Esztergom és Vidéke, 1909
1909 / 94. szám
Esztergom, 1909. XXXI. évfolyam 94. szám. Vasárnap, november 28. Megjelenik Vasárnap és csütörtökön.-----: Előfizetési árak : — E gész évre . .12 kor. Negyed évre . . 3 kor. Fél évre . . . fi kor. Egyes szám ára 14 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Felelős szerkesztő : DR- PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók : De Frokopp Gyula és Brenner Ferenc. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők.) Kossuth Lajos (azelőtt Buda) utca 485. szám. — Kéziratot nem adunk vissza. Közélelmezési és parcellázó politika. A nálunk divatos vándortanitás el tudott ugyan némi eredményt érni földmiveseinknél, azonban őket finomabb kerti és veteményfajták termelésére csakis állandó kertészeti iskolák képesek kioktatni. Ezeket úgy kellene szervezni, hogy a környékbeli lakosok, illetve parcellatulajdonosok az év bizonyos szakában télen elméleti, mig nyáron a gyakorlati részben volnának kiokta- tandók olyan formán, hogy az ne vegyen el tőlük egy negyednapnál többet,* a többi időre saját földjük kell, hogy igénybe vegye őket. A kertészeti irodalom, mely megfelelő formában írott legyen, szintén kell hogy valamely módon hozzáférhetővé tétessék a parcellatulajdonosoknak. A parcellázás ténye eme gondolkodásokkal azonban csak látszólag van biztosítva. A termelés zavartalan folytonossága még mindig nem biztosíthatja a gazda jólétét és érvényesülését, hacsak gondoskodás nem történik termékeinek értékesítéséről is. A termelés, melyet a parcellatulajdonosok folytatnak, nem lehet házi jellegű a dolog termeszeiénél fogva sem. Hiszen a gazdának parcellája árát törleszteni is kell és ezt csakis felesleges termék előállítása útján szerezheti meg. Rendkívül fontos reá nézve tehát az értékesítés mikénti szervezése. És e pontban találkozik ezen érdek közélelmezésünk érdekével — sőt tovább menve, ipari érdekeinkkel is. Napilapjaink ma is telvék panaszokkal, melyek mind arról szólnak, hogy hazánk minden nagyobb városában rendkívül megdrágult az élet, értve ezalatt: az iparcikkek áremelkedése e helyen csak annyiban érdekelhet, amennyiben az az eleimi cikkek megdrágulásának folyománya. Telve van ugyanazon lapok másik rovata viszont gazdáink panaszával, hogy kerti termékeiket alig képesek értékesíteni s tekintettel arra, hogy az nekik nagy fáradságot, sok utánjárást okoz, felhagynak vele s kizárólag házi szükségleteik fedezésére tartanak kertet. Nem célom sok számadatnak egymással szemben való felállítása, röviden csak arra utalok, hogy az 1907. évről szóló statisztika adatai szerint a törpe és kisbirtok hazánkban dacára területileg kisebb terjedelmének, messze túlszárnyalta a kerti területben a közép és nagybirtokot, mi szintén csak azt igazolja, hogy a törpebirtok és kisbirtok a szemestermelésből nem tudnak megélni. A nagybirtokok arányszámából az tűnik ki, hogy azok alig művelnek több kerti területet, mely a saját szükségletét (beleértve az alkalmazottak és cselédek sorát is) fedezetére elegendő. Minden bizonnyal azért, mert nagyobb kerti művelés aránytalan költséget okozva a nagybirtokosoknak, nem fizetődik ki. A kerti gazdálkodást valóságos hivatalnoki szervezettel és igazgatással folytatni nem lehet s ez az oka, hogy nagybirtokosaink csak oly kis mértékben foglalkoznak vele. Mint látható, a kisbirtok, illetve porcellatulajdonos főleg kerti vete- ményekkel és gyümölcstermeléssel foglalkoztatandó s az államnak magának kell odahatni, hogy e termékek legjobb értékesítése lehetővé váljék. Az értékesítés tendenciája kétféle lehet: vagy nyers alakban, vagy pedig kikészített alakban való értékesítés. A kikészítést gazdáink alig tudták elvégezni, a vidéken alakítandó vagy már létező konzervgyárak volnának hivatva erre. A nyerstermék értékesítése pedig, különösen az export, állami felügyelet alatt történjen. Ez alatt nem értem azt, hogy az állam az egyes adásvételekbe beleavatkozhasson, hanem hogy piacok (vásárok) rendezésével egységes értékesítést tegyen lehetővé. Azonfelül az export emelését olcsó szállítási díjszabásokkal tegye lehetővé, nehogy különösen jó termésű években a gazdák nyakán maradjon a termés. Azonfelül evvel parallel támogassa az élelmezési ipart; s e tekintetben országunk fontos érdeke, hogy ezt teljesen kivételes állapotba helyezzük ; minden élelmezési iparcikket olcsób tarifáira viszonylatokkal kell szállításra képessé tenni, azonfelül adó- kedvezményekkel is kell, még pedig az egész vonalon, lehetővé tenni, hogy ezen ipar nálunk végre vala- h-ára megszilárduljon. A két év előtt alkotott iparfejlesztési törvény szerintem azért nem fogja célját elérhetni, miután egyetlen iparágat sem támogat ténylegesen. E törvény értelmében t. i. bármely ipar támogatható, ha — elegendő protekciója van az iparosnak ahhoz, hogy kijárjon magának subvenciót. Az állam nemcsak sub.Esztergom és Vidéke“ tárcája Percek. Csend! Néma csend! Csak az óra ketyeg; nótázva kergeti a perceket! Minden, s mindenki alszik, álmodik! Ki fényről, boldogságról, s némelyik, ki torkig megtelt ébrenlét alatt a földi jóval koldul, keserg, s a léttel kiizködik. S amig a csendben az óra ketyeg négyen virrasztunk a múlás felett. Kinn a Sötét sir ablakomra dől be és hópihékből fonja fátyolát : az elmúlt Nyár fölé halotti mezt, mig ablakomon könnye könnyre törve pereg, miként a perc . . . Siratja ezt! Az asztalomon halvány lánggal égve egy gyertya szál szeme pislogva néz le fáradtan. Én reám leselkedik! Percek múlnak, leste egyre jobban az elmúlással küzd!. . . Sere égve lobban s hullatja forró csepbe’ könnyeit! A kályha izzik! A hamu alól vig nóta hangzik. A Sátán dalol. A szén a fát lángolva átkarolja s vigan kisérik a nótát dúdolva. Mindjobban hangzik a Sátán dala a gyarapodó hamutömb alatt, mig perc tűnik, mig testük egyre fogy; a fa, s a szén mégis dudol kacag! És hogy a percek futva tűnnek el, az éjt az ébredő regg váltja fel; a gyertya-láng végsőt lobogni gyúl, egyet hördül s ércén ve és kimúl; Sátán dala el-elcsendesedik! a kályha is kihűl, hamuval megtelik, uj percek múlnak — megszűnik a dal és nem marad csak hamu. ravatal Eltűnt az éj is, el a gyertya fénye, a percek is és más jött a helyébe. Lassan múltak ki, árván, csendesen és nem siratja senki, — senki sem. De hogy a kályha elhűlt, s kialudt a láng szememre forró könny patakja csörren Térdre borulva, kínoktól gyötörten esengve kérek, hívok egy leányt: Lásd múl a perc és véle minden — minden eltűnik! . . . Elfonnyadunk és más jön a helyünkbe, ki feledteti azt is, hogy mi éltünk! . . . Pokol az élet annak aki árva, menyország annak akinek van párja! 'Jer hozzám ! . . . Légy, maradj enyém! . . . Tapasszuk eggyé ajkainkat, s mig ábrándoknak karja ringat kéz kézbe téve, fej fejet érve kisérjük dúdolva Sátán dalát; nem számolva a perceket nevessünk a múlás felett; feledjünk életet, halált, s mi megmarad: hamunk alatt egymást ölelve kacagunk tovább! Sárkány Sándor. Egy álom . . . As ezüstös hold sápadt, reszkető fényét kísértetiesen szórta a rengeteg összeborult ágaira. A sűrű védőburok alig-alig engedte itt-ott átcsillanni az éji világot. A ragyogó, csillagos ég alatt a szürke homályban bolyongtam, az ősrengeteg eltévesztett, elveszett utján. Hosszas vándorlásom rendkívül kifárasztott ; kimerítette erőm a kutatás, a szemlélődés. Valami lázas erő folyton hajtotta egész nap akaratomat, s mig az elhagyott, lakatlan, hajdan lejátszódott nagyság szinterén,' a sok romba heverő emlékek gyászos, most már szinte megdöbbentő képe tűnt szemem elé, addig észrevétlenül borult rám az éj vad, sokat rejtő világ . . . Szellemileg, testileg elgyötörve, valami barlangszerű nyíláshoz értem. Magam sem tudom, hogy vánszorogtam be, csak odabent a fojtó, nyomasztó lég hozott némi öntudatra. Összetörődve estem össze, mozdulni sem bírtam, valami álmos fáradtság vett erőt rajtam, s mig szempilláim nyitva meredtek a vak űrbe, addig képzeletembe újra előtűntek az ősi idők lebilincselő, csonka emlékeikkel. Sorra elvonultak előttem a korhadt templom-töredékek, az összeomlott falak, a megfejthetetlen vésett írásjegyek, a sziklából faragott csonka isten-alakok, amiket legnagyobb részt az elemi, avagy geológiai katasztrófák porhalmazzá, töredékké alakítottak át. Mindig szaggatottabb lesz ez a képzet sor, s a bemohosodott romokon mindig lassu- dik a lépés. Az álom felbukkanó fáklya- világát látom rezegni s a töredékek feltámadt, rejtélyes árnyai egyre homályosabbak lesznek. Már-már álom-tündér varázsbotja selymes suhanását vélem érezni midőn egy mély sóhaj hallatszik a csendbe. Lázasan ugrottam fel. — Mi volt ez ? ... Ki van itt ? . . . — Ah, talán csak puszta képzelődés, — nyugtattam meg magam. Ki is lehet
