Esztergom és Vidéke, 1909
1909 / 51. szám
Esztergom, 1909. Vasárnap, június 27 XXXI. évfolyam 51. szám Megjelenik Vasárnap és csütörtökön. — Előfizetési árak : ===== ÜEgész évre . .12 kor. Negyed évre . . i kor. ‘íFél évre . . . (» kor. Egyes szám ára 1-t fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Felelős szerkesztő : DK PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók : Dk Prokopp Gyula és Brenner Ferenc. Szerkesztőség és kiadóhivatal : (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők.) Kossuth Lajos (azelőtt Buda) utca 485- szám. ■■ Kéziratot nem adunk vissza. Mikor a magiszteri mágusz-vesz- )szőt leteszi, már semmi sem hiányaik abból a műből, amelynek apró nrabeszkjein egy egész életen keresztül kell mesterkedni. Negyvennégy év egy életben sok : egy pálya .'szolgálatában több; s a tanitói pályán : csoda. Négy évtizeden kérésziül szállítani a kulturális munkához i- matériát: ehhez titáni inspirációk gs heroszi erő kell. S mikor mi ;ggy-két babérlevelet koszorúvá rónunk össze, hogy azt a heroszi loomlokot feldíszítsük vele . . . már Bcsak egy összegyűrt homlokot találunk s a titáni fizikum helyett rggy filigrám testet, amely minden ínnergiáját nagy művébe öntötte. De lsem baj. A babér csak az összegyűrt homlokon áll jól ; s a dicsőség olyan teher, akit csak azok ni Írnak, kiket a munka már elgyen- dritett. I Halmai nagy munkát végzett. Mint Jíáeltörő ifjú, akinek homlokán csilUj melódia. A Zoe két szemed, Uoakonás ősi lilkokat rejteget, 32e ragyogása Al e9ésZ vi[á90Í mayyaráiga! 9JUntíia olt égne 9Jiinden csudája, m'tiden síkságé. J2incs kétkedésem — : jjfogom van fiolád, én tudom, érzem fstenigéret, ffogy enyém tegyen csókod, ölelésed. Jjt, a karomkan, Az fs^en> aZ se szereiket j oki an ! 9JZig átfon két karom — J2em ér pusztulás, ka én akarom. 92em érhet halál: 9(Jíig izzó ajkam ajkadra talál. Az en van ott — 92íikor az ajkunk csökka olvadóit. Tuba Károly. log az eszmény és lelkesülés zománca : olyan iskolába teszi be először lábát, melyet Bach germani- záló kultusza Augiasz istálójává varázsolt. Az ő takarításuknak gyümölcse volt a nemzeti fölpezsdülés s hogy azon a csodás világtavaszon szárnyakat bontott nálunk is a kultúra. Abban az időben a tanítókban koncentrálódott egy boldogabb jövő lángoló reménye. Az ő vállaikon feküdtek a legnagyobb kötelességek. Mert a felfogás szerint a haza iránt való kötelességek és jogok érdekesen vannak statuálva ; a nemzet egy bizonyos rétegének, a tradicionális kalandor-kasztnak kötelessége a hazát kihasználni, egy másik rétegnek pedig joga van a hazáért szenvedni, sőt meghalni. S ez az utóbbi mártir-csoport a tanítóknál kezdődik. A Quem dii odere . . . a legantikabb igazság. De sajnos : igazság még ma is. A tanítók mind héroszok, mert tanítók tudnak maradni, holott az emberiség sohasem becsülte meg tanitóit. Mohos obeliszkek oldalain, az ó- kori hyerogliphakban a tanítót ostorral a kezében ábrázolják s a mopusztai erpberek. Irta : Hajdú Miklós. Örökség. Estefelé leesett az első hó. Lágyan, csöndesen szálltak a pelyhek és mire a hold nevető ábrázata megjelent, szelid nyugalommal bóbiskolt a sok apró cselédház a fehér bunda alatt. Csöndes az idő és megejti a szemet, lelket a gyönyörű világosság. Minden fehér, a föld, a tető, fa és ezüstös-kék a fényesség; vidámabbak a csillagok és jobb kedvében van a hold is. Néma az egész puszta. A kutyák se vonitanak, valamelyik kuckóban meghúzzák magukat ; amelyik szalmára akad szinte a menyországban van, egyiknek sincs kedve friss nyomot vágni a csikorgó hóban. A hó mellett sárgás a falak fehérsége. És apró fekete pontok vannak a falakon, ezek az ablakok: egyik-másik előtt gyékény, hogy a hidegség valahogy be ne férkőzzék. Egyik ablakon át mécses világa látszik. Pedig éjfél felé járt az idő. És beteg nincs a pusztán. Hát baj van valahol, hiába senki se égeti az olajat. Az ispán azt mondja menjünk arrafelé, hátha épen a tanítónál van a baj. — Özvegy ember, az ősszel halt meg a felesége. Talán a kislánya beteg? dern színműírók meg borvirágos orrú cretinnek léptetik fel, aki mindig belesül mondókájába. Pedig az az ostor és az a borvirágos orr hamis szimbólum. Az obeliszkek oldalára ezt a reliefet kellett volna vésni: barbár tömeg között egy kiemelkedő titán, kezében tölcsérrel és a tudás palackjával, melynek tartalmát a meglékelt koponyákba csurogtatja, Az emberiségnek nem lehet elég gorombán szemére vetnie tanitói iránt való' tiszteletlenségét. Már Herakles agyonüti Linost, tanítóját, ki szigorú és igazságos volt vele. Mindig azokkal szemben vagyunk legháládatlanabbak, akiknek legtöbbet köszönhetünk. Mindezek most jutnak eszünkbe, mikor ezen sivár valóban egy kis oázishoz értünk. Mint a lázgyötört betegnek egy hűvös pillanat; oly jól esik nekünk, hogy ünnepelni látjuk ezt az élő várost s oly jól esik egy kis cáfolatot hallanunk, látnunk a legszomorúbb igazság ellen. Hiszen itt egy egész város, öt-hat emberöltő, aki összegyűlt, hogy szép ünnepélyen lélekemelő cáfolattal túlharsogja az én szomorú vádjaimat. A fönti igazságok fájdalmas igazIgy találgatta a dolgot az ispán. De, hogy közelebb értünk látjuk, hogy a tanító ablaka sötét. Egyik cselédházban van a világosság. Megállunk az ablak alatt. Egy öregasz- szony ült a kályha előtt, valami régi szűr van a lábán és egy kék keszkenővel tö- rülgeti a szemét. Sir, az asztal sarkánál meg egy legény könyököl. — Az öreg számadó felesége az Orbán Mátéé — mondja az ispán. — Talán meghalt az öreg? Pestre vitték a kórházba. Szent Mihály után egy rozsdásszögbe lépett és a doktor azt javasolta, hogy vigyék mennél előbb Pestre, mert le kell vágni a lábát. Az uraság fölvitette az öreget, fizeti érte a kórházat. Úgy fordul, levágják a lábát és szegény öreg a mankó helyett a koporsót választotta. A legény az édesanya felé fordul. Aztán felvesz az asztalról egy kis darab papirt. _ — A tanító úr az este kapta a levelet. Nincs ebben se több, se kevesebb csak annyi, hogy nem mondja bizony el még a királynak sem. — Hát mi lösz akkor mibelőlünk ? — Mi lösz? Csak mögélünk azér’ valahogy. Erre aztán már hangosan sir egy nótát a szegény asszony. — Pedig megmondhatná. Láthatja a ta-1 ságok és kegyetlenek. Oly jól esik nekünk, hogy most rivalgó himnuszokkal egy kissé megtompitják élüket. Oly jól esik egy szivbe szúrt tőrnek eltörni a hegyét s egy-két percre lemosni régi szégyenünket. Ez a cáfolat — Halmai munkája. 0 nevelte meg ennyire ezt a várost, hogy egy percre föleszméljen, megtagadja őseitől öröklött naíuráját és koszorút fonjon egy agg hérosz homlokára. Mert ez az ünnepély rituális dolog: gyónás, lelkiismeret megnyugtatása a társadalomnak. Mily fönséges dolog egy egész gárda bűnbánása; mily fölségés egy légió mea culpája . . . Halmai máguszi vesszeje csodát művelt, mint Mózesé. Az a sziklából, — ez a szivekből fakasztott forrást. Azon szomjúságoltó, ezüstszínű viz csobogott — ezen a szeretet és hála meleg patakja árad. S most, hogy az igazgató-tanitó körül egy ünneplő város csoportosul és felhangzik a zsolozmás ének : talán szeméből peregni fognak lelke nemességének gyöngyei . . . Ne rejtegesd e könnyeket agg hérosz ! Hiszen tudjuk, hogy azok fá- tyolán át belátsz még utoljára műnitó ur Írását, nincs ellene senki gonosz szándékkal. Mi rajtunk mög segíthetne. Úgy is kódisok vagyunk . . . Az ispán álmélkodik, bámul, nem érti a a dolgot. Gyanakszik is, mondván : Pedig becsületes emberek . . . Kisvártatva hozzá teszi : — Valami baj van. No, be kell nézni holnap a birka-akolba. Gondol egyet az ispán, aztán azt mondja, menjünk be hozzájuk. Jó . . . Kopog az ablakon. Az asszony föltekint : nem ijed meg, nem fél itt senki az éjszakától. A legény föltápászkodik és az ablak felé jön. A ködmöne ujjával letöröli a jégvirágokat az ablakról, aztán kitekint. — Az ispán úr . . . No, nyisd ki az ajtót ... — sürgeti az anyja. Kinyitja az ajtót és bemegyünk az alacsony szobába. Az ispán kalapján a tol- bokréta épen a mestergerendát éri. Az asszony fölkel a kályha mellől (nincs abban egy csöpp tűz sem, csak szokásból ülhet ott) és bólingat a fejével, mikor köszön. — Mi baj van — kérdezi az ispán — Pestről kaptak hirt ? — Onnét, tekintetes ur, onnét ... Az este gyütt mög a levéi, a tanító úrnak küldték. »Esztergom és Vidéke“ tárcája HALMAI JÁNOS 1868—1909.
