Esztergom és Vidéke, 1909
1909 / 76. szám
Esztergom, 1909. XXXI. évfolyam 76. szám. Vasárnap, szeptember 26. Megjelenik Vasárnap és csütörtökön. ===== Előfizetési árak: —= Egész évre . .12 kor. Negyed évre . . 3 kor. Fél évre ... 0 kor. Egyes szám ára 1+ fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Felelős szerkesztő : DR PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók : Di1. Prokopp Gyula és Brenner Ferenc. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők.) Kossuth Lajos (azelőtt Buda) utca 485. szám. ■- Kéziratot nem adunk vissza. Vasutas árvák napja. Esztergom, 1909. szept. 25. Adakozzunk a vasutasok árváinak ! Akiknek kenyérkereső édesatyját leggyakrabban a nagyközönség élet- és a vagyonbiztonságának hűséges : szolgálata közben ragadta el a kér- 'lelhetlen halál, azoknak megmentéséhez és a haza polgáraivá leendő [neveléséhez hozzájárulni, minden meines szívnek elengedhetetlen kötelessége. Szeptember 30-án és október 1-én. Ezen szavakkal hívja Ifel a nagyközönséget a vasutas ár- /vák javára leendő adakozásra a vasutasok országos szövetsége : „Van-e szebb kötelesség — mint fáz elárvult gyermekeket megmenteni, van-e íelemelőbb érzés, — nmint annak tudata, hogy segítettünk olyanokon, akiknek szeren- ccsétlensége általános részvétet kell, rhogy keltsen ? Lehet-e embernek nemesebb tette, mint a szűkölködők £gyámolitása, különösen ott, ahol a »segítés nem lehet máskép, mint társadalmi úton. S kik vannak a segítésre annyira 3'á utalva, — mint a vasutas árJszteip és Vidéke“ tárcája Esti ima. Irta : Kiss Arnold. KAlkonyt szellő jött a lakomba. ä.Esteli bánat sir a dalomba, hNappali bűnért esteli bánat 'ÁKésztet imára, látva hibámat, 3É/' van a házban, bú a szivemben. 00h uram! Istenem! Nincs aki védjen, 'ANincs, aki védjen kívüled engem. (Wig alakokkal jártain a fényben, 0Óh, de felednek ők a sötétben, iZGőgteli álmok oszladozóban, \Wüszke remények roskadozóban, Wh> tudom én meg könnyel a szemben : fNincs, aki védjen kiviiled engem! \lNincs, aki védjen kiviiled engem! (iKiizdtem a létnek tengere ellen NMinden erőmmel, csak Te veled nem, (Nincs evezőm már, törve a csónak, (Vesztve reményem, kétes a holnap, \(<Búban-e, bajban tengetem éltem ? ,'oNesz-e, ki védjen kiviiled engem?! .(Kívüled engem nincs, aki védjen. a’Este van, érzem, csöndbe leszállnak, dongva suhannak szerte az árnyak, vák ? Megszámlálhatatlan azoknak a szerencsétlen vasutas árváknak nagy tömege, akiknek atyját épen a nagy- közönség élet és vagyonbiztonságának hűséges szolgálata közben ragadta el a halál. Minden ember — minden család érezte már a fájdalmat, ha egy kedves hozzátartozóját — apát — testvért vagy rokonát ragadta el a kérlelhetlen halál, — de ez egyes kivétellel betegeskedés — hosszabb- rövidebb szenvedés után áll be, s tudva, érezve, hogy ez oly sors, mely alól embernek menekülni lehetetlen, ha sajgó szívvel is, bele nyugszunk idővel a megváltózha- tatlanba. Igen — de ez a fájdalom nem nem az, mint a mit az a rettenetes helyzet vált ki belőlünk, mint mikor azt a szerető apát, — aki reggel a legnagyobb munkakedvvel, családja s maga iránti kötelességéből kifolyólag megy teljesíteni nehéz szolgálatát — s a szeretett hitves, a gyermekek nem ölelhetik magukhoz, idegenben áldozata lett a vasszörnyetegnek, darabokban szedik ki a gyilkos kerekek, vagy vonat roncsok közül. Egy össze roncsolt, felismerhetetlenségig daraLÍ, Uram!! Isten! álmot a szemre! Szende reményt küldj bús kebelembe, Éjjeli rémtől védd meg a lelkem ! Nincs, aki védjen kiviiled engem ! Nincs, aki védjen kiviiled engem! Közös sors. Irta: Erdélyi Ernő. A természetnek jobb szive van, mint az embereknek. Mikor szegény Barna Ju- list temették, gyászruhát öltött, beborult az ég alja, sőt mikor a hantot rakták a koporsóra, könnyezett is. Először permetezve, szitálva, aztán amúgy Isten igazában neki eredt az eső, hogy az egyetlen ember, aki utolsó útjára elkísérte a leány- asszonyt se mehessen haza, hogy kedvére kisírhassa magát. Kénytelen volt a falu- végi korcsmába menekülni. Leült az asztalhoz, bort kért, idogált s közben mereven bámult ki a kopár útra, melyet csillogóvá tett a sok összegyűlt viztócsa. Olvasgatta az esőcseppeket, melyek egyhangúan verték az ablakot, számolgatta a beláthatatlan mennyiségű esővonalakat, melyek az üvegtáblát keresztül, kasul szelték, amint egy-egy csepp végig folyt rajta. Maga sem tudta hogyan, az esőcseppekről olyan hirtelen átszállt képzelete bokra szakgatott véres hús tömeg csak. Lehet-e ebbe belenyugodni — lehet-e ezt elfeledni valaha? Elég-e ahhoz egy emberélet, hogy elfeledjük, hogy az a szerencsétlen apa, aki csak családjának élt, mily rettenetesen vált meg az élettől. Igaz, — azt mondják, meghalni csak egyszer lehet. De halai, és halál között nagy a különbség, ha nem is az illetőkre, de a visszama- radottakra nézve. Más kenyérkereső pályán meg van a mód többé-kevésbbé adva arra, hogy a családfő megfelelően gondoskodhassék családjáról — hol a mód a vasutasnál erre ? Hisz sehol úgy kitéve az elszerencsétlenü- lésnek ember nincs — mint a vasutak szolgálatában. S akkor, mikor kérő szóval fordul a nagyközönséghez a magyar szent korona országainak vasutas szövetsége kérve, hogy fenséges munkájában segítsék, nem alamizsnát kér, hanem módot akar nyújtani arra, hogy az a nagyközönség, amelynek kényelme, vagyon és életbiztonságáért annyi lelkes katonáját áldozta már fel, s áldozza nap-nap után — leróhassa ha bármily csearra, akit csak az imént hántolták el. Pedig alig volt valami rokonság a kettő között. Talán csak annyi, hogy az esőcsepp néhány órával előbb beláthatatlan magasságban felette volt a felhőkben s most már alatta van, letiporhatja a sárba, akárcsak azt a lányt, aki a legfelsőbb mennyországból olyan mélyre sülyedt előtte. Nem tiporta a sárba, nem vetette meg, pedig joga volt hozzá. Megtisztelte a halottat s elfeledte, amit az élőnek nem tudott volna feledni. Nem is volt oly rég, hogy utoljára együtt ültek a kert alatt, a kis padkán, melyhez gyermekkoruk annyi édes emléke fűzte. Julis akkor jött meg a városból, ahová szolgálni küldték, hogy kis pénzt is hozzon a házhoz, meg a munkába is beleszokjék. Harmadszor ment már el s harmadszor tért vissza. Hanem milyen más volt most ez a visszatérés. Alakja, termete megtörött, egészen megváltozott, arcáról lelopta a városi levegő a pirosságot, eltűnt róla az iideség s mintha elvágták volna kedvét is, olyan leverten, szótlanul ült Szántó Pál mellett. Mindegyikök azt várta, hogy a másik törje meg a csendet. — Juliskám, lelkem — szólalt meg Szántó — sohse sirassad a városi életet, nem érdemes arra még gondolni sem. Ami bajt okoztak, azon hamar túlestél, kély mértékben is kötelességét a vasutasokkal szemben — azokkal szemben, akik oly nehéz, oly örökös veszéllyel látják el azt a szolgálatot, amely szolgálat végeredményében a nagyközönség jólétét, kényelmét biztosítja. És mi újból kérő szóval fordulunk a nagyközönséghez: Adakozzunk a vasutasok árváinak ! G Olvasmányok. Hangos feljajdúlások járták be nemrég a sajtót amiatt, hogy a nagyközönség kezei között olyan olvasmányok forognak, amelyek a lelkét megfertőzik és nem ritkán a bűn örvényébe sodorják. Akkoriban sűrűn emlegették a Nick Carter-t, amely a gyönge lelkek fantáziáját felcsigázza s e rémmesék hőséhez hasonló cselekedetekre izgatja. Hajói tudom intézkedtek is a könyv terjedése ellen. Hiú fáradozás! Az olvasmányoknak, akár ponyvára valók, akár irodalmi magaslaton állanak, mindenkor meg volt és meg lesz a hatásuk. Robinsonról, a melyet gyermekkorunkban oly szívesen lapozgattunk, senkisem állíthatja, hogy máglyára való. Mégis, hányszor olvastuk a lapokban, hogy hajótörött hősének hányattatása és az örömből meg tudom, úgyis kevés volt a részed, kár azt megsajnálni. — Nehéz azt felejteni — válaszolt a leány — ami éjjel-nappal mint a rém, úgy kisért. Nem vagyok az a Julis, aki azelőtt voltam, nem is vagyok érdemes a kelmed szeretetére. Ha gondolt arra, amit annyiszor terveztünk, hogy a pap elé megyünk, verje ki a fejéből, sohse lehet abból semmi. Az én sorsomat nem kötöm már a máséhoz, ha magam szégyenkezem, nem akarom, hogy más is velem szégyenkezzék. Tegyen úgy, mint Nagy Gáspár tett harmadéve, keressen más feleséget, jobb is, érdemesebb is lesz, mint én voltam. S mielőtt Szántó félbeszakította volna, tovább folytatta. Lássa milyen boldog ember Nagy Gáspár. Háza, kertje van, a marháját a vásárban is megcsodálják, ha néha napján feljár velük. Igaz, hogy a feleségével nem törődik, mit bánja, ha napestig is sir utána, ő csak megy a maga útján. Pedig Nagy Gáspárnak kevesebb oka volt a Borcsát otthagyni, mint kelmédnek engem. Nem érdemiem meg, hogy bekössék a fejemet. Hallgassa meg amit beszélek, rövid pár szó az egész s mégis olyan hosszú, hogy kezdetét sem találom. Nem tudok köny- nyiteni a szivemen, pedig olyan nehéz kő van rajta. Kelmed megérti, ha nem mondok is el mindent belőle. Dobjon követ
