Esztergom és Vidéke, 1908

1908-07-02 / 53.szám

to bárki a tisztálkodás örömeihez, amely valóra váltaná nálunk a né­metek programmját, hogy minden magyarnak hetenként egy fürdő jusson. És ne mondják az örökös kétke­dők, hogy a népnek egyéb gondjai vannak, hogy a fürdés eddigi al­kalmait sem használja ki, mert ne felejtsék el, hogy sokszor a kínálat teremti meg a keresletet, hogy egy ilyen intézménynek a létesülése ébreszti csak fel az illető népréteg­ben az iránta való szükségérzetet és hogy ez épen egyik célja: a kultúrára ránevelni. Meggyőződésünk, hogy egy cél­jának megfelelő népfürdő megbecsül­hetetlen haszonnal járna a város közegészségi és kulturális állapotára és hogy az, aki ilyen intézményt tudna életre hivni, nevét ez alkotá­sával maradandóvá tehetné. Mi po­litizáló és szónokló nemzet vagyunk és a babérokat a zöld asztalnál vagy egy-egy kötet verssel keres­sük. Pedig aki elsőnek megcsinálja a népfürdőt olyan célzattal, mint azt jelezni próbáltam, aki lehetővé teszi, hogy a népek százai és ezrei csek'ély fillérekért a tisztaság nemes luxusát szerezhessék meg maguk­nak, az népének jótevője lesz és jobban rászolgál a szoborra, mint sok akadémikus versfaragó. Tessék pályázni! A tanév vége. A tegnapi nappal hivatalosan is bezárult az iskolai esztendő. A nép­nélkül nem képesek valakiről véleményt mondani. Különben ő volt Erzsinek belső titkos tanácsosa s mikor néha fontoskodó arccal jött haza az iskolából, Erzsi félénken kér­dezte : — Talán hallottál valamit ? Viszonzásul a jó hírekért cigarettára válót csúsztatott a kezébe. A ravasz Sanyi felbuzdulva ezen, mindennap talált Bartában valami újonnan felfedezett jó tulajdonságot, az Erzsi megtakarított pénze meg fokozatosan vándorolt Sanyi zsebébe. Most már gyakorta találkoztak Bartával sőt ez egyszer udvarias kézcsók kísére­tében engedelmet kért Torlainétól, hogy tiszteletét tehesse. A házban a rendetlen­séget gondos tisztogatás váltotta fel és mikor Torlai hevesen kikelt a takarítás nemes intézménye ellen, a lavinaként rá­zúdult vádak elől kaszinóba kellett me nekülnie. — Micsoda apa! Útját állja leánya sze­rencséjének. Nem törődik a gyermeke boldogságával. Csak kényelmesen sziva­rozhasson, aztán elpusztulhat a világ. Pe­dig ha látja majd Barta, minő jó gazd­asszony Erzsi, nyilatkozik. Ez meg Erzsi hiúságát sértette. Durcá­san mondta: — Ha szeret valaki, szeressen saját magamért és ne mert jó gazdasszony va­gyok. — Már pedig házasulandók reális elve­ket követnek. Sőt bármely leány is szi­vesebben tűri egy biztos állású hivatalnok udvarlását, mint egy eladósodott kóbor színészét. Az ész befolyásolja a szivet, a gyakorlati dolog az érzelmeket. Emlék­szem, egy kitűnően elkészített vacsora oktatás esztendejének végén talán nem lesz érdektelen egy kis elszá­molás félét megejteni. A tanév egyik legérdekesebb újdonsága az ingye­nes népoktatás, mivel azonban ez csak az elemi iskolákban fog és pedig az államiakban 1909 évi szept­ember 1-én, a felekezetek által fen­tartottakban 1910. évi szeptember hó 1. napján életbe lépni, bizonyos, hogy nem fog megszűnni az ének a felsőbb iskolai diákok nyomorá­ról, amely oka annak, hogy a szo­cializmus üszke már a diákság lel­kületét is gyújtogatja. A diákság ma már nem a szo­ros értelemben vett tanulóifjúság, mert az iskola padjain kivül helyet kér magának a társadalomban is. Természetesen a társadalom legtöbb ferdesége is rájuk ragad s noha egyáltalán nem célunk a tanuló if­júság törekvése és szorgalma felett pálcát törni, mindamellett lehetetlen megjegyzés nélkül megállanunk azon tünetet, hogy a tanuló ifjúság egy része nem a jövendő életért, de pusztán a kalkulusáért tanul s az ambíció, melyet a tudásvágy sar­kalt, buzdított, rohamosan csökke­nőben van. Nem vonjuk azért kétségbe a mostani diáknemzedék jövendő hi­vatásának betöltésére való ráter­mettségét és alkalmas voltát. Nem, azt egy pillanatra sem akarjuk ál­lítani s másokkal elhitetni még ke­vésbbé. A jóféle márvány még mostan is megvan s nem kell Phidiászok­nak lennünk, hogy abból maradandó értékű alkotást faragjunk. A gyer­mekszivek fogékonysága még ma is alkalmas talaja annak a nemes munkának, amely bennük felnö­vessze az élethivatásnak lelkes tö­rekvésre buzdító tudatát. S hogy mégis számtalan esetben azt tapasztaltuk, mintha hiányza­után az öregem szentimentális hangulatba jött s megkérte a kezem. Barta Tamás mindennapos lett a ház­nál és forrón megszerette Erzsikét. De nem merte megvallani. Sohasem értette az udvarlás leleményes mesterségét. Sze­relmes levelet meg végkép nem tudott irni. Megkisérlette néhányszor, de az tele volt „miszerint, ugyanis", és eféle száraz kifejezéssel, végre abba kellett hagyni. Egyszer Erzsike hirtelen rosszul lett mire anyja rákiáltott a Jóska szolgára, hogy fusson a „doktor úrért." Pár perc múlva Barta lépett be, mire a mama ijedten csapta össze kezeit. — Te szerencsétlen, ide merted fárasz­tani a doktor urat! Hisz orvosért küld­telek. Jóska csodálkozva hebegett. Hát ez a doktor vagy az a doktor nem mindegy ? . . . A mama kiment meglec­kéztetni Jóskát, a fiatalok egyedül ma­radtak. Bartha tudhatta volna, betegnek nem ügyvédre, hanem orvosra van szük­sége. De hallotta, hogy Erzsit valami baj érte, ész nélkül rohant ide. Elárulta ma­gát. Íme a véletlen. — Erzsi! — — — j Tamás ! — — — — Mi történt ? — Véletlenül megvágtam az ujjam. Ma­gára gondoltam . . . Barta megragadta kezét, megsimogatta a bekötött ujjacskái és végtelen gyöngéd hangon kérdezte: — Édes Erzsikém, hát kellett ez ma­gának ? — Kellett — szólt pajkos mosollyal a leány. — Nos, ha megengedi örökre megtar­tom ezt a kis kezet . . . nék ennek a mostani generátiónak a lelkéből a magával számotvetés­nek az a magva, amely komoly reflexiókat terem már a gondolkodó gyermeki elmében is, mintha a ta­nulósereg nagy részében hiányoz­nék az a lohadni nem tudó lelkese­dés, az a becsületes törekvés, ame­lyet egy ideális fényben elénk tün­döklő életpálya nagy célja inspirál : ennek az okát talán abban keres­hetjük, hogy részint a kor szel­leme, részint környezetének nemtö­rődömsége, részint tanulmányainak irányítása vágja útját annak, hogy a gyermek szivében ébredő álmok komoly életcél után való törekvéssé is váljanak. Vagy nem szolgáltat-e bizonysá­got a tapasztalás? Ha megfigyeljük a gyermekek életét, összevetjük szavaikat, amelyekben gondolkozá­suk, érzésük világa megnyilatkozik, megtaláljuk-e azokban azt a rajongó szeretetét a munkának és jövendő életpályának, amely biztositéka le­hetne annak, hogy él bennük a tu­datos törekvés vágya az igazi bol­dogulás után ? Nem épen gyerme­kekről, hanem serdülő ifjakról aka­rom érteni ezeket a megjegyzései­met. Vannak bizony köztük igen sokan, akik még ebben a korban sem tudnak számot adni maguknak a célról, amely felé törekedniök kellene. Tanulnak, mert rákényszerítik őket a tanulásra. A másik részük meg, amely léhább oldalról fogja fel az életet, kitépi könyvéből azo­kat a lapokat, melyekre a feladott lecke van nyomtatva, kabátja belső zsebébe elrejti, hogy ne nézze őt senki diáknak. Mert hát ő már ga­vallér, aki mindennap friss virágot tűzve a gomblyukába, elegánsul hanyag mozdulatokkal megy végig az utcán ; szemmel tartja, el is ki­séri a hölgyeket s minden áron arra törekszik, hogy érdekes legyen. Mindenben jártas, ami a felnőttek sikkes szórakozásaihoz tartozik s unatkozó ásitással felel, ha tanul­mányai felől meri kérdezni valaki. Nagyon érthető tehát, ha ilyen uton haladva, nem ér rá elmélyedni a fiatal elme azokba a gondola­tokba, amelyek hivatásának szere­tetére ösztönöznék őt. Ma már nem mindig lehet meg­őrizni a tanuló szivében azt az ideális világot, amely tisztaságával olyan hatalmas palládiumává tud lenni neki az életben. A mostani generátió sokat tud olyasmit, ami ennek útját állja. A 11—12 eves gyerkőc, még jóformán küszöbére sem lépett a középiskolának, már is elbizakodott rátartisággal jár, kel az utcán. Tanárait kritizálja, sok­szor kigúnyolja. Apját, ha emlegeti, csak per „öregem" beszél róla. Paj­tásaival, hogyha meg nem tud egyezni valamiben, akkor kész a lovagias elintézése ügyüknek s létre jön a béka-egérharc, akarom mon­dani a — párbaj. A zsurozó diák, aki estélyekre jár, uzsonnákon udvarolgat, sőt oly­kor táncmulatságokba is eljut, ma már nem is megy fehér holló számba. 0 tőle békén maradhatnak azután a könyvek, lelkének mélyén bátran szunnyadozhat a hamlett kérdés*: lenni vagy, nem lenni? Illetőleg a „mivé lenni" kérdésének nagy prob­lémája. Egy cseppet sem csodálkozha­tunk tehát a felett, ha a mai diákge­neratió ebből a specieséből kivesz lassacskán a komoly élethivatásra törekvő vágy szeretete s ennek folytán a társadalomban majd rit­kábbak lesznek azok a karakterek, akik a becsületes munkálkodás di­csőségét legtöbbre becsülik a vi­lágon. Nincs szabály kivétel nélkül — tartja a közmondás. Erről mi is meg vagyunk győződve s épen ezért nem is vonatkoztathatjuk ezeket a megfigyeléseket a gyermek és ifjú világ nagy összegére. Nem, mert bizony szomorú ienne a jövendőre való kilátás, ha ezt a megfigyelésünket általánosítani le­hetne. Ismerjük, látjuk mi a józan okos diáksereget, a mit az értesítők is bizonyítanak, amely szilárd aka­raterővel és kitartással készül arra, hogy majdan a. jövendő Magyar­országnak hasznos polgára, a tár­sadalomnak becsületes tagja legyen. A tanév végén azzal zárjuk be elszámolásunkat, hogy alapján nem rossz a diákság s ha vannak is egyes kinövései, azok nem az egész­nek hibájából származnak, mert ha jó vezető kezek közé kerül, tal­pig ember lesz belőle s akként for­málható, alakitható, hogy az élet viharában nem egy hamar adja fel a létért való küzdelmet. B—s. HÍREK. — Eljegyzés. Fent az éterikus magas­ságában két kicsi angyal már régen ko­vácsolt két arany karikát. Nagy szeretettel buzgólkodtak rajt', dolgozgattak kis arany kalapáccsal, csiszolták, fényesitették, mig végre két csillogó gyűrű vált a karikákból. Megelégedetten gyönyörködtek munkájuk­ban, összesúgtak-búgtak, hogy melyik két földi halandónak adják viselni éltük fogytáig, legboldogabb napjuk örök zálo­gául. Külön-külön bevéstek egy-egy nevet és elindultak a földre ; a rózsaszínű felhő lassan szállva hozta őket és kutató sze­mük csakhamar megtalálta útjuk célját. Ma hozott a posta egy kevés szóval sokat mondó levelet erről a két gyűrűről, melyen áll, hogy Szegedy Jolánka és Reusz Ferenc jegyesek. Párkány-Eszter­gom, 1908. jun. hó. Igaz barátsággal csatlakozunk mi is azon sokakhoz, kik jókívánságaikkal keresték fel az uj párt, megelégedéssel teljes boldogságot kívánva nekik. — Főispáni ebéd- Gyapay Pál várme­gyénk főispánja tegnap délben a megyei közgyűlés után vendégül látta a bizottság egy részét a Fürdő vendéglőben ebédre. A vendégszerető házigazda szívélyes sza­vakban üdvözölte vendégeit azon remé­nyének adva kifejezést, hogy az a szere­tet és ragaszkodás, melynek mindenkor tanuja volt, továbbra is fennmarad. Dr. Helc Antal felszólalásában biztosította a főispánt a megye közönségériek állandó szeretetéről és ragaszkodásáról. — Búcsú a belvárosban. Hétfőn, Péter Pál ünnepén volt a belvárosi plébánia bú­csúja. A templom ez alkalomból zöld gá­lyákkal volt szépen földiszitve. Az ün­nepet kora reggeli órákban mozsár lövé­sek jelezték. Délelőtt 9 órakor volt az ünnepélyes isteni tisztelet, melyen dr. Fe­hér Gyula prael. kanonok celebrált fényes segédlettel. A magas szárnyalású ünnepi szt. beszédet Mátéffy Viktor belvárosi plébános mondotta. Az istentiszteleten igen sokan vettek részt s megjelent a városi hatóság, a polgármester vezetése mellett. Délben a plébánián ünnepi la­koma volt, melyen a régi szokáshoz hi­ven, a kegyúr városi hatóság meghívottjai vettek részt. — Áthelyezések a bencéseknél, A pan­nonhalmi főapát Grátzer Piust Tihanyba

Next

/
Thumbnails
Contents