Esztergom és Vidéke, 1908
1908-08-13 / 65.szám
igaz — a helybeliek nagy része sem. Ezek volnának azok, amiket emlékezetbe idézni talán nem felesleges. Nem szóltam olyanokról, melyek az idegennek sok boszuságot okoznak, de nekünk fel sem tűnnek pl. a „baksis"-ról a kriptában, toronyban, Sz. István kápolnában, azután a számtalan koldus stb. Megjegyzéseim az ünnepségek egyhehangzó rendjét célozzák, mert mint mindennek, ugy az ünnepségeknek is rend a lelke. Vézinger Károly, f A esztergomi főkáptalannak s vele az Egyháznak és társas életünknek súlyos gyásza van. Vézinger Károly prelátus kanonok f. hó 11-én kedden reggel fél 7 órakor az Úrban elhunyt. Csütörtökön jött meg Karlsbadból, ahol gyomorbaja ellen gyógyulást keresett. Látszólag érzett is valami javulást, de az rövid idejű volt. Hazautaztában már Marchegg nél hányás fogta el. Azért pénteken még megjelent a káptalan kar-imáján, szombaton azonban olyan gyengeség s fájdalom fogta el, mely ágyba döntötte. Orvosai, dr. Gedeon és dr. Vándor mindent megtettek megmentéseért, de késő volt. A bélcsavarodás kedden reggel kioltotta nemes és istenes cselekedetekben gazdag életét. Vézinger született 1845. június 4-én Budapesten. Ugyanott s Nagyszombatban végezte középiskoláit, a hittudományt itt Esztergom hallgatta. Pappá 1867. december 28-án szentelték. Első segédlelkészi állomása Hédervár volt, 1869-ben Budapest-józsefvárosi, 1870-ben budapest-tabáni, 1876-ban budapest-belvárosi káplán. 1877-ben Simor primás felismerve a lelki élet vezetésére való képességét, kinevezte az esztergomi papnevelő spirituálisává. 1890ben a király budapest-királyi palotai plébánosnak nevezte ki, 1891-ben madocsai címzetes apát, 1898-ban pedig az esztergomi főkáptalan tagja lett. Nem volt a nagy szereplő, nyilvánosság embere, csendben, észrevétlenül szeretett működni. Jótékony, magas képzettségű, szociális tevékenységet támogató pap volt, akit szerénysége, keresetlen természete, szelid S ha azt mondja nekünk a Sors : „Én mesteriek vagyok" — röpítsünk a szemébe egy renegát mosolyt s mondjuk: „De mi rabszolgáid nem leszünk". S gyerünk. Azt a smaragdt lángot, ami nagy szemeidben lobog: öntsd ki mind a világba. Hadd lássuk zöldnek még azt is, ami fekete. S hacsak vendégek is vagyunk az emberek között, lássuk meg itt azt mind, ami szép, szedjünk össze minden virágot és vigyük el magunkkal, há elmegyünk — haza: ahonnét jöttünk. Álmodjuk végig illatosán, fehéren, dalosán az élet álmát. Mert meggyőződésem, hogy a bölcs éhtnek nincsen bölcsessége. Aminthogy az örökké álmos embereknek nincsenek álmaik. Boldog az, aki keveset vár. De jaj nekünk, akik futunk, futunk a lehetetlenségek után. Legszentebb Álmom, te még sosem mondtad, hogy szeretsz. De nem tagadod el, hogy neked is vannak könnyeid. Hányszor kacagunk szomorúságunkban, hogy azt higyjék, hogy a könnyeinket a jókedv fakasztotta. S bizony mikor azt kérdezted leveledben, hogy: hát lehet akkor is kacagni, mikor nem vagyunk szomorúak ? Gondolkoztam : mi csak akkor tudunk. S ha hallom mások pajzán kacagását, felsóhajtok : ni, hát emberek még vigak, még tudnak nevetni ? Mi lesz velünk ? Mi lesz velünk ? Mint égő nádasból a kétségbeesett vízimadár, sikongva száll föl lelkemből ez a gondolat: mi lesz velünk ? Az ég arca modora s főkép mély érző szive miatt ugy a fővárosban, mint itt kedveltek. Budapesten a kulturális s emberbaráti egyesületi törekvéseket gazdagon még innen is támogatta; a helybeli keresztény szocialista egylet lelkes pártfogóját veszítette el benne. Érzékkel birt a városunk iskolaügyének fejlesztése iránt s szándéka volt épülő iskoláinkra is nagyobb összeget adni. A vízivárosi zárdaiskolának fejesztése s bővítése is szivén feküdt. Végrendeletében, amelyet kedden bontottak fel, az egyházmegyei iskolai célokra 12.000 koronát hagyott, megemlékezett a fővárosi s helyi jótékony egyletekről is. Általános örököse egyetlen nővére, a jóságáról ismeretes Vézinger lika úrnő lett. Temetése ma délelőtt lesz. Elhunytáról a Főkáptalan a következő gyászjelentést adta ki: „Az Esztergomi Főszékesegyházi Káptalan szomorú szívvel jelenti, hogy szeretett kartársa, méltóságos és főtisztelendő Vézinger Károly, apostoli főjegyző, pápai prelátus, a boldogságos szűzről nevezett madocsai apát, esztergomi kanonok, az egyházmegyei könyvvizsgáló bizottság elnöke, folyó évi augusztus hó 11-én reggeli fél 7 órakor életének 64, áldozópapságának 41-ik évében, rövid, fájdalmas szenvedés és a szentségek ájtatos felvétele után lelkét Teremtőjének visszaadta. A boldogult lelki üdveért az ünnepélyes gyászmise f. hó 13-án reggel 9 órakor a főszékesegyházban bemutattatván, hült teteme a szent mise után ugyanaz nap délelőtt 10 órakor fog a gyászházban ünnepélyesen beszenteltetni és a főszékesegyházi sírboltba a boldog föltámadásig nyugalomra helyeztetni. Esztergom, 1908. évi augusztus hó 11. Nyugodjék Krisztusban!" AZ ESZTERGOMI HAJOS EGYLET KÖZLEMÉNYEI. Hajóhoz! Ez a kormányos vezényszava, midőn csapatával induláshoz készül. Ahol ismernek fegyelmet, erre a vezényszóra minden evezős ahhoz a helyhez áll, amely őt a hajóban számszerint megilleti. Valami ilyenféle hatása volt az igazgató felhivácsupa vér. Piros csillagok rohannak. Szikra-eső permetez. |S a vörös pernye messzire nyargal a szeleken . . . És mi kinn, egyedül az éjszakában . . . Mi lesz velünk ? De mi az ? Ingadozni mertem ? Hát van-e tűz, mely el nem alszik ? Hát van-e jég, mely föl nem olvad ? És van-e szomorúság, melynek ne lenne vége ? Hol a kezed Maja ? Hadd szorítom meg jobban. Menjünk bátrabban előre. Hiszen még nem téptük le a patyolat hegyeken a fehér virágok ezreit. Még nem értük el a te szimbólumodat, az örök-fényesség, az öröktisztaság jelképét: a Napot. Az aranyzápor még nem sorvasztott össze. S az álmaink még egytől-egyig élnek. Ejnye, mit is meséltél az álmaidról ? Hogy künn jártál egy fekete, késő alkonyaton. S a fű között, mint a koromba szórt gyémánt: csillogott valami. Kék, ezüstös fényt cikáztak az apró tündérlámpák : a kis szentjánosbogarak. Sikoltva ujjongva rohantál hozzájuk. Felszedted tenyeredbe. Csókoltad. Barna hajadba szórtad az élö szikrákat. S egyet meghagytál. Lobogó jókedvvel rohantál véle haza. Hiszen olyat te még sohasem láttál. S amint rátekintesz a lámpa előtt, látod, hogy az a fényesség, az angyalok gyertyája: egy csúnya, utálatos, hernyószerű, kis bogár. Sikoltva dobtad el magadtól, amit az imént még oly fanatikus sának, melyet az ifjúsági verseny érdekében a szövetséges egyletekhez intézett, amidőn ez az egylet ujságrovatában megjelent. Megjelentek, kijöttek a tagok — valóban ki oda a csónakházba és odaáltak és kérdezték: Hát mi az kérlek ? Mi lesz ?! Hogy ez megtörtént, abban talán van része a fölsőbb jóindulatnak is, amely megtette, hogy egyletünk salonjának parkettjét — a tennis-pályákat — végre egy kicsit jól beáztatta jótékony esővel. De hát mi ez ? Hiszen itt nincsen egy hajó se, hát miben csónakázzunk ?! Hiszen üres az egész hajószoba, csak gyerek van itt egy csomó minden sarokban. És tényleg! a pár vászonfotelban egy-egy iskolásfiú nyújtózik és nagyban böngészi a Nemzeti Sport olympiai hireit. A padlón odébb valaki birkózik a legjobb pajtásával — egy hatalmas darab vajaskenyérrel. Lent a talpon meg egész csapat hempereg, vagy lógatja lábát a vizbe, a beszálló végén pedig a tanuló tutajban egy vékony fiú nagy ügy buzgalom mai instruál egy köpcöst, hogy hát mi is tulajdonképen az a „vizfogás". Majd feltűnik egy pairoar. A kis kormányos keményen áll a könnyű hajócskában és ide hallatszik a vizén, amint rendelkezik: „Fel a fejet! Keményen a gerincet! Rossz ! Újra! ... De most egy hosszú fütty. Erre felugrik mindenki a talpon : „Hohóó, gyertek, itt a bécsi hajó f" Amikor pedig felcsap az első hullám a talpra, zsupsz, egyik fejes a másik után — egy percre üres lesz a talp felül, alul meg egyenkint kúszik fel a kötélen a talpra, be a mentőcsónakba a sok fiú és vizesen csillogó bőrük, pompás rugalmas egézségük kibarnit még át a fehér dressen is. De már is eltűnt az első fiú, siklik, nyújtózik és eltűnik a nagy hullámban, mint a esik. Még egy pár fejes, vagy gombóc, aztán szép nyugodtan lefekszenek. Egyik másik nem sajnálja a fáradságot, felmegy egy vánkosért, aztán arra teszi a fejét. És igy mindenből látható is, hogy itt ők otthon vannak. Hát bizony ez igy van. A váci verseny után a tagok egy része elmaradozott, egy másik részét pedig a tennis foglalta le. A növendékek pedig ?! Tavaly, az első évben, elkezdtük három-négy fiucskával. Idén naivsággal csókoltál. És megundorodtál tőle. Azt mondod, hogy igy vagy te az álmaiddal is. Igazad van. Az álom, ha már egyszer elértük és nincs, ami vonjon utánuk, megszűnik szépnek lenni. Csak addig álom az, amig nem a miénk. Elmondtam már neked, hogy egy fakó november estén mit mondott nekem egy okos asszony: — Még az örökös napsugarat is megunjuk. Csak addig szép minden, amig küzdeni kell érte. Csak addig ? De hiszen akkor ne űzzük el az álmainkat. S ne gyógyuljunk ki soha a rajongásból. Minek ? És becsüljük meg a könnyeinket. Mert a könny melegít és tisztit. Ameddig szemünkből pereg a szürke vér és a szent szomorúság gondolája az idealizmus tengerén ringat: addig szép a legnagyobb álom, az élet. lhaj! Evoe! Jön a postás . . . ... és abból a nagy, fekete bőrmenyországból egy finom, kék levélkét nyújt át. Majám, hát még mindig ? Még mindig haza vágyói ? Hát neked nem tetszik ez az álom ? Ebben a levélben megírtad a szivünk mithoszát. Rajta csillog a te nagy poétái fantáziád minden éke. Elzokogtad kenetes, búgó, imádságos hangodon, ami fenséges, rémes, szomorú balladánkat. Óh, te egy — az iskolaév után — hirtelen öszszecsapott négyes starthoz állt Vácott. Hát persze! Majd két hajó hosszal verte őket a kitűnő váci csapat. De ott voltak és kiállottak és eveztek végig az egész pályán, hogy legalább az utolsók ne legyenek. Igazán sajnálhatjuk, hogy nem hallhatták Zubovics kapitány dicséretét. Hozzáértő elismerés volt ez a szívósságért. — Ha más az első, akkor nekem nem dicsőség. — A verseny után egy jó darab idő múlva azonban csak kezdtek egyenként viszszaszállingózni és mindig jöttek velük uj pajtások is. Eleinte a szűk csónakházban a tagok frequentálása és a paedagógiai rend miatt csak délután fél ötig volt tanítás. Aztán pedig — üres volt a csónakház. Hát ment a gyakorlás tovább. Nem igen zavarta őket senki. Ők pedig kiszoktak a csónakházba, a Dunához, végre is napjukat reggeltől estig ott töltötték nagy kellemesen a „regatta club"-ban. Igaz! Ez igy nem megy ! Hiszen ezek a gyerekek már ellepik az egész csónakházat ! Vigyázzunk ! Ez a sok gyerek a mi drága egyletünkben még a fejünk fölé fog nőni, — de — vigyázzunk, igen nagyon vigyázzunk — az evezésben. Egy dolog pedig látszik egész bizonyosan. „Ezek a fiúk elfognak készülni a jövő évi versenyre." igen tisztelt Tagtársaink! tessék elolvasni: „ezek a hajós növendékek el fognak készülni az igog. évi országos szövetségi evezős versenyre, ami itt lesz minálunk, Esztergomban, a mi Dunánkon 11 . No de azért mi is hallottunk, láttunk sportfegyelmel. Úgy látszik, vannak akik tudják, hogy ez a felhívás, ez a vezényszó. Gyakorolgat is egyik-másik buzgalommal. Kell is. Annak a három hajónak, ha csak jön valaki máshonnan, indulni kell feltétlenül. Az a jövő évi verseny itt a városunkban az lesz a vidéki nagy regatta. Hát talán egy kicsit mink is ott akarunk lenni, ha már mi vagyunk a házigazdák, vagy mi ?! És talán még se állnánk oda majd a starthoz csak úgy, mint a friss újdonsült rekruta a borjújához ?! Annak a szkiffnek, annak a doublónak, és pairoarnak, ha akárhonnan jön egy csapat, ki kell állni. Hát ennyi, — ilyen kevés, már csak ki fog telni tőlünk a csigás hajú lánytrubadúr, mily jól áll halovány kezedben a lant*. Oly gyengéden, öntudatlanul babrálsz véle, mint a gyermek, ha játékul a kezébe adják, S mikor elalszik: álmában gyönyörű páni nótára pendül. Tépd, cibáld a legszomorúbb húrokat. Kavarj az öblén olyan muzsikát, amitől elszédülünk mi, mesehivők. . Hány zokogó hangulatot önt el aranyával a költészet? S ha koszorút fon a dal a homlokunkra, azt a rózsát meg se látjuk, mit szenvedésünk font közé. S a bánatot se látjuk, mely csengő ruhába öltözött. Oly mily szent dolog : egy szimbólumba elrejteni az egész világot. Utálom azokat a szimbólumokat, miket mindenki megért. A költészet a legtisztább dolog, a legszentebb érzés. És szentek, a kinevetett, balog poéták. Szentek, mert gyönyörűséget találnak a szomorúságban. Nini, mit is irsz leveledben ? „Heszi, én nem hiszem, hogy teljesen boldog emberek irni és szépen irni tudjanak. Ahhoz szükséges a sötétség és a könny". Régen olvastam Lénauban hasonlót, hogy a költészet eredete a nélkülözés és a magány, apja a fájdalom, anyja a sóvárgás, forrása a könny. Hadd buzogjon hát az a forrás. Opálszin vizében mossa magát minden csillag. Igyunk belőle. Kiknek átka az, hogy szeretjük egymást : ez a forrás lemossa azt a hangos átkot. Ha bánt az élet, meleg karokkal vár a poézis magánya Azt csak
