Esztergom és Vidéke, 1908

1908-03-15 / 22.szám

Tavasz van újra. A természet feltámadása. Hosszú álmából ébred fű, virág, szellők íuvalmán szórva illatát. És künn a mezőn, a szabad mezőn, a természet templomában felcsendül a dal, a szabadság dalosa a pacsirta fúrja fel magát a kéklő messzeségbe, hogy hirdesse a tavasz feltámadását, a természet megújulását. Minden ünnepel. De tudja Isten, azoknak a rügyfakasztó márciusi szellőknek mintha nem éreznénk már annyira a hatását, mint azelőtt. Mintha minden év elvenne vala-: mit abból a szentelt, örökségképi apáinkról ránk maradt hatásából. Évről-évre kevesebb erejét érezzük, mintha évről-évre nehezebben: hoznák meg számunkra a hazafias lelkesedés tavaszát. Mi vénülünk, vagy az ideálok mondják fel szivünkben a lakást,, vagy valami van a levegőben, amely; Pasztellek. Dalok rím nélkül. Irtai Drozdy Győző. VAS-PILULA. j Psütt kis prepa volt Magda. De nagyon: fehér, gyenge és vérszegény. Szedte, szedte a vasat, de a vére csak szunnyadt és fogyott. Orvosi rendeletre ki kellett maradnia az iskolából is a kis prepának. De csak egyre fogyott, fehéredett és: gémberedett Magda. Egyszer künn sétált a ligetben a beteg prepa. Ép arra járt Múzsa Nárcisz, a hírhedt bonvivant. Magdához szegődött. Bókolt a fehér Magdának veszettül és lázzal.! Mily szép. Mily csókolnivaló. Mily édes.* Mily rózsapiros az ajka. Magda pirult, pirult. Az az egy-két deci: vére mind az arcába szökött és ott pezs; gett. Ő ilyen bókokat még sohasem, hallott. Erezte, hogy erősödik. S mikor elment Múzsa Nárcisz: sietve szökött egy bokor mögé. Fölnyitotta ridikülét és a vas-pilulák alól kiásta kis kézitükrét. Belepislantott. évről-évre sorvasztja, lankasztva az az emlékezés virágait. "Nem tudom, de érzem, s ha látom a mai március 15-ét, fájó szívvel bár, de kénytelen vagyok bevallani, hogy az élet oly csodálatos gyorsasággal megőröl bennünk mindent, ami szép, nemes és felemelő. A küzdelmes napok emléke, s a jövő kétes útjainak előre vetett árnyéka úgy befeketít mindent, amit az élet fényesnek adott elénk, és úgy elhervaszt mindent, amiről azt hittük, hogy virágozni fog nemnemzedékről •— nemzedékre, — de az idők végtelenségéig. , A

r mindennapi élet megemészt mindent, s a rohanó- század materialis elveivel letapos minden virágot, •'mely még az élet rögös útjain itt-ott ontotta illatát, enyhe pihenőül szolgált a fáradt emberi szemnek. Rohan az élet, s mi benne. Nem érünk rá lelkesedni, nem; érünk rá emlékezni. Reális lett az élet. Március 15-ét: is csak úgy tekintjük, mint üzleti

: tőkét, amelynek kamataiból szépen; meg is lehet élni. Ma már nem azzal a szemüveg-? gel nézzük a március 15-ét, , mint És a vasat mérgesen beszórta a bokorba. Sírnak. Nevetnek. Nagy, pompás palotákban gazdag, fölaranyozott urak, asszonyok élnek. Fehérre sorvasztja őket a pénz-bánat.. És sírnak, sírnak. Künn az erdőszélen, rongyos ponyvaházak körül kereng a füst. Mesztelen, éhes cigányok: dádék és rajkók hevernek; a pázsiton. És nevetnek, nevetnek. Nana megismeri magát. Kackiásan könyökölt hónapos szobája ablakába a kifent-kikent, parfümös Nana. Pásztorórára várt valamilyen ismeretlen jóbarátot. Ép ablaka előtt vezette esküvőre egy ismerőse patyolat, szűzkoszorús menyasszonyát. Az emberek megálltak az.utcán és nézték. Nana szomorú lett. A tükör elé állt. Végignézett magán. És köpött egyet. A zsidó cselédje. Ludason nagy szégyen volt Khon zsidóéknál szolgálni. A rongyos Zsuzsanna is csak az éhenhalástól menekült oda. Egyszer vásár volt a szomszéd faluban. Átküldték Zsuzsannát is Khonék. A ronhajdan. Nem oltár többé melynek zsámolyánál gyúlt annyiszor lángra a zsoldosok és farizeusok által is elnyomott honfi keblekben a hazaszeretet soha ki nem alvó szövétneke. Kihalt a nemzedék, mely imádkozni és emlékezni tudott a multak emlékeinél és a mely nemzedék apostoli ihlettel hitte, hogy a márciusi napok alatt megnyertünk egy független és szabad hazát, mely többé nem a törvénykönyvek poros lapjain létezik csak, nem egyedül a költők ábrándjaiban, de amely mint tényleges áldás, szabadságot és jólétet hozott a nemzetre és jogokat ruházott a népre, amely jogokat a kötelességleljesitéssel tartozik fizetni.: Amely nemzedék örökségkép vette: apáitól, hogy a függetlenséget és szabadságot, nemcsak megszerezni de meg is kell védeni. Amely nemzedék nem feledte, hogy apáink a harc mezején bizonyították be nemzetünk életerejét és elhatározását, megvédték jogait, és az elnyomatás után kihajtott paszsziv ellentállással bebizonyították szívósságát is és hogy a nemzet törhetetlensége rákényszeritette a kényuralmat a megalkuvásra. gyos cselédnek ott nagy szerencséje akadt. Szóba állt vele Erős János, a kőfejtő legény. Elbeszélgették az egész napot. S mikor haza kellett menni : ugyancsak szerelmesek voltak egymásba. És megígérte Erős János, a kőfejtő legény, hogy másnap felkeresi Zsuzsannát. A rongyos

1 cseléd örült, örült. Aztán elbúcsúztak me-; legen, szomorúan és csókosan. Mikor már messzi ment Zsuzsanna, utána kiáltott a legény: — Hé, hát hun is szógász ? Majd elfelejtettem ! Zsuzsanna elpirult, megremegett és visszakiáltotta hangosan, élesen: — Hát a plébános úrnál! Es futott tovább. 1848. Messze fekszik a világtól, kopár vidéken BÖgöcze. Görbe, sáros, babonás, buta falu és magyar. Rettenetes magyar. Ne adj Isten, hogy tavasszal végig engedjenek a falun egy biciklist, egy idegen urat, vagy egy előkelő fogatot. Mert ezek garaboncások. Ezek hozzák a fagyot, jégesőt, rossz termést. Még automobilt sohasem láttak. Egyszer aztán bőgött a határban egy hatalmas masina. Bögöczén azt hitték, hogy tán valami megvadult bika jő a faluba. Vasvillák, kapák, kaszák a kézben. Az egész Apáról fiúra örökségképen maradt megőrizni a magasztos elvek tisztaságát, mérlegelni a honfi kötelesség súlyát, gyakorolni a lelket és a kart, hogy elbírjuk a súlyt. Amely nemzedék felvette a fonanalat, amelyet a Páriák elvágtak az apák kezében és odavetette a hazának függetlensége felé, amelynek március 15-ike a pirosló hajnalhasadása volt. De a hajnal bibor fénye eloszlott s a fiukból apák lettek, reális, élni tudó apák, kik leráztak magukról minden fölösleges terhet, ami a rohanó században a megélhetés nehéz problémáit megoldani ellensúlyozhatta volna. Az élet kiterjesztette csápjait még a márciusi napokra is, letépte róla mindazt, ami a modern, hogy ne mondjam labanc felfogás szerint felesleges, amit csak érezni, s a min csak emlékezni lehet, hogy an-j nál jobban lássák azt az Örök lángot, amelynek fényénél nemcsak a hazaszeretet soha ki nem alvó szövétnekét lehet lángra lobbantani, hanem amelynek melegét okosan, észszerűen felhasználva nemcsak a megélhetést lehet biztosítani, de fényt és pompát is, sőt olyan előfalu künn áll az utcán. Jő, jő a pokolgép búgva, füstölve, dalolva. Benne ül Eőrssy báró inasa. Repülnek a kaszák, kapák feléje. Az inas megrémültén megáll. A nép feléje. S egy darab nem marad a gépből, ha ott nincs Égbekiáltó Dalcsi, bögöczei kántor. Ennek a szeme megakadt az automobil számján. Kiáltott egy nagyot: „Hohó, magyarok, lassan, lassan! Nézzétek e számot a csuda hátulján : 1848! Ezt nem szabad bántani annak, aki magyar a faluban. Rettenetesen megverne a magyarok istene, ha azt a csudát, amin az a szent szám van, összetörnétek." Megrémült a kaszás, kapás „nemzet" és ordították; — Éljen a 48 ! Éljen ! Éljen ! Ekkor Égbekiáltó Dalcsi, a meleghangú kántor odalépett a megrémült inashoz és igy szólt: — Tán a követválasztásra gyütt a nagyságos úr? Mert ha arra, jó van. Mi megválasztjuk, mert megverne minket az Isten, amír így nekirontottunk e szent számú csudának. Ekkor újra megszóllal a „nemzet". — Éljen a 48! Éljen! Éljen ! Hát így lett Eőrssy báró inasából 48-as képviselő. Flóra süket — és büszke. Rettenetes hőség volt és Flóra, künn