok : érezni és nem érezhe- tek; mert az agyam fagyos lesz, a sze­mem üveges s a szivem nem dohog töb­bet ! És ott fognak zokogni, akiket szeret­tem, s akiket szeretek, ők tehetetlenül, fajdalmukban, én tehetetlenül, halálomban. Irtózatos gondolati így élni szeretteink között az örök elválás biztos szörnyű tu­datában ! Egy percig sem lenni biztosnak abban, hogy a jövő percben, együtt ma­radunk-e? Lehet pedig, hogy együtt ma­radhatunk 30—40 évig, de akkor 30—40 éven át a nap minden órájában lesni, rettegni az élet végét. Ebbe bele kell őrülni! Más talán kibírja a várakozást, hogy mikor lesz ravatal vagy az ő, vagy a férje, vagy a gyermeke ágyából, de én nem bírom. Ha senkink se lenne a vilá­gon, ha nem szeretne senki, s ha nem szeretnénk senkit, talán nem lenne olyan irtózatos a halálra gondolni! Vagy kitudja? Magunkért is rettegnénk. Nekem magam­nak is irtózatos elgondolni, hogy ma süt rám a nap, járok-kelek, élvezek, érzek, lélekzem s holnap mereven mozdulatlan fekszem, mint egy döglött állat. S a lé­lek működése megszűnik a test működé­sével együtt, a lélek is eltűnik az örök semmiségbe. El kell tűnnie, mert a lélek tovább élé­séről nincs bizonyíték ! Ha a lélek tovább élne, mint a test, lehetetlen, hogy a sze­rető anya, férj, vagy gyermek lelke el ne jönne az itt maradottakhoz ! Nem, a léleknek is vége a testtel együtt. A lélek csak az agy működése, s ha az agy nem működik tovább, lélek nincs. Irtózatos gondolat ez az örök, végleges megsemmisülés! Meglássa, beleőrülök ebbe a gondolatba. S nem őrült bele ! Elmenekül a kisér­tetek elől. S mivel máshová nem mene­külhetett, elmenekült a sírba. Ott legalább nem félhet tőle, hogy megőrül . . . A szegény asszony temetéséről együtt jöttünk haza egy páran, régi cimborák. Sajátságos kompánia volt ez. Barátkozá- sunk gyökerei visszanyúltak a boldog ifjúság bohém világába. Volt ebben a kompániában mindenféle zsánerű ember; iró, színész, festő, még egy milliomos is, akinek bohém társaságunk megbocsátotta azt a nagy bűnét, hogy pénze volt, cse­rébe azért, hogy esze is volt. — Bemegyünk még egy kicsit a vá­rosba — mondta cinikusan az iró. Még egy-két napig vagy óráig mulatunk, mig a guta meg nem lapít s a földről el nem küld a föld alá.-- Megyünk vissza játszani — szelle- meskedett a szinész. S eszünk tovább étvágy nélkül — je­gyezte meg a milliomos. — Hja ez az igazság! Akinek pénze van, annak ne legyen étvágya ; lám ne­kem szegény piktornak van étvágyam. Ezennel indítványozom is, hogy vonul­junk valami kávéházba, mert ádáz vágy fogott el egy sonkás zsemlye után ! Bevonultunk és kellő számú sonkás zsemlyék és sörök elköltése után miről is beszélhettünk volna másról nagy böl­csen, mint az öngyilkosságról, ahelyett, hogy effele témák helyett, más okosabb dolgokról elmélkedhettünk volna. Csodálatosképen mind megegyeztünk abban az egyben, hogy az asszonykának igaza volt, mikor öngyilkos lett. — Irigylem, hogy olyan bátor tudott lenni ! Ha én nem lennék olyan gyáva, „Esztergom és Vidéke“ tárcája

Next

/
Thumbnails
Contents