Esztergom és Vidéke, 1909

1909 / 19. szám

Esztergom, 1909.

XXXI. évfolyam 19. szám

Vasárnap, március 7.

Megjelenik Vasárnap és csütörtökön.

Előfizetési árak : ■

Egész évre . .12 kor. Negyed évre . . 3 kor.

Fél évre ... 6 kor. Egyes szám ára 14 fillér.

Nyilttér sora 60 fillér.

Felelős szerkesztő :

DR PROKOPP GYULA.

Lap tulajdonos kiadók :

Di1. Prokopp Gyula és Brenner Ferenc.

Szerkesztőség és kiadóhivatal:

(hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők.

Kossuth Lajos (azelőtt Buda) utca 485. szám.

Kéziratot nem adunk vissza. —A lakásínség és a városok.

(Az ország orvosaihoz, mérnökeihez)

A magyar társadalom számos panaszai között nem a legutolsó helyet foglalják el a lakásínség miatt felhangzó sérelmek.

Ki hitte volna ezelőtt pár évtizeddel, hogy a még mindig mező- gazdasággal és közjogi sérelmek fe- szegetésével foglalkozó magyarságnak lesz egy folytonosan fejlődő és dráguló világvárosa, melyben a folyton szaporodó lakosság csak a legnagyobb áldozatok árán tud elhelyezkedni.

Ki hitte volna, hogy a folyton szaporodó városi lakosság is hasonló mizériáknak lesz kitéve a vidéken — amennyiben a városi népesség szaporodásával sem tud lépést tartani a közigazgatás, a város ifejlesztése terén.

Tagadhatatlan ugyan, hogy nagy haladás észlelhető mindenütt a városok fejlődésénél: ámde nemcsak, hogy nem bírtak lépést tartani a lakosság szaporodásával, hanem a közegészség igényeitől messze elmaradtak.

A magyar közigazgatásra nézve -endkivül jellemző, hogy épen azok

a községek állanak a leghátrább, a melyeknek nincs polgármesterük, rendezett tanácsúak, hanem mint megye székhelye is csak községi szervezetben maradtak, ahol az uj házak adómentessége a legcsekélyebb.

Csodálatos, hogy a vármegyék be nem látták e tarthatatlan állapot káros voltát tisztviselőikre nézve is, akik alig kapnak lakást a községekben, — hanem a vármegye még ellenszenvvel viseltetett a városok ellen, ha azok önállóságra törekedtek, sőt a községektől sem vette szívesen, ha azok rendezett tanácsú városokká akartak átalakulni.

Természetesen a városok fejlődése csökkent ily módon s a köz- igazgatás sem tanúsítván valami nagy érdeklődést — igy aztán hovatovább érezhetőbbek ennek rendkívül káros következményei. Ugyanis az egész kerek földön a magyar városokban van a legnagyobb lakás Ínség — és a halálozási statisztikában szinten mi vagyunk a legszerencsetlenebb első helyen, mi vagyunk, akik jarványfészkekeí építünk, sáros, piszkos, ronda községeink, városaink alakjában, amelyek miatt pirulnunk kell, ha Ausztria

szép, tiszta kis városait látjuk, a hol a közigazgatás első feladatának tekintik a közegészség igényeinek ellátását és gondozását.

Nálunk hogyan segítenek a lakásínségen és az általános vízvezeték, csatornázás építés nehézségein?

Úgy, amint az a hajdani fiskális világban Verbőczy korában talán célszerű lett volna, de ma már ez a támogatás mit sem ér. Az állam ugyanis ad 6 —10 s a főváros némely utcáiban luxus építkezésekre hetvenévi adómentességet, de ez csak kivétel és csak a fővárosnak használ. Némelyek azt ajánlják, hogy a székesfőváros négy-öt házépületből csináltasson bérházakat. Egyik terv sem éri el a célt, hiszen Budapest lakosága évente 20-30 ezer lélekkel szaporodik, hát ugyan meddig lesz elég segítség háromnégy bérház ennyi hajléktalan ember részére.

Tervezik azt is, hogy a városoknak nagyobb adómentességet adjanak. Ám ezzel sem érnék el a kívánt célt, ha nem alkalmazkodnak a közegészség követelményeihez is, meg a lakásínség arányához.

A székesfőváros területén ugyan is évente 20—25 ezer emberrel szaporodik a lakosság száma; uj építkezések pedig ezzel elenyésző arányban történnek, többnyire régi házak helyére építenek, mert a törvény még ebben sem kedvezett a lakóknak, hanem a házi uraknak...

A mostani lakásínségen a főváros csak azzal segíthet, ha minden üres telken építtet uj házat- s a harminc évi lerombolt ház helyére épit, huszonöt évre adómentességet fog nyerni, ha a ház a közegészség igényeinek meg fog felelni, nem pedig járványfészek céljaira fog épülni, nedves pince lakásokkal.

A vidéki városokban szintén évi harminc és harmincöt évi kedvezmény lenne létesítendő azzal a feltétellel, hogy csakis azokban a városokban ad az állam ilyen adó- kedvezményeket, amely városok vízvezetéket, csatornázást, utcák szabályozási térképét, közvilágítást, utcák és járók burkolatát, közkórházat, közfürdőt már létesítettek, vagy azok munkálatait már megkezdték. Különben pedig a többi ázsiai rondaságba sülyedt városra, községre nézve csak marad a már szűkmarkú adómentesség.

Az állam mit vészit? A reményÚj Versek.

(Mara könyvébe.)

Szivemben ég a tündöklő sok ábránd, Hidegnek tudom: ölelni a márványt;

Ha sors szeszélye mégis azzal ver meg, Hogy kihűl, kiég lángoló szerelmed.

S nem tudsz szeretni: — kétségbe nem esem, Csak add kezembe kezed, édesem,

Simulj hozzám csak még egy pillanatra, Hideg két karod fonjad a nyakamba.

És nyújtsd csókra kihűlt, piros ajakad,

Az én ajkam tüzesen rátapad,

Elringatlak az izzó csók-gyönyörbe S szeretni fogsz örökre, — mindörökre !

Tuba Károly.

Hazug szerelem.

(Egy leány naplójából)

. . . Haldoklása volt a természetnek, illég virult a kertben egy-két elkésett őszi özsa, de a barackfáról már rég leseperte . szél a sárga levelet. Ott kavarta nagy Dalomba össze a fa alatt.

Sötét volt az ég, a levegő nehéz párá- ata ereszkedett a földre, ezüstös fátyoléval lassankint az egész földet beborította.

Ott ültem az ablaknál. Szemközt Vele, közel egymáshoz, hogy lehelete az arcomat perzselte. A kezemet fogta forró szorítással, tekintete belemélyedt arcomba, s ebből a tekintetből az édes világ minden üdvössége ragyogott felém.

Én meg sirni szerettem volna. Valami nehéz, fájó érzelem lebilincselte egész valómat, szólni nem tudtam, de attól féltem, hogy minden pillanatban elsirom magamat! És odaborulni karjaiba, átölelni örökre, hogy soha senki el ne szakíthassa tőlem.

De nem tehettem. Maga tudja ezt jól, miért. Azért volt oly forró a keze, lázas a lehelete s remegő a szava. Én meg azért vergődtem ott tehetetlenül, lelkemben a fájdalmak minden kínjával, zsib- basztó tüzével.

Csak egy szó, csak egy piciny szó jött volna akkor ajkamra, a menyország nyílt volna meg előttünk. De ajkamat lekötötte valami és szóra nem volt képes nyílni.

— Hát vége, vége, — sóhajtotta.

A szemét félig lehunyta, a hangja illő módon rezgett hozzá, talán lehet, hogy természetes volt.

Csak a fejemmel intettem szomorúan. Ah, de megtudta érteni.

Szép fehér arca elborult, sőt az ajka

körül, úgy láttam, mintha görcsösen rán- gatódzott volna egy-egy idegszál. A szeme, az a máskor jóságos két szem lángolt és keze még erősebben szorította meg kezemet.

— Nem válhatunk igy el 1 — tört ki szenvedélyesen. Ha minden, minden ellenünk tör is, a szerelem, mely szivünket egymással összefűzte, oly jog, melyet megdönteni senkinek sem lehet. Esküszöm, hogy megküzdök minden akadály- iyal, de egymáséinak kell lennünk 1 Nem a szenvedély, de az igaz szerelem lesz küzdelmemben segitő társam s a szerelem olyan hatalom, mellyel a poklok kapuit is be lehet törni.

Szomorú helyzetemben szinte könnyítettek e merész szavak, melyek olyan hangon voltak mondva, hogy a legnagyobb csodálatot, de egyszersmind a legerősebb bizalmat keltették bennem. Úgy tekintettem akkor reá, mint valami szabaditó bátor hősre, mint valami félistenre.

De nem volt szavam. Mikor szólni akartam, a tekintetem odavetődött arra a szoros kapocsra, mely balkezemen ragyogott, mely, mint valami ismeretlen, félelmes hatalom lenyűgözve tartott s mely- lyel boldogtalanságomat akarták összefűzni egy más élet — boldogságával . . .

Felállt, hogy menjen. Büszke, emelt fővel állt előttem. Nekem úgy tetszett,

mintha fehér, széles homlokán tüzfény ragyogna.

— Isten vele — szólt. Ha erős lesz, az egész világot megfogjuk dönteni szerelmünkkel 1

És lehajolt, hogy megcsókolja kezemet. Forró csókja mintha a szivembe vágott volna, végig bizsergett egész testemen.

S mikor elment, végig estem a divánon s zokogva sírtam fájó könnyeimet.

Azt hittem, hogy megszakad a szivem.

* * * *

*

Az anyám ült mellettem, mikor felnyitottam szemeimet. Azt mondta, nehéz beteg vagyok, de meggyógyulok nemsokára. A gyűrűt nern találtam már ujjamon. Mikor tudatára jöttem ennek, mintha valami különös csoda történt volna velem, — jóban lettem.

Ki se zöldült meg egészen a tavasz, az ibolyafakadással én is meggyógyultam.

S mikor levelet irt, hogy esküjéhez hű lesz, remény szállt mega boldogság után, mert hittem, hogy igaz lesz. Mint szent talizmánt, szívtam lelkembe a holt betűk minden szavát.

Azzal a húsz éves eszemmel azt hittem, hogy minden férfi becsületes s hogy minden férfi megtartja esküjét.

Egyszer azt irta, hogy jön. Ősszel, sze- lid szeptemberi délutánon, mikor még a

„Esztergom és Vidéke“ tárcája