Esztergom és Vidéke, 1908
1908-08-13 / 65.szám
Egy béttel előbb . . . (—.) Harmadik éve immár annak, hogy Szent István király szülővárosa országos ünnep rendezését határozta el augusztus 20-ára. Harmadszor lesz immár részünk ama lelketemelő, gyönyörű aktusban, hogy egy város büszke ünneppel üli meg nagy szülöttjének emlékezetét felújító napot és lakóinak nagyja-kicsinyje hódolni siet a szülőhelyet rejtő ódon vár falakhoz. A közös és a többi ünnepségek.nél fényesebb ünnepségeket fentartani, nemcsak az első király iránti hála, kegyelet, de nemzeti létünk fentartásának eszméje is parancsolja. Ahhoz, hogy az ünnepségek —• mind nagyobb keretekben fejlődve ki — városunkban tartassanak, nemcsak joga, de érdeke is Esztergomnak és igy az, hogy az ünnepségek minél sikerültebbek legyenek. Két példa áll már előttünk : az előző két év Szent-István-ünnepe. Azt hiszem, az ünneprendező bizottság nem fogja rossz néven venni, ha egynémely dolgot fölemiitek, melyek az előző ünnepségek hátrányára voltak, hogy most már, egy héttel előbb alkalma legyen azokat, amennyire lehet, elhárítani. Természetesen nem szólhatok olyan hátrányokról, melyek — sajnos — pl. a mult évi ünnepet is Uj Versek. I. Nirwana királya. Nirwana királya ma útnak indult A dáridós, vén, részeg éjszakába. — Nézzétek: fönn a hold tányérjavéres, — Hiába innánk ma, hiába. Nagy józanon kell jégszemébe nézni, Emlékölő, üres, nagy jégszemébe. — A holdnak vérboritoit arca duzzad, — Ne igyatok. Gyerünk elébe. Meghal ma úgyis, akiért mi sirva, Bolond erővel, kiizködve csatáztunk Es kiért mi, jaj, pokolra vittük Szerelmes, friss, szent ifjúságunk. Induljunk hát. Mi rongyos hárfalelkünk Ezer pattogó húrja hadd zokogjon. — Itt jön felénk kevélyen már a kényúr A görgő, véres holdkorongon. II. Éjféli babona. Tavaszi hold. Kékes sugár kereng Az ablak csorbult pókhálós üvegjén. Az orgonák közt ezüstös, hideg fény. Denevérszárny suhog. Borzong a csend. megrontották, mint a zivatar, eső stb., de ha már a „kedvező idő esetén" rendszeresen föllépő porfellegeket említem, ugy gondolom, ez nem lesz oly természeti csapás, a melynek elhárítása túlmenne a rendező bizottság hatáskörén. Az ünnepség sorrendjének első és talán a legszebb része a várfok kivilágítása és toronyzene a bástyafokon. Ez még minden évben sikerült. Talán a természet is gyönyörködik ama mennyei szépségű akkordokban, melyek ekkor elhangzanak a környékre szerteszéjjel. Szebben hömpölyög a Duna vize, csendesebbek a szigeti suttogó gesztenyék, méltóság isabban tartja a megváltás szent jelvényét a kipirult, tündéri fénnyel megvilágított Bazilika. Az utcák telve néppel. Minden szem a várfokra szögezve, honnan mint égő napok, szórják fényüket a tündöklő Ívlámpák s mint szikrázó meteorok, csillannak meg a rézkürtök. Megható, imponáló kép ez. S egyszerre honnan, honnan nem, valamelyik mellékutcából előzörög egy szekér . . . Vagy ne legyen szekér, talán a legruganyosabb laudauer, vagy gumirádlis. A zörgés kiállhatatlan. A csendhez, szép hangokhoz hozzáidomult fülnek valami kimondhatatlan érzés az ilyen zavaró lárma. Mert ilyenkor aztán lárma keletkezik. Eleinte Fejem a gyűrött párnákra nyomom. Az ágy ormán dajkamesék ködárnya Gubbaszt a félős, bársonyos homályba, S legyőzi forró, lázas homlokom. Az ablak megzörren. Láncát letépve A halál sánta vérivó kutyája Habzó szájjal csatangol künn az éjbe. És én fakóra váltan hallgatom, Amint megáll s hörögve, szaggatottan Beugat a holdfényes ablakon. Kárpáti Aurél. írás M a Jának. Édes Majám, legszentebb Álmom. Ma nagyon goromba volt hozzám az élet: bezavart a magány dómjába. De most a tömjénes csend szent hangulatát és a könnyem mind kiöntöm. S elküldöm neked, Maja. Lásd, hogy az én büszke, gőgös lelkem mily alázatos előtted. De nem fogok panaszkodni. Hiszen én ugy szeretem a szomorúságot. Gyűlölöm azokat, kik mindig csak nevetnek. Csak egy szent dolog van : a végtelen, fekete, nagy szomorúság. Mikor az embernek sem öröme, sem reménye nincsen. Mikor hoszszú elégiákat csobog a bánat tengere. Az pisszegés, majd mind hangosabb és hangosabb szavak, szitkok . . . s a vége aztán az, hogy az áhítatba elringott lélek az ily zavar miatt otthagyja az utcát és szobájába vonulva, bosszúsan dörmögi: „Minek rendeznek torony-zenét, ha csendet nem tudnak hozzá rendezni." Egy héttel előbb gondolja meg hát kiki, hogy kocsiját, szekerét f.. hó 19-én este lehetőleg ne, avagy ugy és akkor használja, hogy az az ájtatos melódiákat meg ne zavarja. A rendező-bizottság pedig gondoskedjék kellő ellenőrzésről. Másnap reggel felvirrad a gyönyörű ünnep. A vármegye meghívott küldöttsége, város képviselőtestülete és tisztikara d. e. fél 8 órakor gyülekezik a városház tanácstermében, az egyesületek, a társulatok, a helybeli és vidéki körmenetek és a nagyközönség pedig a Széchenyitéren csoportosul. Igy volt ez tervezve máskor is. A kivitelből mégis csak annyi lett, hogy tavaly pl. csupán a keresztény szocialisták jöttek el a Széchenyi térre, a többi egyesületek pedig már vagy előbb felvonultak, vagy egyáltalán el sem jöttek. Pedig egy impozáns felvonulás a fénypontja az ünnepségnek. Az egyesületek — már csak a rend kedvéért is — tartoznak bejelenteni a bizottságnak, hogy eljönnek-e vagy sem ? Miért nem teszik meg hát ezt az egyesületek ? ég rám permetezi nagy sebének szürke vérét. A bársonyajkú szél harsonázva zengi nagy fájdalmamat. Mikor nincsen senki, aki kérdené : Mi bajod ? Maja, te nagyon messzi vagy tőlem. Mikor veled vagyok, akkor is közönyt kell mutatnom irántad. Mert jaj lenne nekünk, ha megtudnák, hogy szeretni merlek, hogy fanatikus eszményiséggel rajongok érted. Óh, mily könnyű azoknak szeretni, akiknek szabad. De mily nehézé nekünk. Hiszen még sejtenünk sem szabad, hogy nekünk is van szivünk. Csak akkor nézhetünk mélyebben egymás szemébe, ha senki sem látja. A te lányságod a legfenségesebb példája az örök szépnek, örök eszményiségnek. Ha homlokom fehéren, hidegen mered a sötétbe s hűvös csókjait rászórja a nyári éjszaka: mennyit mélázok patyolat lelked szűzi szépségein. S ilyenkor megpróbálok gondolkodni: hátha tudok még. Hisz lassan kibomlik az ősz. A nyár minden vérét kiöntötte már a piros rózsákban. Ilyenkor olyan különös nyugtalanságot érzek. Hozzád menekülök, Maja. Hiszen lelkeinknek mindig van beszélni valója. írtad, hogy szeretnél sokat, sokat hallani az életről, emberekről, kikről oly keveset tudsz s kiket oly szépnek és jóknak látsz. Vagy ha eljönnek, miért nem vesznek részt a menetben? Mert csak igy történik meg az, hogy mire a megye és a város elöljárói, vagy a vidéki körmenetek be akarnak vonulni a Bazilikába, az már annyira zsúfolva van, különösen a bemenetnél, hogy csak kellemetlen tolakodással lehetelőbbre jutni. Igen üdvös volna a bejelentett egyesületek helyét előre megállapítani a Bazilikában, mert az áhítat rovására van, midőn valamely egyesület szent mise alatt helyét elhagyván, zászló elővitele mellett uj helyre vonul. Ha ezen megállapított helyekről az illető egyesületek vezetői előre értesittetnének, meg volna a rend. Fontoljuk meg ezt is már egy héttel előbb. S ha már a templomban vagyunk az istentisztelet zavartalan lefolyása érdekében igen ajánlanám nagy templomok mintájára, — főleg az idegenekre való tekintettel — a bejáratok és a szenteltviztartók mellé feltűnő betűkkel táblácskákat függeszteni, melyek megtiltanák az is-' tentisztelet, prédikáció és a zenetörténeti előadás tartama alatti járkálást, beszélgetést. Ezek ugyan az illem elemi szabályaiba ütköznek, de — sajnos tapasztalatból tudom, — nem igen respektálják az idegenek, sőt — nehéz kimondani, de Látod az embereket én sem ismerem. Nem figyelem őket. Annyi az egész öszszeköttetésünk, hogy köztük vagyok. S ők haragszanak rám, mert volt egy-két átkozott józan pillanatom. Mikor meggyűlöltem hazug moráljukat, kinevettem az aranyborjút, amit a tömeg imád. S egykét szomorú éjszakán, mikor megszállt a szent Józanság: nekirontottam a babonáiknak. Ezért nem tudnak nekem megbocsátani. Én sem csalódtam az emberekben. Csak az csalódhatik, aki vár tőlük valamit. S szeretem is őket, mint te. Csak azt ^nem szeretem, amit a tömeg szeret. Mi mindketten csak a lehetetlenséget szeretjük. Ami álomként leng előttünk örökké, Szeretünk futni az elérhetetlen után. Szeretjük a csillagokat, az eget, a kék napkeletet. És szeretjük egymást. Mindent, minden, ami elérhetetlen. Bolondulunk mindenért, ami uj, fenséges és igaz. Nem szeretjük a sötét völgyeket. De szeretünk a szent, fehér hegyeken járni. S az antik kor napfényéből ránk csak az emlék melegít. Eh, igazad van. Nem vagyunk mi itthon ezen a világon. Vagy furcsa álmaink lehettek épen, amikor meglátogatott minket az élet. Azért nem elég nekünk, ami másnak, ha megvan a mindennapi kenyerünk
