Esztergom és Vidéke, 1908
1908-03-08 / 20.szám
Iparfejlesztés. (J) Nincs ránk nézve nemzeti szempontból fontosabb dolog, mint a kisipar ujjáteremtése. Ez lenne hivatva érvényre emelni a művelt nyugati államoknak azon régóta gyakorolt jó szokását, hogy minden házi-tűzhely cselekvő részese az iparfejlesztésnek azáltal, hogy készfizető vásárlója az ipari termelésnek. Szóval, a közgazdasági öntudat kifejlesztése, s a fogyasztás szervezése az alapvető kellék iparunk fellendülésének. Ha hazafias érzésünk annak idején épen buzgott volna, bizonyára szép asztalos, ruházati és bőr iparunkat nem áldoztuk volna fel és nem hagytuk volna cserbe jóravaló mesterembereinket a selejtes gyári portékák vásárlásáért, valamint nem kaptunk volna olyan mohón rajta, hogy az osztrák gyáros bizományosa, vagy raktárosa hitelbe is ad, — meg kellett volna látnunk azt is, hogy az a néhány garas, amivel a gyáros olcsóbban adja hazai iparosainkkal versenyző készítményeit, az a hitel és kényelmes fizetési mód, amit a gyári készítményeknél írás a Iránynak. Dalok melódia nélkül. Irta: Drozdy Győző. Mi. Kereszthalál. A mi elzüllésünk fenséges, mint egy megsiratott vétek. Nagy málhát gyűjteni ábrándokból, reményekből s mikor tort akarunk csapni, látjuk, hogy csak — álom az egész: szomorú küzdés. Hahó, halihó. De fenséges a nagyszerű bukás. Dallal az ajkon, lanttal a kézben lerongyolódni : sosem gyalázatos. Nem szégyen koldusnak lenni, ha bicegve járunk házrólházra. Bicegve — de citerázva. Mi Krisztusai vagyunk a Szép hitének. Nagyszerű, ha keresztre húznak a rútat-látók. A Nap elsötétül. Megrázza az öreg Föld tagjait. És jő a föltámadás. Azok hengerítik el a követ sírunkról, akik beletették. És a nép, ki tölfeszített, diadalmenetben tombol a föltámadáson : Hahó, halihó. A vízirózsa. Csak kevesen tudunk olyan dalt írni, kapunk, nem ért fel nemzeti termelésünk értékes rétegének pusztulásával. Mert ha megláttuk volna, úgy bizonyára kisiparunk ma szintén nagyban és olcsón termelne, akárcsak a külföldi gyárak és az ország igényeit minden bizonnyal különben kielégítenék, mint a szemre mutatós, de egyébként selejtes ausztriai árúk tömege. De hát — eső után köpönyeg. Biztató azonban mégis az, hogy vezérférfiaink ma már nem ragaszkodnak ahhoz a merev állásponthoz, hogy Magyarország és Ausztria gazdasági téren kiegészíti egymást, egyik földmives ország, másik iparos ország, és szükségleteiket kölcsönösen fedezvén, a gazdasági közös kapocs, mint áldásos intézmény, továbbra is fenntartandó. Már kezdjük észrevenni, hogy a gazdasági egyoldalúság szerencsétlenség ránk nézve, mert hiszen Ausztria csak egy részét fogyasztja el a kivitt nyers terményeknek és lábas jószágnak, jelentékeny részét haszonnal tovább szállítja, részben pedig félig kikészítve, vagy, mint egészen kész ipari cikket ismét hogy a Lánynak a szíve is hallja. Azokat a forró dalokat, melyekben pihegve szunnyad a lelkünk: csak ritkán érti a Lány. Ugy suhannak el a Lány szíve mellett azok a lágy melódiák, mint barna szikla mellett a keselyű. Nem tudja mit érzünk ebben: Hahó, halihó. Ugy áll előttünk a Lány, mint csendes álom-vizek szinén fakadt szűz, hófehér vízirózsa kelyhe a hattyú előtt. A kedves Hold frissen olvasztott ezüstjét végigönti a tón. A vízirózsa illata útnak indul. A fehér hattyú leng a vizén, mint a kémútra kelt ozmán hadigálya. De horgonyt vet a vízirózsa mellett. Aztán dalol szerelmes, halk bugással. Dalol, dalol: míg belehal. De a rózsa, vízirózsa nem érti a dalt : Hahó, halihó. Ketrecből — az égig. Hasonlít a költő a kőszáli sashoz. Ha foghatnak néha egyet: jaj annak. Csipke dik, mímelik, piszkálják. Gúnnyal röhögik a szemébe, hogy: Hahó, halihó. Levágják szárnyait. Neveti nagy röpülni-vágyását a bolondok egész ligája. És piszkos ketrecbe vetik. De új tollak engednek vitorlát a szár nyakon. És egy aranylángú napon útnak indul a fogoly király. Táltott szájak merednek a magasba a nagy csodára, hogy a piszkos ketrecek csonka királya felrepül vissza hozzánk származtatja jó drága pénzen. Ennek a nyomasztó hatását érzik a magyar iparosok. Érzik különösen a cipész iparosok, miután a szabad verseny lehetővé teszi azt, hogy majdnem minden rövidárúkereskedő selejtes és olcsó gyári cipőt tarthat, amellyel azok versenyezni nem tudnak. Ennek következménye természetesen az, hogy évről-évre több és több cipész alul húzzák ki a gyékényt, akik aztán mint adófizető polgárok sem jöhetnek többé számításba. Magyarországon általános meggyőződés, hogy az iparfejlesztés elsőrendű közgazdasági kérdés. Ha tehát ezt szem előtt tartjuk, de különösen megszívleljük azt, hogy azoknak az iparosoknak, mint családfenntartóknak tönkre jutása olyan társadalmi betegség, amely okvetlen gyökeres gyógykezelést kivan, úgy az ilyen súlyos betegséget a közélet irányadó tényezőinek még áldozatok árán is, haladéktalanul gyógykezelés alá kell venni, mert az adóalanyok elvesztése feltétlenül vérvesztés egyrészt, de másrészt országos érdekeinket tekintve, annak a 20 millió koronáaz égig. De lehallik onnét is merész rivalgása, hogy: Hahó, halihó. Édes a rongy. Ha minden ábránd teljesülne: nem lennének ábrándok. Ha miénk lenne az egész világ : ép semmink sem lenne. Mert értéktelen mindaz, ami a miénk. De így szeretjük, imádjuk a buta, lomha, értéktelen ködöt is. S mikor látjuk, zeng a szívünk: Hahó, halihó. Amíg ábrándoknak, álmoknak élünk: szán a világ. S mikor kialszanak: mi szánjuk magunkat. Mit ér a fény, arany, selyem: ha rosszak az álmok? De édes a rongy, a sár, a piszok, ha szépet álmodunk benne. Plató a borsón térdelve is szépet álmodott. És minden Hamletnek börtön a világ. Uj hajnalok Nagy pirkadásra, csodás, zengő, ifjú, új hajnalokra várunk. Mint kérges, sztrájkszító leventéi a Munka-királynak. Hajnalokra, melyeken új szívekben új dalok pezsdülnek. Hahó, halihó. Amelyen megszűnik a tomboló, éhes szolga-mámor és nem lesz bűnös lázadás újnak, merésznek és költőnek lenni. Hajnalokra várunk, melyek véres csaták után születnek. Melyeken bíbor-hullák indulnak omlásnak és szégyen lesz mindaz, ami mult. Melyen nak, amivel évenként cipőárukért Ausztriának adózunk, a mi zsebünkben is bőven van helye. A városi pénzkezelési és számviteli rendszer újjászervezése. A városi pénzkezelés és számviteli rendszer újjászervezésének tanulmányozására kiküldöttek véleményes jelentésének ismertetését, mint ezúttal időszerűt, lapunk mult számában kezdettük meg. Folytatásában a jelentés igy szól: Ezek a számadatok tehát azt bizonyítják, hogy Esztergom városnak sajátos viszonyai közt tisztviselőkben és alkalmazottakban a létszáma nem túlzott s mint már fentebb is emiitettük, a magas pótadó' terhét Esztergomnak főleg az adóalap hiánya emeli túl magasra. Áttérve a tulajdonképeni kiküldetésünk céljára, elsősorban is nem hagyhatjuk megemlítés nélkül azon körülményt, hogy a jelzett városokban, ahová küldetésünk vezetett, mindenütt a legelőzékenyebben fogadtak és legkészségesebben adták meg részünkre a kért felvilágosítást és útbaigazítást. Elsősorban is Győr szabad királyi törvényhatósági város pénzkezelési és számviteli rendszere tanulmányozására indultunk, amely város pénzkezelési és számviteli rendszeréről új lantokról ébred az igaz, szomorú, új, merész melódia: Hahó, halihó. Minden a miénk. Roggyanjunk meg. Essünk össze százszor. Ne simítsa meg soha senki redős homlokunkat. Ébredjen gúnyos kacagás a profán ajkakon, mikor zengjük: Hahó, halihó. De ne szánjon senki. Mert ami kincs van: az mind a miénk. Mieink az arany-hegyek, gyémánt-sziklák és ezüst-patakok. Miénk minden szomorú álom. Minden győzelem, minden mámor, minden nász, minden diadal, minden királyság és minden istenség. Ami szép csak van a földön: az mind a miénk. Miénk a bársony-csókos, puha-ködű tavasz. A szilajtüzű nyár. Az ezüst-tél. És a legszebb haldokló : az ősz. Miénk a virág, a Lány, a meteor, az üstökös, a fény, a sötét, a jelen, a jövő. És miénk a mult véresen és szomorúan szép. históriája. Mert miénk: a poézis. Hahó, halihó. Jertek, üssetek. Jertek, vén poéta-nesztorok, szablyás, szakállyas, ó, fakó, füstös lámpák, kiket egy vak Kor csillagoknak nézett. Üssetek. Jertek, ti pólyában is vének, százszor aggott, vásott fogú gyerek-legények, ősz fiúk. Üssetek- Hahó, halihó.