Esztergom és Vidéke, 1909
1909 / 90. szám
Esztergom, 1909. XXXI. évfolyam 90. szám. Vasárnap, november 14. VI eljelenik Vasárnap és csütörtökön. = KlőfizeLési árak : = Felelős szerkesztő : DK PROKOPP GYULA. (hova Szerkesztőség és kiadóhivatal: kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők.) Egész évre . .12 kor. Negyed évre . . 3 kor. Fél évre . . . <> kor. Egyes szám ára 14 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Laptulajdonos kiadók : Dik Frokopp Gyula és Brenner Ferenc. Kossnth Lajos (azelőtt Buda) utca 485. szám. Kéziratot nem adunk vissza. = Társadalmunk. Közállapotaink figyelmes szemlélői egyértelműleg konstatálják azt a szomorú tényt, hogy a mai társadalom vérkeringése a legnagyobb fokban abnormis. Társadalmunkból úgyszólván teljesen hiányozni látszik az önbizalom érzete, mely nagy tettekre sarkal. Kicsinyeljük a saját erőnket s mindent az államtól, a hatóságoktól várunk. Beszélünk sokat, mondunk nagyokat, de végeredményben mindig odajutunk, hogy az államot kérjük fel ennek, vagy amannak az eszmének kivitelére, mely talán társadalmi utón célszerűbben, olcsóbban és gyorsabban lenne megvalósítható. Gyakran azok is, kik a társadalmi tevékenység irányításában súllyal és tekintéllyel bírnak, ösz- szezavarják egymással a társadalmi és állami feladatokat, vagy ha helyes irányban haladnak is, legtöbb esetben a társadalom közönyétől elkedvetlenedve, félreállnak s ma- i guk is közönyösökké válnak. így aztán napról-napra zsibbad ; a társadalmi tevékenység a köz ká- t rára, a köz rovására s ha néha- í néha erősebben neki is megyünk „Esztergom és Vidéke“ tárcája Fátum szekere. Folyik a vásár. Ember, ember háton. Akinek több van neveti a társát; A szegényebbek a bolondját járják; kacagás, sirás egymást kergetik. Emitt a koldusok rongyos csapatja kiszáradt, éhes testét mutogatja, szúr, vagdal, lármáz, vagy az ég felé tekint. Unott pénzdombok emelkednek nagyra s a nagyobb pénzdomb a kisebbet marja, s ha elnyelte, röhögve kezdi azt megint. , Í Es mig a vásár milljó hangja rezdül, • az út középen kocsi mén keresztül : a Fátum szekere. I Nem állja útját senki a szekérnek, pedig lakói véznák és fehérek. Nincs fegyver náluk, gyilkolni se tudnak, csupán egy lanttal indultak az útnak. Testükbe szív van, s ez unszolja a kocsist, a lelkűket, hogy hajtsa gyorsan a kocsit. S a halálmén tajtékzik, úgy rohan. — Bátor, bolond legények ! . . . Még nótáztok is?! Ki hallja, s érti hangtokat ugyan ?! És mig a szekér vágtat iramodva : I a végső strófa belefúl a porba: • „Gyihajlom.hajrá fuss szekér ; i . A földi élet mit sem ér; [ Kát féle ember van az ég alatt: 1 Koldus ember és annál koldusabb!“ Sárkány Sándor. valamely eszme propagálásának, a visszaesés rövid időn bekövetkezik. Hát biz ebben mi magunk vagyunk a hibásak; a nemtörődömség, a közöny, a kényelemszeretet elzsibbasztja akaraterőnket s a minimumra szorítja le a társadalom tevékenységét. És mégis hányszor hallunk panaszt az állami mindenhatóságról, az állami gyámkodásról! Feledik a panaszkodók, hogy az állam minden lében kanál voltának — legtöbbször a társadalom elhetetlen- sége, gyámoltalansága az oka, mely a reá váró igazán szép, valóban nagy feladatokkal nem csak nem tud, de nem is akar, vagy nem mer megküzdeni és önmaga engedi át oly feladatok megoldását az államnak, melyeket minden hivatása magaslatán álló, életerős társadalom a magáénak vindikál. Nálunk Magyarországon a feladatkörök ez összezavarásának tagadhatatlanul speciális politikai okai is vannak. Nálunk az egységes magyar nemzeti államot még mindig csak az államhatalom képviseli, az egységes, egybeforrt és ennek következtében nagy, erős és hatalmas magyar társadalom még csak ideál, Olvmpia. Irta: Drozdy Győző. Jól emlékszem az első napra: szobám ablakaira finom selyemszálakból fantasztikusan stilizált rózsákat hímezett a tél. Hideg volt. Egy esti lapnál dolgoztam akkor s igy, délután még szürkület előtt hazamehettem. Átfázva léptem szobámba s az volt az első dolgom, hogy a kályhába meggyújtsam az aprófát. Nemsokára kipirult arccal lehelte ki lihegő tüdejéből a meleget. Leültem az ablak mellé, hogy majd egy félbehagyott verset tovább fa- ricsgállok. Telve volt lirával a lelkem. (21 éves korában ugyan kinek nincs teli?) Künn haragos, inspiráló idő volt. Ilyenkor semmi, verset irni. A szél, mint egy pajkos gyermek, végigfutott a bosszú udvaron s egyik-másik ablakon bekopogtatott. Aztán unalmas melódiákat kezdett dúdolni, ami arra a fáshangú nádtrombitára emlékeztetett, amivel gyermekkorunkban szoktuk boszantani a papát. Hosszú, vontatott sóhajok támadtak az udvar fenekén s egytől-egyik bekúsztak a lépcsőházba s a csigalépcsőn fölsiklottak egész a harmadik emeletig s visszahullottak az udvarba. Némelyik aztán a cincsatornán fölkapaszkodott a háztetőre, ott kószált egy darabig, de nemsokára hallottam, amint a kéménybe bújva incselkedett a tűzzel. melynek elérésére csak törekedünk, de melynek megvalósításától ma talán távolabb vagyunk, mint évekkel előbb voltunk. Társadalmunk nemcsak nemzetiségi izekre van széttagolva, kezdünk széttagozódni felekezetek, sőt — fájdalom ! — osztályok szerint is. Úgy, hogy a szétforgácsolt társadalmi erő nagy alkotásokra gyenge és ha actióra indul is, — eredményt csak a kényszertől, az állami beavatkozástól remél. Ami áll nagyban és általánosságban, áll kicsinyben is. Nézzünk csak szét a saját kis körünkben. Boldogulásunkat nem-e mi is csak egyedül az államtól, állami kormányi intézkedésektől várjuk még oly téren is, hol első sorban a társadalom lenne tevékenységre hivatva? Vagy ha olykor az állam segitő kezét ki is hagyjuk számi- tásainkból, nem akkor is — a kényszerben találjuk-e meg az alkotások arcanumát. Ha már nem állami legyen hatósági kényszer. Ha nem az állam végzi el dolgunkat, végezze legalább a •— város. Hiszen azért tartjuk, azért fizetjük a nagy tisztviselői apparátust. Pedig a társadalmi tevékenység a Igazi lírai idő volt. Öröm volt a rímekkel babrálni. Már majd egy egész versszakot leírtam, mikor észrevettem, hogy az alattam lévő, második emeleten vis-á- vis, egy leány néz ki az ablakból. Ereztem, hogyha most nem hagyom abba a versírást: nem érdemiem meg, hogy mégegyszer egy lány csak egy pillanatra is megálljon előttem. A nézőkéért mentem az Íróasztalhoz, de mire beigazitottam : a leány eltűnt az ablaktól. Ijedten néztem mélyen a szobába s meg is leltem őt. Hófehér, lányos díványon feküdt sans géné. Egész tisztán kivehető volt. Egy-két pillanat alatt megállapítottam, hogy a leány olyan szép, amilyent még sohasem láttam. Fényes, sötétbarna hajának gyűrűi a fehér bőrpárnára gurultak. Arca halovány és tiszta volt, mintha tejszínben mosdott volna. Kivágott rózsaszín princesse ruha volt rajta. Mezítelen karja feje alá volt téve. A keble lassan emelkedett és süllyedt. Néha felnyitotta szemét s ilyenkor az ő öntudatlan, diadalmas pillantása összekapcsolódott az én szomorú tekintetemmel. Ilyen szemeket még sohasem láttam. A színét nem tudtam kitalálni. Annyit megállapítottam, hogy az nem fekete, se nem kék. Inkább valami smaragdos fényűnek tetszett az. Mintha üvegből lett volna. minden kényszertől ment önkénytes elhatározáson nyugszik és egyik fő rugója a „noblesse oblige“. Önkényt, fizetés, ellenszolgáltatások nélkül állni a táradalmi feladatok szolgálatára. Mig ez igy marad, addig a magyar társadalom nem lesz más, mint ma: vegetáló, helyhezkötött, beteges organizmus, mely a saját erejéből nagy tettekre képtelen. A borértékesítés szervezése. Irta : Liptai Albert. Bejárván idén az ország összes borvidékeit, a következőket állapítottam meg: 1. Nincs az országnak olyan borvidéke, ahol teljesen kifogástalanul szüretelnék és kezelnék a bort. 2. A csekély borfogyasztásról mindenütt panaszkodnak. 3. iY borértékesítésnek termelői alapon való szervezésére kevesen gondolnak és még kevesebben értenek hozzá. Annak, hogy a bort a gazdák nem szüretelik és kezelik a modern pincegazdaság követelményeinek megfelelően, hanem úgy, mint 100 évvel ezelőtt, az a természetes következménye, hogy megközelítőleg sem termesztenek, illetőleg kapnak oly jó és tiszta piacképes bort, mint Ez a leány csodaszép volt. Egy órahosszat néztem, amint mozdulatlanul feküdt hófehér szobájában. Olyan volt, mint egy óriás baba. Mintha csak Hoffmann Olympiáia lett volna. Mindig az jutott az eszembe, mikor megláttam. El is neveztem őt Olympiának. Mozdulatlanul néztem őt, mig csak nem sötétedett. Ekkor, halványan láttam még, hogy egy másik leány lép a szobába, kigyujtja a villanyt s az ablakhoz siet, leereszti a függönyt. Sokáig fönn maradtam azon este. Egyre azon törtem a fejem, hogy ki lehet Olympia. S hogy egész éjjel nem tudtam aludni, reggel bizonyos voltam abban, hogy szerelmes vagyok Olympiába. Korán keltem. Amint kinéztem az ablakon, láttam, hogy a tél fehér festékével mindent bemázolt. Ilyen fehérnek éreztem a lelkem is. Mert meggyőződésem, hogy a férfi lelke csak az ideális szerelem állapotában fehér. Olympia ablakán a függöny még le volt eresztve, de sejtettem, hogy nemsokára meglátom Olympiát. Alig öltöztem fel, mikor észrevettem, amint a függöny felszökik és egy leány kinyitja az ablakot. Nem Olympia volt. A szépsége meg sem közelítette, bár előke- kelőségéről tanúskodott kékselyem re-
