Esztergom és Vidéke, 1909
1909 / 41. szám
Vasárnap, május 23. Esztergom, 1909. XXXI. évfolyam 41. szám. Megjelenik Vasárnap és csütörtökön. — Klőfizeiési árak : - ■ Egész évre . . 12 kor. Negyed évre . 3 kor. Fél évre . . . <> kor. Egyes szám ára 1+ fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Felelős szerkesztő : DK- PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók : Di*. Prokopp Gyula és Brennen Ferenc. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők.) Kossuth Lajos (azelőtt Buda) utca 485. szám. ■—= Kéziratot nem adunk vissza. Az örvény felé. Országunk, nemzetünk testét fe- xelyek rágjak, mély sebek borítják és éles, kínos fájdalom gyötri. A Pusztulás sötét perspektívája szinte kétségbeejtő. Fönn a gőgtől elvakult szem nem látja és nem ismeri a mélységben egymásnak Vak dühvei rontó erők szenvedélyes tiarcát. A produktív munka nélküli élet, az esztelen pazarlás szomorú yége nem lehet más, mint a magával meghasonlott lélek megroppanása. A puska csövéből kiorditó nalál rémes üvöltése néhány pillanatra megremegteti a tragédia szemlélőit. Azután a lövés visszaverődő nangja is elcsitul s a feledés borul a történtekre. így töri le századunk romboló rihara egy-egy ezeréves családfának szép, erős kifejlődésig — de lelkileg romlott — hajtását. Kicsorbul nemzetünk díszes koronája. A porba mull és elvész egy-egy drágakő belőle. A nemzet egykori gerince meghajolt es gyógyíthatatlan sorvadásba 2:sett. A magyar nemesi középosztály címeréről lepattogolt az ősi dicsőséget ábrázoló máz. Összemo- öódott az idő romboló hatalma alatt. .„Esztergom jfr Vidéke“ tárcája A fiú. Irta : Bourget Pál. I. [ Ligier asszony egy reggel igen izgatot- rmn ébredt. Nagyfontosságú napja volt ez sz életének. Ma múlt épen két esztendeje, 300gy férje harminchárom éves korában eneghalt, kinek fényesen indult ügyvédi Imlyafutását szakította meg a halál. V A megboldogultnak halála után hat lísétre Foucault György, Ligier ügyvéd íicollegája s egykori riválisa, igv szólt a hfiatal asszonyhoz:- — Asszonyom, már régóta táplálok rn irányában oly érzelmeket, melyeknek úralódi mélységét csak most érzem igazán Jliiiikor ön ismét szabad, szegény Péterünk 3rí halálozása után . . . Azt hiszem, hogy r:i is észre vette már eddig mélységes tsfszteletem és hódolatom jeleit, melyekkel Irat mindig körülvettem. Most már meg [Hallhatom, hogy ön miatt volt oiy kietlen ) :i életem. Önnek joga, sőt kötelessége } ön korában az életet újra kezdeni. Ez rném jelent hűtelen szakítást a múlttal ; s ;; azt jelenti csupán, hogy csak annyi De nemcsak a címer, hanem viselői is úgy szertemállottak, mint a rombadőlt ház maradványai a hosz- szú idő alatt, gondozás nélkül. Mi tehetetlenül nézzük eme meg- semmisülési folyamatot. S a lesújtottak pedig megadva magukat a sors kemény csapásának ; puszta kézzel vonultak be a szűk szobájú hivatalokba. S e mentsvárból szomorú szemmel, fájó szivvel nézik, hogy „öröködbe uram pogányok költöztek.“ Egy nemzetnek heves összeütközésből származó, katasztrofális halála szomorúságában is felemelő s dicső befejezése a létnek ; de az önásta sírba való elmerülés, a tengődő élet végelgyengülése: dicső nemzeti múlthoz nem méltó, gyalázatos osztályrész. Sajnos, hogy középosztályunk romjain már csak kesereghetünk. Azt életre kelteni, fenyes múltját, nemzetfentartó erejét visszavarázsolni nem lehet. Ha népünk helyzetét vizsgáljuk: ott is lépten nyomon szomorúságot keltő tényeket kell megállapítanunk. Az anyagi züllöttség lejtőjén rohamosan haladunk az örvény felé. Népünk fülig adós. Okozza ezt kegyelettel viseltessék a múlt iránt, amennyi nem akadályozza meg azt, hogy a jelennek is éljen s tekintettel legyen a jövőre is. Szabad-e remélnem asszonyom, hogy ha ön sohasem tudná magát arra elhatározni, hogy új életet kezdjen, gondolni fog azért rám is, a maga őszinte, tisztelő barátjára, kinek legédesebb álma menne teljesedésbe, ha egészen önnek szentelhetné magát? ... Óh ! aszonyom, mennyire szeretem önt! Most először merem érzelmeimet nyiltan megvallani ön előtt. Csak egyetlenegy, csak egy utolsó szót mondjon ... De csak akkor, ha meggyőzhet afelől, hogy jól meggondolta azt, amit mond; csak akkor, ha olyan igaz vonzalmat érez irányomba, mint amilyen igaz vonzalommal vagyok én ön iránt. Ne taszítson el magától meggondolatlanul. — Újra kezdjem az életemet ? . . . — felelte Ligier asszony s hangja reszketett, szemeit lesütötte. Foucault kérése nagy zavarba hozta. Nem akart neki nyiltan felelni, képtelen volt a tagadó szót kiejteni s képtelen volt „igen“-t mondani, pedig Foucault első perctől fogva ezért esedezett. — Újra kezdjem az életemet? . . . ismédé s felvetette szomorú tekintetét. Az én életemet már nem lehet újra kezdeni! Ön jogról, kötelességről beszélt . . . Csak egyrészt a könnyelmű hitelezés, másrészt az igények növekedése és a mérhetetlen földéhség kielégíthetetlensége. E mellett a gonosz kezek és az önvérünkön táplált lelketlen exisztenciák egymásután igyekeznek kitépni a nép leikéből azon szálakat, melyek a népet az ősök vérével megszentelt nyomorúságban is vigaszt adó valláshoz kötik. Folyik az aknamunka hol nyiltan, hol titokban, de szakadatlanul és nem eredménytelenül. Az illetékesek figyelmét csak az itt-ott hatalmas erővel megszólaló elégedetlenség kelti fel, de legtöbbször későn, mert a megindult folyamat keresztül gázol mindenen, ami útjába akad. A közélet fórumán kedvezményt csikarnak ki azoknak, akik amúgy is erősek. A szétszórtan élők gyenge szava süket fülekre talal s igy az elégedetlenkedők folytonos harci zajától hangos a levegő. Egy kis csapat, mely idegen testünktől, vérünktől megittasulva dicsőségétől lármásan törtet előre. Ok nem az anyagi téren fosztják ki e koldusbotra jutott nemzetet. Ezt elvégezték elődeik. Hanem szellemi kincseikkel, — melynek bel— egy jogot ismerek : jogot a gyermekeimhez ; csak egy kötelességet : azt, amellyel én irántuk tartozom. — Óh, hát nem tudja asszonyom, hogy mindhárom gyermekét egyformán szeretem?! — felelt Foucault. — S ki tölthetné be jobban atyjoknak helyét, mint ifjúkori barátja, aki őt legjobban ismerte, gondolatait, hajlamait? Mi mást kívánhatna hát gyermekeinek? Nem érzi-e ezt maga is Katarina ? Ligier asszony feltűnő izgatottsága elárulta szivének titkát, vonzalmát aziránt a férfi iránt, aki őt leánynevén szólította, aki ebben az egy szóban fejezte ki határtalan nagy szerelmét. Foucault megragadta Ligier asszony lehanyatló, reszkető kezeit s még szenvedélyesebben, még gyengédebben könyör- gött : — Megengedi, hogy én pótoljam a gyermekeknél atyjoknak a helyét ? Akar-e a feleségem lenni ? — Engedjen! sóhajtá Ligier asszony s elvonta kezét, majd igy folytatta : — Hagyjuk ezt. Nekem ez nagyon rosz- szul esik . . . Nem tudok, nem mondhatok többet ... . Magamai sem vagyok tisztában ... Ne kívánja . . . Foucault szomorú arca láttára hozzátette : — Maga szenved, pedig én nem vagyok seje méreggel telitett — odafura- kodnak a felcsigázott kiváncsi nemzeti lélekhez és a lecsapolt régi vér helyébe újat akarnak önteni, melybe be van oltva a halál csirája. Ilyenek közállapotaink. Nem a pesszimista lélek sugallja a sorokat, hanem betegségünk okaira őszintén rámutató és jövőnkért aggódó szív fordul a gondolkozókhoz, hogy siessenek erejük megfeszítésével : mentsük, ami még menthető. Vágjuk útját népünk rohamos átalakulásának. Ne engedjük a lelket tápláló forrásnak megmérgezé- sét. A nagy zavar és káoszban ne feledkezzünk meg, hogy a nemzet ősereje csak úgy lesz jövő fennmaradásunk biztos, erős rendületlen alapja: ha hű marad hitéhez és hazájához. Hit és haza hazaszeretete egy erzelemme olvadva maradjon a néplélek legerősebb jellem vonása : akkor megtörik ezen a nemzetpusztitók gonosz munkája. Kocsán Károly. A tisztaság és az emberi test. Irta: Gyulai Gy. K. tanár. A szociális higiénia minden követelményének megfelelő nevelés az hibás. Isméden, hogy jelenleg nem vagyok magammal tisztában . . . Máskor beszéljünk erről, most képtelen vagyok ! . . . — Addig várok a válaszra, ameddig csak akarja — felelte Ggyörgy. De rögtön megbánta hirtelen tett Ígéretét. Megragadta az asszony kis kezét, melynek reszketése maga egy vallomás volt s a szerelmesek kifogyhatatlan bőbeszédűségével kezdett beszélni. — Hogy ön most nem mond „nem“-et, ugye-e ez' azt jelenti, hogy nem tartja lehetetlenségnek, hogy később „igen“-t mondjon ? De miért habozik ? Egyrészt szeretem ezt a habozást. Bizonytalanságban lenni annyi, mint mindig reményleni. Másrészt meg félek tőle. A bizonytalanság valami félelemmel is jár s mikor már javakorbeli az ember, mennyire gyötrik a szivét ezek az aggodalmak! . . . És elforditá őszülő fejét . . . Bizony a negyvenedik év már fehér hajszálakat szőtt bele barna hajába s Ligier asszony a feléje fordított fekete szemekből egy oty ember égő szemrehányását olvashatta ki, aki most kezdi mérlegelni a boldogság eshetőségeit s aki tudja, hogy az elveszett örömöket semmi sem pótolhatja. — Igen, — folytatá, — szívesen várnék erre a válaszra addig, amig csak kívánja ön. De rettenetes nekem ez a várakozás. Kegyelmet gyakorolna velem
