Esztergom és Vidéke, 1909
1909 / 16. szám
Esztergom, 1909. XXXI. évfolyam 16. szám Csütörtök, február 25 Megjelenik Vasárnap és csütörtökön. Felelős szerkesztő : ElőfizeLési árak : DR- PROKOPP GYULA. Egész évre . .12 kor. Negyed évre . . 3 kor. Fél évre ... 0 kor. Egyes szám ára 14 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Laptulajdonos kiadók : Di1. Prokopp Gyula és Brenner Ferenc. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők. Kossuth Lajos (azelőtt Bnda) utca 485. szám. Kéziratot nem adunk vissza. —■ -:-■■■■==■ Pusztuló iparágak. Nem annyira a történelemből, aint inkább a történeti regényektől tudjuk, hogy volt a régi időben 3 magyar ipar s az elég kifejlett s hírneves vala. Jósika, Jókai szextettel írtak a magyar céhekről, a magyar mesterekről, akik városi ■olgárok, de a hadi tudományokban 3 jártasak valának. Kincses Kolozs- ár, Nagyszeben, Debrecen, Buda, ‘ozsony, Esztergom, Komárom an- alesi töméntelen adatot szolgáltattak arról, hogy nagy és derék ma- ;yar ipar volt már az árpádházi irályok idejében s virágzásának etőíokát igazságos Mátyás király dejében érte el. Mohács után persze a magyar ép többi javaival együtt megfo- ;yatkozott a kézművesség is, a árosokat török bandák, osztrák isoldos hadak sanyargatták, szegé- yitették s a több százados múltai dicsekvő büszke cehek nagyrészt kipusztultak. Hírmondónak maradt csak egy-két iparág a dicsőséges múltból. Ilyenek többek • özött az ötvösség, a bábsütés, vizi-molnárság, a rézmüvesség, gombkötés, a paszomántosság, .„Esztergom és Viiék“ tárcája Éjszaka. Irta: Cholnoky Ferenc. Bent a szobában sötét volt. A fényesre éénült faasztalon egy üres pintesüveg meg egy régi sótartó szomorkodott az cblakon behulló holdfényen. A Papodról alárohanó jeges szél összeérte az erdő didergő vázait s meg-meg örrentette a szivárványos ablakot. A konyhában valami ernyőtlen petro- jumlámpa állt a tűzhely párkányán és Lbogva küzködött a fekete éjszakával, nyomorúságos világánál két szomorú, ocsigázott ember nézte bágyadtan a falon inkatoló ócska órát. A férfi az ágy szélén ilt mozdulatlanul. Ez a fáradt, csüggedt emberpár ma fite az ezüstlakodalmát. . Azért voltak még ébren és vártak, hogy óra elüsse a tizet. . ... A szél sikoltozásán és az óra fá- óidt zörgésén kivül nem kelt hang sehol. LÖrü, nehéz csönd ült mindenfelé. [•Egy, vagy két perc hiányzott még a ííből. . Akkor az ablakon koppanás hallotszott. ;gy, aztán újra egy. A két fáradt ember egyszűrszabóság. Ezekre okvetlen szüksége volt az agyonsanyargatott föld népének, ezért maradtak meg. De virulni, fejlődni nem tudott egyik sem ebben a szegény országban a csekély kereslet folytán. A leghíresebb német s angol gyárvárosok nem kevésbbé hires kéz- mives-centrumok voltak századok előtt. Ott békésen fejlődhetett az ipar, gyarapodhattak a céhek, a kereslet emelkedése lépést tartott a termelés emelkedésével s zavartalanul gazdagodhattak a céhek. Mikor aztán jött a gőz, később a villamosság, a tőkegazdag angol és a német városi polgárság tudott haladni a korral, gép eket szerzett s gyárakat rendezett be magának. Gyorsan felismerték a technika vívmányainak hasznait s mert pénzük, módjuk volt hozzá, a céhekből hatalmas gyáros testületek, a műhelyekből világraszóló gyárak váltak. A technika vívmányainak gyors és bölcs felhasznalása folytan az angol és német ipar lett a leghatalmasabb. Nálunk a gőz s a villamosság épen az ellenkező eredményt okozta. A tengő-lengő magyar céhbeli mester, amikor rászakadt a gépek s az másra nézett. Az asszony fakó arca megrándult, de nem nézett az ablakra, hanem a férjére. Az ember pedig nézett vissza rá mozdulatlanul, merőn. Az üveg újra megzörrent. Arra az ember felkelt, néhány lépést tett az ablak felé és halkan azt mondta : — Valaki van ott kint! Belenézett merőn az éjszaka komor sötét szemébe és halkan megszólalt újra: — Valaki áll az ablaknál . . . Megint kopogtak. Háromszor, négyszer, ötször. Az asszony is kinézett. — Nyisd ki az ajtót — mondta csendesen. Uriforma fiatalember lépett be. Az asszony magasra tartotta a lámpát és belenézett a jövevény arcába. Látta, hogy bajusza meg a szakálla csonttá fagyott. — Messziről jön az Úr? . . . — kérdezte az ember gyanakodva. — Messziről . . . Zircről. Eltévedtem . . . felelt a jövevény és körülnézett. Tekintetével az asszony arcát kereste fürkészve, de hiába, mert a lámpa bádog ellenzője árnyékot vetett rá. — Hova tart az úr? Merre? — kérdezte tovább az ember. — Tovább, le Veszprémig! — mondta mosolyogva az, aki belépett. Hajnalig itt új divatok versenye, szépen elbújt a told alá — meghalni. Nem volt pénze gépekre s ha lett volna is, világért se fektette volna bele az ördöngős masinákba. Nem volt, aki serkentse, támogassa, a magyar urak csak politizáltak, túrták, turatták a földet s nem törődtek az iparral. Külföldi gyárak termékei árasztották el az országot, jött aztán a vállalkozó tőke, amely a belföldön is gyárakat létesített s a régi magyar iparos világnak mindörökre befellegzett. Bábsütő, rézműves, ötvös, vizi-mol- nár, szűrszabó, gombkötő, takács s a többi szép régi kézmivesség folytatója manapság ma már csak fehér holló számba megy s ha egyszer a halál megbénítja a munkás kezét, ha földre esik a szerszám, nem akad többé, aki fölvegye. A magyar élhetetlenség ide juttatta a hajdanta hires magyar kézmivessé- get. Hát bizony ez igy nem jól van. Itt tenni kellene valamit államnak és társadalomnak egyesült erővel, mert a mai iparpártolás csak frázis s még a frázisok is helytelen irányban haladnak. Tudjuk mi is, tudja mindenki, hogy a fejlődő élet sok maradok, ha szabad ... ott kint megfagynék reggelig . . . Majd hálás leszek érte . . . Vagy talán akár mindjárt! — tette hozzá. Kigombolta a kabátját, fagyos kezével kínosan, nehezen elővette az erszényét és két szép, uj ezüst forintost tett az asztalra. — Óh, óh, tessék beljebb kerülni ! — mondta az asszony és letette a lámpát. Az ember pedig bereteszelte az ajtót és a faliszekrényhez lépett. Mielőtt kinyitotta az ajtaját, feleségére tekintett, de az asz- szony megelőzte és nyájasan azt mondta a jövevénynek: — Akad ennivaló is, ha az Úr . . . Azzal kivett a szekrényből valami maradékot, durva kezével letörölte a port és a tányért oda tette a jövevény elé. Az idegen leült és eleinte csürte-csa- varta a dolgot, de aztán evett, gyorsan, éhesen, amig a maradékban tartott. A lámpa vörös világa oda hullott az arcára. A fáradt, elernyedt emberpár pedig, amelyik ma ülte az ezüstlakodalmát, ott állt az asztal mellett és hallgatott. Az asszony a jövevényt nézte. Az ember meg az asszonyát. Ottkint nagyokat sikoltott a szél. * * * Dankáék megint ottkint ültek a konyrégi iparágat elévit, megöl; ez még nem baj, nem hiba. A baj abban fekszik, hogy a meghalt iparágak helyett nem támadnak mások a munkátlanul álló munkáskezek szamára. A föld pedig egymaga nem tudja eltáplálni a saját gyermekeit. Sitt ütköznek éppen bele a manapság oly sokat és oly nagy garral emlegetett agrár-államba. Pedig, a ki tisztán lát, annak be kell látnia, hogy mig ezt a jelszót lomtárba nem tesszük, addig a szabad, boldog és gazdag Magyarország meg nem születhetik. Hogy mikor születik meg, ki tudhatná. Addig hát csak búsuljunk és sirassuk a kipusztult és pusz- tuló-felben levő iparágakat! Hosszú tél. Idestova négy hónapja már, hogy a dermesztő, szigorú, kemény tél csontos karjaival átölelve tartja a természetet, s még mind a mai napig, semmi kilátásunk sincs arra, hogy végre szigorából engedjen s a melegítő napfény megtörje kegyetlen keménységet. Ilyen hosszú, zord télre már emberemlékezet, óta nincsen példa s bizony-bizony a mostani áldatlan hában. Az ember ott ült újra az ágyon, az asszony az asztal mellett állt. De most nem az órát nézték, hanem a szennyes, kitaposott padlót. A jövevény ott bent aludt a szobában, amelybe akkor is behullott a hold su- gára . . . — Dömöséknek már kertje is van. Magad is láttad. Nekünk meg itt ez a piszkos viskó. Nézd ott a falat! Az eső befolyik ! Az ember hétszám sem lát másik embert ! Hiszen, ha tudtam volna, mi vár rám veled ! ... De már későn ! Mit nézed a földet ! Hanem hiszen élhetetlen ember voltál, az is maradsz ! Az elcsigázott vén óra akkor nyöszörögte el a tizenegyet. A férfi csak nézte a földet, az asszony pedig tovább beszélt. — A Barta Péter a maga ökreivel szántja a maga földjét. Hát a te földed hol van ? — Azt hiszed te mamlasz, hogy azok igaz utón szerezkedtek ? Úgy éltesse őket az Isten > A lányuk Kaposváron szolgál valami grófnál! No hát! . . . — Mindegy ! Derék lány ! Megsegíti a szüleit! Mi a gyerekünkkel is jól jártunk, biz Isten ! Vitted be a sok oskolapénzt Veszprémbe, aztán egyszer csak a Jani nincs sehol . . . Hogy ő megunta a sok bolondságot, neki pénz kell, ő el megy
